Az anyáknapi összcsaládi kerti sütögetés alkalmával Blanka kicsit elkeseredett, aminek igen hallhatóan hangot is adott.
Hogy épp miért volt bánatos, senki nem tudhatja, de nagyon erősen előkerültek az emlékeim úgy háromésfél évvel ezelőttről. Hanna épp ilyen volt ekkorában. Nagyon sokat és nagyon kitartóan sírt. Próbáltuk a paletta elég korlátozott kínálatát végigzongorázni, de általában semmi sem segített. Mint ahogy most Blankánál sem.
Dédi egymagában morfondírozott, csendesen mondogatta, hogy amikor az övéi voltak kicsik, ő bizony olvasta, hogy egy baba nem sír csak úgy, és el kellene vinni orvoshoz, mert ez nem normális dolog. (Már Hannánál is ennyire bántotta, ha sírni hallotta a déd-dedet) Próbáltuk nyugtatgatni, hogy semmi baja Blankának, biztosan hamarosan megnyugszik, de Blanka ránk sem hederítve zengedezett tovább.
Dani ebédelt, ő kevésbé érzékeny már a gyereksírásra. Hallgatta Dédit, aztán humorral gondolta elütni a témát:
- Dédi... vagy mondjuk adni kell neki egy jó nagyot, akkor biztosan abbahagyja.
Mondjuk nem volt épp jóleltalált a irány, de a célját elérte. Dédi nagyra kerekedett szemekkel abbahagyta a mantrát, Hanna meg felemelte az okos fejét a mutatóujja kíséretében és a következő hegyi beszéddel fordult az apjához:
- Papa!!! Értem én, hogy szeretnél egy nagyot adni a Blankának, de nem szabad őt bántani!
Aztán ebédelt tovább...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar