Szegénykém...

Mi jöhetett volna két hét orrfolyás, majd egy hét ovi után?...
Csütörtökön nem voltak medencézni a gyerekek az oviban, mert soknak folyt az orra. Próbáltam nem tudomást venni erről, de úgy tűnik nem voltam elég sikeres.
Mimikém, a legmimózább mára beteg lett... :( Folyik az orra, köhög is csúnyán, és lázas.
És most először annyira jó beteg, hogy a szívem szakad. Meg amúgy is.
Remélem hamar gyógyul...

Négy

Egy játék miatt készült ez a kép...
Azóta meg csak nézem, csodálom őket, és egészen hihetetlen, hogy mind minket választottak.
Olyan ez a kép nekem, mint amikor elalszanak, és még egyszer körbejárom őket, és mindegyik mellett elidőzöm, feledve a nappali zűrzavart. Olyan békések, olyan szépek, olyan megismételhetetlenek. Egytől egyig...
Ha erre a képre nézek, kerek a világ.
Négygyerekes család vagyunk...

Még mindig betegség

A múlt héten nem jutott túl sok idő az írásra... Előbb Mikolt lett lázas, aztán Áron, és végül Hanna is. Hanna tartotta a frontot, hétfőn és szerdán ment oviba, kedden csak azért nem, mert egy picit folyt az orra, de szerdán megint mintha semmi baja sem volna.
Végül csütörtök óta megint mind itthon van. Áron legszívesebben rajtam lógna, de leginkább nyűglódik, jó hangosan, Mikolt unatkozik, és mindenkivel gonoszkodik, Hanna pedig egyszerűen csak azt szeretné, ha történne valami azon kívül is, hogy én a többiekkel próbálok szót érteni.
Nincs semmi komoly bajuk, se a torkuk nem fáj, sem nem magas a láz, mégis be vagyunk zárva, és a köhögés-orrfolyás-hőemelkedés miatt a kedvük sem rózsás... Az egyik amivel igyekeztem egy kis színt vinni a napjaikba, hogy hétfőn kipakoltam a lépcső alatti kis tárolót, és csináltam nekik egy bunkert odabenntre. :) Bekerült egy kis szőnyeg és Hanna bevitte a kirakóit is, sőt találtunk két nagy doboz apró legot, amivel szerintem napokig ellennének. (kis zavaró körülmény, hogy Árondömper a rombolás nagymestere mindent szétszed...)
Ma is lett volna jó programunk, Karen hívott bennünket délutánra magukhoz. Ez most elmarad sajnos, pedig igazán nagyon jólesne egy kis társaság.
Remélem ha végre megint egészségesek lesznek, az kitart egy jódarabig.

Anyák napja

Itt mégis ma van anyák napja... :)
Áron hajnalban fél hétkor ébredt, de ma kivételesen sikerült anélkül visszaaltatni, hogy szopizott volna (mostanában az átleg két óra, amit rajtamcumizással tölt, és ez egy kicsit fárasztó...). Ez volt az első ajándékom.
Aztán amikor felébredtem, három picike csokorral jöttek a gyerekek, amit Dani szedett az udvarban. Annyira szépek voltak... mind :):)
Nem is vágyom ma ennél többre. Csak gyönyörködni bennük....
Deszeretnék már Lelléről is készíteni képet :):) (az orvosos bejegyzésbe most sikerült beillesztenem az ígértet...)

Fazekas Anna: Köszöntő

Hajnaltájban napra vártam,
hűs harmatban térdig jártam,
szellő szárnyát bontogatta,
szöghajamat fölborzolta.
Hajnaltájban rétre mentem,
harmatcseppet szedegettem,
pohárkába gyűjtögettem,
nefelejcset beletettem.
Hazamentem, elpirultam,
édesanyám mellé bújtam,
egy szó sem jött a nyelvemre,
könnyem hullt a nefelejcsre.
Édesanyám megértette,
kicsi lányát ölbe vette,
sűrű könnyem lecsókolta,
kedves szóval, lágyan mondta:
„Be szép verset mondtál, lelkem,
be jó is vagy, kicsi szentem!"
S nyakam köré fonva karját
ünnepeltük anyák napját.

És egy kis ajándék minden édesanyának, az enyémnek is, Daniénak is :):) Biró Virágon keresztül találtam erre az oldalra... és ott is ragadtam.

Tükör

Nehezemre esik a hétköznapokról írni.
Olvasom a kis listámat, meg még egy pár dolgot, és olyan megnyugtató apróságokról értesülni, képeket látni pillanatokról, és aztán elakadok.
Nem megy rögzíteni a jelent. Pedig biztosan sok olyasmi történik velünk, ami mosolyognivaló, vagy egyszerűen csak megtörténik, és a részünkké lesz.
És mégsem megy.
Kamasz lettem. Útkereső. Képtelen vagyok a felszínig jutni, minduntalan a mélybe vágyom.
Formálódni, emészteni és végre letenni.
Valamit.
Azt, ami én vagyok.
Pedig már ezerszer megtörtént. És tudom, ez a folyamat igazán folyamat. Sosincsvége.
Lehet, hogy amiatt van így, mert hamarosan ismét eljön valaminek a vége. Lehet, hogy amiatt, hogy tudom, ezt szerettem volna, és most itt van, és ezzel lezárul valami. Felelősséget vállalni mindezért... Döntést hozni, lélekkel, és aggyal egyaránt.
És lehet, hogy azért is, mert nagyon messzire kerültem attól, aki otthon voltam.
Keresem a határaimat, minden nap aksziómákat ellenőrzök. Fura, hiszen ezek már megvoltak.
Abban a világban, ahol minden olyan puhán kemény csak, hogy legyen még értelme bosszankodni a külsőn és mégis biztonságos a belső világ. Abban a világban minden egyértelmű vagy legalábbis nem megkérdőjelezendő. Vagy legalábbis csak úgy, hogy közben biztosan tudom, hogyan működik.
Lesz egy kislányunk, akinek a születési anyakönyvi kivonatában a születési hely nem Bp., hanem KL.
És ez foglalkoztat.
Mit tudok majd mesélni neki erről? Mit keresek én itt? Mit keres itt ő?
Egyedül vagyunk, ettől sokkal jobban egymásra figyelünk... és magunkra. Nincs háló, nincsenek értékeink, nincs történetünk. Itt nincs.
És emiatt óhatatlanul le kell ásni, és meg kell keresni a legfontosabbakat.
Horgonypontok.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időbe telik, és milyen lesz újra felszínre kerülni.
Tényleg olyanok vagyunk, mint a kamaszok... csak épp nem lázadunk. :)

Hétköznapi apróságok: csevegjünk az időjárásról...

Nézegetem az otthoniak képeit, és minden alkalommal mosolygós sóhajtozás a vége... :) A tavasz miatt. Ha becsukom a szemem, érzem a tavasz illatait, látom magam előtt a kertünket, ahol már nyílnak a virágok, és néha nagyon jólesne csak úgy ücsörögni a fűben, koszorút fonni a lányoknak, vagy egyszerűen csak élvezni ezt a fajta megújulását a természetnek, no meg persze megélni azt az érzést is, amit minden tavasszal szoktam... amikor kiszabadulok végre odabentről és minden, de minden dalol.

Valószínűleg sokszor volt nehéz a tél, és onnan, tudom, sokszor ebbe vágytak volna sokan. :) Mostantól ez lassan már okafogyott, és most én vagyok az, aki jobban vágyom oda... :) Pedig tény, megszoktam, megszoktuk az itteni klímát.

Pár apróság jutott eszembe, ami annyira jellemzi malajziai életünk ezen vetületét. Elsősorban mindig az jut eszembe, hogy vajon a képekről, amin dejómeleg van, látni-e, hogy folyamatosan izzadunk? :) Mert ezt én is hajlamos vagyok elfelejteni télen, és nagyon akarni a meleget, aztán amikor meg nagyon meleg van, eszembe jut a nóta... a télen nagyon hideg van című... :):) Ha nap közben úgy ítélem, hogy jobb volna átöltözni (nekem is, meg a körülöttem lévőknek is....) akkor azt jó, ha zuhanyzással indítom, ugyanis teljesen felesleges új ruhát felvennem, hiszen csurom víz vagyok... a kellemetlenebb mellékhatásokról nem is beszélve. :)

Node szebbbeket... :) Itt olyan, mintha mindig július közepe volna, néha, ha nagy esők vannak, akkor július eleje. :) Ma az oviból hazafelé, miközben a nap a vádlimat égette, arra gondoltam, otthon ilyenkor a gyerekeket ki sem engedjük, még a verandára sem, nemhogy gyalogolunk velük hazafelé, mintha mi sem történt volna. :) Otthon ilyen időben ezer réteg naptejet kenünk a rájuk (már aki, mert én nem vagyok egy nagy naptejkenegető...), itt meg örülök, ha néha sikerül, annak meg méginkább, ha egy kalapot sikerül rájuk imádkoznom. Érdekes módon így sem égnek meg, az egyetlen, aki folyamatosan napszúrást kap, az én vagyok.

A hőmérséklet ingadozásáról fogalmam sincs, mert bár tervben van, még nem sikerült beszereznem egy tisztességes hőmérőt. Tegnap éjjel kicsit teszteltem, amikor kettő felé felmentem lefeküdni, fogmosás közben a fürdő ablakába tettem a gyerekek vízhőmérőjét, ami nem a legpontosabb gondolom, de valamire mégiscsak jó, hiszen használtuk, és működött... :) Nos, miközben arra gondoltam, milyen kellemesen lehűlt így éjjelre, nyitva az ablak, és szinte jólesik levegőt vennem, vártam az eredményt. 28 fokot mutatott a hőmérő, amikor bevettem... Mennyi lehet nap közben, amikor úgy érzem, nem jutok oxigénhez? 40? :) Peti bólogat...

Ma délután esett. Ez nem újság persze, de ahogy ez megtörténik, az minden alkalommal döbbenettel vegyes csodálatot vált ki belőlem. Ma például úgy kezdődött, hogy minden előzmény nélkül (mint felhők, vagy bármilyen szokásos előjel) mintha egy hatalmas olajoshordó leesett volna egy kamionról. Megijedni sem volt időnk, ránkötöttek egy akkora dézsa vizet odafentről, hogy két perc alatt megtelt az udvaron a kiskaspó.

Hasznos dolog az a napernyő... de ezt már említettem, nekünk meg mégsincs. :) A látszat ellenére pedig (leszámítva, hogy dejólenne egy kis tavasz), jól van ez így itt, és mostanra meg is szerettem. Izzadásostul :)

Hanna hajói meg az angol

A történet a múlt héten kezdődött azzal, hogy Ági küldött egy levelet Áron névnapjára.

A lányok régóta emlegetik Sárát és Kolost is, épp úgy, ahogy a két Flórát, Bazsit, Emmát, Domit... Eddig nem volt merszem skypeolni semelyikükkel sem, látva a nagyszülőkkel folytatott első pár beszélgetés okozta érzelmi hullámzásukat, jobbnak láttam egy időre elnapolni a kapcsolat felvételének ezen módját. Persze sokat beszélgetünk róluk, nem múlik el nap, hogy ne említődjön valami kapcsán valamelyikük.

Végül abban maradtam magammal, lassan elérkezik az idő... erre jött az impulzus, aztán vasárnap délután megtörtént az első, kisgyerekes barátos beszélgetés. :) a mieink is, de Sára is kellőképpen zavarban volt, Kolost sajnos elvitte a nagymamája, ennek Mikolt egyáltalán nem örült, csak azzal tudtuk megnyugtatni, hogy Ági mutatott neki képet Kolosról.

Sára, mióta eljöttünk szép kis gyűjteményt készített Hannának, abban a reményben, hogy amikor majd legközelebb találkoznak, odaadhatja ezeket a kincseket. Most is nekilátott rajzolni, aztán pedig papírból csónakot hajtogatott. Ági már említette, hogy egyszer Sára azzal fogott neki a hajtogatásnak, hogy majd megtanítja Hannát is erre.

Hogy Hannánek ez mennyit jelentett, azt abból látni, hogy a beszélgetés óta gyakorlatilag sorra készülnek a rajzok, pedig előtte is sokat beszéltünk arról, hogy rajzolhatna ennek-annak, de ez úgy tűnik nem volt elég erős késztetés, főleg a mostanihoz képest.

Tegnap gondoltam egyet, megkérdeztem, mit szólna, ha mi is megtanulnánk csónakot hajtogatni, hátha Sára ennek is örülne. Hanna repült a papírért, és nagyon lelkesen követte a mozdulataimat. Először úgy hajtogattunk, hogy egy papírunk volt, én mutattam, ő illesztett, hajtott, simított. Aztán külön papírral dolgoztunk, ketten, a harmadik úgy készült, hogy ő csinálta, én pedig utánoztam, a negyediket már egyedül hajtogatta, de ott ültem és figyeltem, segíteni már nem kellett, végül az utolsó négy darabot teljesen egyedül készítette. Minden ismerősnek, és rokonnak egyet egyet. Nagyon boldog volt, én pedig egészen meghatódtam. Hogy milyen ügyes, meg hogy mennyire számon tart mindenkit...

Annak alapján, amit láttam, felmerült bennem, hogy ha ilyen fogékony, akkor az valószínűleg az ovis létével kapcsolatban is igaz. Este kérdezgettem, ő pedig annyi szót mondott, hogy szemem szám tátva maradt. Épp előző éjjel jutottam el néhány nagyon jó angolt tanító blogra (Hella jóvoltából), és határoztam el, hogy kicsit elkezdünk komolyabban foglalkozni a meséléssel, mondókákkal, énekekkel... Hanna előttem jár. A szókincsét nem tudnám maradéktalanul leírni, de teljesen magától értetődően mondta angolul, hogy kutya, cica, virág, hátizsák, víz, a kedvencem a kulacs, amit ottabatta-nak mond. :)

Ezeken kívül énekli a Twinkle twinklet, az ipsy wipsy spidert, a wheels of the cart... és még néhány dalt. Persze vannak benne szövegértési problémák, de Gryllus nótáiból is van saját költésű, nyilván másként faragja a szöveget magyarul, mint angolul, de rengeteget tisztultak az angol dalok is.

Danival csak nézünk, nekem vannak ugyan fenntartásaim a kiejtés miatt, hiszen az oviban inkább manglisht beszélnek (ez a "beceneve" a maláj angolnak...) mint englisht, (ebből szempontból nagyon jó volna ha a nemzetközi iskolába járhatna, de erre csak sóhajtozom... rettenetesen drága), ugyanakkor nagyon jó látni és hallani, ahogyan fejlődik, ügyesedik.

Majdnem karácsony...

Ez itteni időjárásnak kétségtelenül nagy előnye, hogy minimális ruhatárral végig lehet csinálni hosszú hónapokat is, és nem csak nekünk, hanem a gyerekeknek is. Áron amúgy sem szokott sokmindent hordani, de a lányoknál is egészen megváltoztak a ruhafelhasználási szokásaink. Ha egy póló egy kicsit kisebb... hát legfeljebb nem ér épp a popsijukig, de nem kell azonnal pótolni, mint ahogyan nem kell évszakonként egy komplett ruhatárat cserélnünk.

Mostanra kinőtték a cipőiket, vagyis a crocsaikat, az újakat már itt vettem. A lányok pedig nagyon ruhásak lettek, ebből volt kevés, így ebbe kellett egy kicsit befektetnem...

Az egyetlen gyerekünk, aki fejtörést okozott, az Lelle, hiszen az összes kisbabaruhát otthon hagytam, abban a hitben, hogy idén nyáron, ha hazamegyünk majd összeszedem őket, és elhozzuk. Másként alakult :) Végül volt még egy babakocsi is a sok kisruha mellé, aztán szépen gyűlt a listán a sor, hamár úgyis egy ekkora csomagot küldenek otthonról, akkor abban legyen benne minden, ami kimaradt, elfogyott és innen nem tudom pótolni.

Hosszas előkészítő munka után, ami valamikor decemberben kezdődött, végül nagyjából két hete útnak is indult enm is egy, hanem két nagy doboz. Hogy mennyibe került, le sem merem írni, hogy mennyire izgult mindenki, hogy ide is érjenek épségben, mondanom sem kell. Az előzetes információkkal ellentétben, amik nagyjából két hónapnyi utazást jósoltak, tegnap délben csörgött a kaputelefonunk, a guardhouseból hívtak, hogy egy óra múlva jönne egy futár...

Pár perc múlva csengettek, egy lihegő fiatalember állt az ajtóban, két akkora dobozzal, hogy az előtérbe alig fért be velük. Megérkezett hát, amire úgy vártam. :)

Épp alváshoz készültünk, de végül a gyerekek sem bírták kivárni a délutánt, így aztán nekiveselkedtünk, és kipakoltuk ami a dobozokban volt. :) Jött a sok kisruha mellett gyógyszer, csipkebogyó tea, könyv is, a játékok közül Hanna azonnal kinyitotta a gyöngyös kirakót, a többit eltettem ínségesebb időkre.

A hatalmas rendetlenség estére konszolidálódott, a babakocsit pedig Peti Hanna hathatós segítségével hamar össze is szerelte. Az összes gyerek kipróbálta, tologatták, beleültek, alig lehetett őket rábeszélni, hogy ne azonnal akarjanak világgá menni vele. Délután én is aludtam velük, nehezen ment, hogy becsukjam a szemem, olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor.

Az első adag kisruha már tiszta. :) Olyan jó látni őket, mindegyiknek története van, hiszen a zöme még Hannáé volt, aztán hordta Mikolt és Blanka is. Teregetés közben olvadoztam, hogy jajj milyen régen voltak ekkorák, meg milyen negyon édesek voltak... és hogy jajj milyen csöpp lesz Lellénk is... dolgoznak a hormonok, de ez így van rendjén. :)

Mari, Pali, Mama, nagyon szépen köszönjük a sok rohangálást, intézkedést, cipekedést... :):)

Hullámzásaink

Nem véletlenül íródott az a múltkori bejegyzés. Azóta is tűnődöm, vajon kell-e, hogy megírjam ezt... De mert ez az életünk, azt gondolom, nem lenne teljes, ha kimaranda belőle bármi olyan, ami hatással van rám. Vagy ránk.

Voltak nálam is hullámok, az első rögtön a megérkezésünk után, aztán nem sokkal a beköltözés után egy újabb. Tudom, hogy nem könnyű váltanom, illetve hiába hozok meg egy döntést, a következmények sokszor túlnőnek rajtam, és a rendezgetésük hosszú időt vesz igénybe, miközben sokszor nem tudom elég lelkesen szemlélni a jelent.

Mióta utoljára volt minálunk betegség, az ív felfelé rajzolódik. Talán megszoktam amiben vagyok, talán sikerült elfogadnom azt, amin nem tudok változtatni, de tény, hogy sokkal könnyedebben veszem ugyanazokat az akadályokat, amik eddig is voltak, bár a pocakosság miatt sokkal lassabban megy minden, és sokszor azt kívánom, bár lenne egy hangtompítóm, és egy fordítómasinám, ami a "nem, nem szabad, nem most..." szavaimat valamivé átformálná... vagy mondjuk még egy kis zacskó türelem valahol elrejtve...

Akinek most nehéz, ... az Dani. Sosem láttam még ennyire maga alatt, sosem volt még olyan, hogy napokig, hetekig gondterhelt, mosolytalan, elcsigázott lett volna. Tudom, hogy azok az elvárások, amik érkeztek felé az utóbbi időben, teljesen irreálisak, senki sem tud csodákat tenni, pláne nem egyedül, pláne nem egy kialakulatlan rendszerben, pláne nem egy más kultúrában ennyi idő alatt, gyakorlatilag segítség, segítők nélkül. Pedig vannak eredmények, és ezek zöme már rajta is múlt, a külső szemnek mégsem elég. (no persze, ha azonnal 40% növekedést várnak úgy, hogy közben azok, akik eddig dolgoztak, most mind a háttérbe vonulnak)

Hogy ezt ennyire magára is vette, annak is megvan az oka. Az elmúlt hetekben sosem pihente ki magát, és rettenetesen keveset foglalkozott magával, legyen az bármilyen olyan tevékenység, ami örömöt, töltést jelenthetett volna. Nem voltak külső kapaszkodók, és minimálisra csökkent a kívülről érkező megerősítés, vagy a ventillációs lehetőség is. Nekem könnyebb, bármennyire is sok áldozatot hozok én is a családért, amióta Hanna van, azóta gyakorlom, mit kell tennem ahhoz, hogy megmaradjak. Az új közeg persze nekem is jelentett kihívást, de a felelősség ugyanaz, mint eddig, az eszközeimen csak valamennyit kellett finomhangolni, hogy működjenek, és bár mindig van új, amihez megint állítgatni kell, mégis egyszerűbb ez a képlet.

Kétségtelenül nem a legkönnyebb élethelyzetben váltottunk nagyon nagyot. Sokszor gondolokodom azon, vajon milyen volna csak kettesben útnak indulni, vagy csak egy pocakkal, vagy csak egy gyerekkel... stb., végigzongorázva az elmúlt öt év felállásait, és mindig arra jutok, amit Pepe mondott Daninak nem is olyan régen, hogy ha ki kellene találni valami piszok nehezet, akkor sem lehetne nagyobb fantáziája az álmodónak annál, mint amit mi teremtettünk magunk köré most. Tanulságos, és természetesen a mi döntéseink vezettek el idáig, ahogy innentől is szükségszerűen a saját döntéseink vezérfonalát követve kell haladunk.

Hogy megoldjuk-e, amivel most szembe kell néznünk? Praktikusan egyszerű, csak át kell csoportosítani a feladatokat időszakosan, hogy Daninak maradjon egy picivel több, amíg szükséges, ami azt jelenti, hogy kicsit több terhelés jut rám és Petire. Persze ez így jól hangzik, de ennek is megvan az ára. Kisebb, mintha minden maradna a régiben, de van. A gyerekekkel pedig természetesen nem lehet kompromisszumot kötni, ők érzik, hogy a Papából kevesebb jut, meg is találják a gyenge pontokat, ugyanakkor még jobban ragaszkodnak hozzá, mint korábban. Hogy ez meddig tartható, nem tudom, de már most látszik, hogy Daninak hasznára válik, hogy egy kicsit hozzájut önmagához, mi pedig egyelőre tesszük, ami tőlünk telik, és működünk. Tudom, hogy amint képes lesz rá, visszaveszi a részét. Vagy kiderül, hogy nem is kell... csak ne lenne olyan rövid az a 24 óra...

Ami ennél nehezebb, azok a szubjektív "apróságok", mint érzések, megélések, amik az esszenciát adják. Ezeken múlik, hogy merre indul az ember, milyen megoldásokat választ, milyen segítségeket keres, vagy hajlandó elfogadni. Mélyre kell ásni ehhez, mélyen meg kell élni mindazt, amiben benne vagyunk, ehhez pedig újra csak idő kell. Meg egy vezérfonal. Jelenleg egyik sem adott teljesen... Látom, hogy Dani keresi az utat, és ez nagyon jó, neki is, és nekem is. Nem a feladós fajta fából faragták egyikünket sem, és mindketten azt gondoljuk, ami nem öl meg, az erősít. Hát most meglátjuk. :) Mindenesetre mélyen lenni lehetőség, arra, hogy újradefiniálódjunk, hogy ismét elrendezzük a prioritás polcain a dolgainkat, és ez hálával tölt el. Még ebben az energiaszegény periódusunkban is...

A kilátástalanabb pillanatokban, amikor ellepnek bennünket a teendők, az akadályok nagyon nagyra nőnek, a lehetőségek pedig zsugorodni látszanak, mindig eljön az a pont, ahonnan nincs tovább, ahonnan nem marad más, minthogy az ellenkezés helyett, az összeszorított arc helyett, a görcs helyett az elengedés (ami nem egyenlő a feladással) válik az egyetlen járható úttá. Ilyenkor kell elengedni azt az illúziót, hogy mindig, mindent mi irányítunk, hagyni, hogy a mélypontok valóban elkövetkezhessenek, és hinni benne, hogy a dinamika megmarad, a lent után szükségszerűen következik valami új, ha nem is feltétlenül minőségében jobb, de minőségében más.

Ez az én hitem... hogy a hullám, amire rátettem a tutajunkat, arra megy, amerre kell. Ha kapálózom, felborulok. Sokszor, kevésbé nagy tajtékok esetén elég a kezemmel piciket korrigálnom ahhoz, hogy irányban maradjon, de amikor nagyok a hullámok, nincs más megoldás, minthogy bízom benne, arra megy majd, amerre mennie kell. Még akkor is, ha az arcomba csapó, néha kellemetlenül maró sós, vagy hideg víz időszakosan meg is vakít, meg is rémít, meg is bénít. Akkor is, ha ezekben az időkben mindent, ami fontos volt, ki kell dobálnom. Még akkor is, ha közben halálfélelmem van... Mert biztos, hogy ezekben az ítéletidőkben is vannak, akik gondolnak rám, segítenek, úgy is, ha nem is tudják, hogy segítenek. Hiszen fordított helyzetben én is éppen ezt teszem. Én így imádkozom...

Most épp Daniért.

Áron az úr

Tegnap Áron élete egyik legnyűgösebb napját produkálta. Amikor Peti hazaért, fogta a cipőjét, és jelezte, hogy menne valamerre. Úgy találtuk, mindannyiunknak jobb lesz, ha Áron Petivel egy kicsit kimegy a szabadba, mi lányok meg maradunk idebennt. Sokáig nem is jöttek haza, pedig csak a kerítésen belül voltak. És hogy mivel szórakoztatta magát a kis kékvérű?

Babakocsiba ült, Peti meg tolta körbe körbe a parkban. Ennek az új babakocsinak két nagy előnye van a maclarenekkel szemben, magasabban van az ülőrész és van karfája is. Vagyis sokkal jobb a kilátás, és még kapaszkodni is lehet. A kombináció pedig egyfajta fenségességet kölcsönöz a bentülőnek. :)

Kis császárunk, miután megfordíttatta a menetirányt, és szembe haladt a forgalommal, bárkit meglátott, magasba lendítette a kezét, és addig fixálta az illetőt, míg az észre nem vette, és vissza nem köszönt neki. Amint megtörtént az üdvözlés, hanyag eleganciával fordította el a fejét, és már kereste is a következő arrajárót. :)

A kép nem friss, de a mozdulat, az arc, meg a ragyogás ugyanilyen... :):) Én is visszaintegetnék... :):)

Történetek a crocsról meg a cusomer service-ről... avagy novella a fogyasztóvédelemről Malajziában

A legpraktikusabb viselet ezen a vidéken a crocs.

Hiszen nem izzad bele a láb, nagyon könnyű, esőben is kitűnő, vizezni is lehet benne... és még sorolhatnám. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor egyéb lábbeli volt a gyerekeken, akkor is csak ezért, mert vagy hűvösebbe mentünk, vagy ők akartak flancolni a bőrszandállal. :)

Áron első igazi cipője is ilyen volt, egy négyes méretű, ami nagyjából 19esnek felel meg odahaza, bár ő többnyire akkortájt még mezítláb járt, mint ahogy még mindig ez a jellemzőbb. (ebben szerepe van angélának is, aki úgy engedett el bennünket, hogy másfél éves koráig ne is legyen rajta cipő... így is látom, hogy kell majd a gyógy...) Ezt aztán nagyon hamar ki is nőtte, december közepén a mamám vett neki karácsonyra egy újat, egy olyat, aminek az elején egy kis cápa van. Vidám, és színes is, mégis fiús... nagyon örültem neki, Áron is lelkesedett volna, ha tudja, miért is. :) Viszont nagyon hamar megtanulta, hogy az az ő cipője... minthogy nem is volt neki másik, nem volt nehéz a dolga. :)

Csakhogy a cápa ragasztva van. Rendeltetés szerű használat mellett is megvan ennek a hátulütője, idővel a ragacs elengedett. Előbb az egyikről jött le teljesen, majd a másikról is. Én meg bosszankodtam, hiszen alig hordta három hónapot. A fiúk csak mosolyogtak rajtam, de nekem nem tetszett a dolog. A számla természetesen magyarországon anyukámnál, már ha ez számított volna bármit is az eddigiekben, itt ugyanis olyan a rendszer, mint odahaza úgy a kilencvenes évek elején, a nagyobb áruházakban adnak számlát, de sokszor azt sem tudni, pontosan mi van rajta..., a kisebb helyeken pedig nincs számlaadás.

Hiába mosolyogtak, először a legközelebbi üzletbe mentem egyáltalán megkérdezni, hogy mit gondolnak a további ügymenetről. Kedvesen felajánlották, hogy megragasztják... Nem nagyon értették, hogy miért gondolom, hogy ezt ki kellene cserélni.

Idő közben megérkezett a számla is, és egy délutáni program keretében elrándultunk oda, ahol anno az üzlet köttetett. Az első eladó nagy szemeket meresztett, de felfogta, mit szeretnénk, aztán az akkor ügyeletes boltvezető, egy nagyon fiatal kisasszony az ázsiaiakra amúgy nem jellemző módon, de szinte vérig sértődött, hogy mit képzelek...:

1. már nincs ez a modell. 2. nincs garancia... csak 15 nap és csak vadi új cipőkre.

Kicsit felbosszantott a hozzáállás... vagyis nem kicsit, hanem nagyon, pláne, miután egy tizest adott az egyik alkalmazottnak, hogy szaladjon el és vegyen egy pillanatragasztót... ezt gondolta ugyanis megoldásnak, házi javítás... de mert áron kinőtte a cápást, vettem neki egy cipőt, a selejtet meg visszakértem.

Másnap írtam egy levelet a maláj crocs honlapján található ügyfélszolgálatnak. A levélben megemlítettem, hogy mindezt továbbítottam az usa anyavállalatnak is... Pár óra múlva érkezett a válasz, azzal, hogy egyfelől nagyon sajnálják, másfelől pedig vigyem a számlát, és vásároljam le a korábbi értékét valami olyanra, ami jó lesz Áronnak.

Nem mondom, hogy ezt vártam, de mondjuk csendben úgy gondoltam, hogy egy crocs mégsem engedheti meg magának, hogy bárhol a világon így működjön. A sztori befejezéseként...

10 nappal a levélváltás után sikerült eljutnom a boltba, ahol már tudták, miről van szó, és bár apróság, de a számla, amit a mamám küldött nem erről a cipőről készült (odahaza ebben a pillanatban küldek volna melegebb éghajlatra...)(mégiscsak van egy számítógépes nyilvántartás, mert egy pillanat alatt visszakeresték a jót...), az eladó hozzáállása nemhogy segítőkész, de maximálisan megértő, türelmes, és kooperatív is volt. Végül az egy cipőből lett két pár, egy Áronnak, egy Mikoltnak, a cápást pedig eltették.

Ami számomra ebben az egészben teljesen hihetetlen, az az, amekkora szakadék van aközött, ami a lánc alján, vagyis a boltban zajlik, és aközött, ahogyan a hightech, valódi customer service működik. Döbbenetes, hogy ha nem írok levelet, akkor simán el kellett volna fogadnom, hogy itt semmi nem véd engem, a vásárlót. Így jártam... volna. Így meg ugyanazok, felsőbb utasításra a megszokott kedves arccal szolgáltak ki, pedig nem is volt hibátlan az akcióm... Welcome to Asia.

Alakulnak az ovis dolgok

Hanna minden nap valami új nótával tér haza... Van közte olyan is, amit még soha életemben nem hallottam, de felfedezhető az angol szöveg ahogy énekli, és ez nagyon nagy öröm nekem is, Daninak is. :) Mikolt pedig mindent utánoz, sokszor ketten dalolásznak. A tegnapi repertoár része volt az az ének, ami alatt sorba állnak, és vonulnak, pl. reggelihez, ebédelni, udvarra. Nem fogom tudni hirtelen reprodukálni, de igyekszem felvenni a napokban, mert nagyon kedves, és nagyon szépen fújják.

Itt egyébként nem kettesével állnak sorba, hanem egymás mögé rendeződnek, és fogják egymás vállát. Tetszik, mert ebben a felállásban nincs is lehetőségük kóricálni, nem szakadoznak, és nagyon mókás, ahogy a nagy gimis ballagókra emlékeztet ez a sok kis mazsola. Tegnap be is mutatták, hogyan kell csinálni, Mikolt vonult hátul, közben nagyokat kacagtak. Jó volt látni, hogy van valami, ami már kézzelfoghatóan az ovis életük része, és élvezik is, tudják is. Nem is beszélve arról, hogy mindez azt bizonyítja, sokat énekelnek, és ez egy új szín, nagyon megnyugtató.

Ma beszéltem auntie Julieval, azt mesélte, hogy Mikolt sokszor megy a maga útján, barátkozik, Hanna pedig hagyja. Ez hatalmas lépés, azt jelzi, hogy Hanna kezdi megtalálni a helyét, el tudja engedni a testvérét, és elég, ha tudhatják, egymás közelében vannak. Természetesen Mikolt mindenre, amit Hanna csinál nyitott, így a nagyoknak való feladatokat is elkéri, nekilát, és a maga szintjén teljesíti is, pl. firkálgat a számos lapra. :) Emellett már rendesen pisil is, ez is nagyon jó hír.

A minap, mikor értük mentem, még éppen ebédeltek, Mikolt egymaga ült a kisasztalnál, nem vett észre, én pedig álltam, és néztem, ahogy lapátolja a levesét, azzal a nagyon Mikoltos, minden falatban energia móddal, ahogy itthon is szokott, csak annyi volt a különbség, hogy az oviban nagyon figyelt az evésre, semmi más nem érdekelte. Nagyon szeretem őket így, egy kicsit kívülről is látni.

Hanna közben a közös térben játszott, az "ádáz" Ninával, aki most egy cseppet sem volt durva, sőt. Egy nagy szivacslejtőn üldögéltek Yohana, Nina, meg Hanna, és Oliver tolta őket. Jó volt látni, hogy alakulnak a kapcsolatok is a gyerekek között, és Peti elmondása szerint a mieink sem bánnak kesztyűs kézzel Ninával... lehet, hogy ez is használt, bár tény, hogy jobban esne azt hallanom, hogy szépen játszanak, finoman beszélnek egymással. Remélem, ahogy a nyelv még inkább eszköze lesz Hannának, nem fogja folyton azt gondolni, ha valaki szól hozzá, az rosszat jelent. Nina egyébként igazán kedveli Hannát, számon tartja, és amikor elbúcsúznak, megölelik egymást. :) Édesek.

Auntie June helyett auntie Sue érkezett, aki épp olyan csendes, és mosolygós, mint auntie June volt, és a kis konfliktusuk ellenére azt hiszem Hanna kedveli őt is. A múlt héten csináltunk neki egy szivecskét gyöngyből, amit pénteken, amikor a lányok nem mennek oviba, feltétlenül be kellett vinnünk neki. Mikolt nem nyilatkozik az érzelmi életéről, ő azt hiszem mindenkit elfogad, és senkivel sem törődik túlságosan. :) Önmaga odabennt is, és ez nagyon jó így.

Péntekre rendesen elfáradnak, ezek a napok mindig nagyon sok hisztivel és kiabálással tarkítottak, hiába alhatnak többet, látom rajtuk, hogy dolgozzák a heti eseményeket. A medencés csütörtök miatt mennek négyszer, a hétfőt kihagyhatnánk, de vasárnap már kérdezik, hogy mikor lesz újra ovi. Igy aztán szokjuk, ők meg edződnek.

Összességében azt hiszem, hogy szépen változnak ők is, mi is, meg az óvónők is a mi hatásunkra. Még mindig nagyon fáj a szívem a nemzetközi iskola miatt, és bár a regisztrációs díjat felére csökkentették, a két gyerekre még így is 600 ezer forint volna, csak az, hogy beírják a nevüket a névsorba... ez pedig enyhén szólva is rengeteg. Belátom, ezt elrontottuk, hiszen a fizetési alku tárgya kellett volna, hogy legyen, de akkor nem tűnt ennyire fontosnak, most pedig ez a tanulópénz... Talán jövőre, vagy legközelebb... vagy majd együtt élünk a tudattal, hogy mi nem tartozunk oda. A bőrömön érezni pedig elég rossz, sajnos van egy család, akiket nagyon megkedveltünk, és átviszik a gyerekeket... ők pl. nagyon fognak hiányozni.

Csak képek... csak úgy

A nap híre

Mikolt ma délután pelus nélkül aludt, majd két óra múlva száraz bugyival ébredt.
Játszott, uzsonnázott, végül amikor el akartunk indulni sétálni, a bejárati ajtó helyett elindult felfelé a lépcsőn... hogy keressen magának egy bugyit.
?
A kis fürdőben a wc mellé pisilt... Bugyiban.
Azért mindez nagyon biztató.

Áron a 16 hónapos

A legtöbb változást hozó és azt hiszem, számomra Áron életében az eddigi legfárasztóbb hónap volt ez a tizenhatodik.
Eddig dömpernek becéztem magamban Ájit, mostanra kétség kívül buldózer lett belőle. Angyalarccal rombol, mindent szétszed, egy óvatlan félrenézés, és biztosan történik valami vissza nem fordítható. Ha valaki azt merné állítani, hogy nincs különbség a fiúk és a lányok között, annak azt tudnám javasolni, töltsön el egy napot Áronunkkal, majd egyet Mikolttal (aki amúgy nem az az igazi rózsaszín csendes királylány... és mégis lány...), majd azután beszélgessünk. :) Természetesen egy percre sem adnám semmiért ezt a kisfiút, de sokszor nagyon a határán táncol a türelmemnek, és mert egy kisfiú nekem nem rutin, az eszközeimet kevésnek, hatékonytalannak érzem vele kapcsolatban.
Nem használ a kérés, az elterelés, sem a csere lehetősége. Nem is érdekli igazán, hogy mit mondok, határozott elképzelése van a felfedezésre váró világról, és meggyőzhetetlen. Mondjuk arról, hogy az asztal teteje nem arra való, hogy napjában ezerszer másszon fel rá, a csap nem arra, hogy minden pillanatban kinyissa, és a fa babakocsival nem a legjobb ötlet teljes erővel a teraszajtónak száguldani, hiszen az üvegből van. Sőt az sem vicces, hogy csíp, hogy üt... engem, vagy a lányokat...
Rohangálok utána, igyekszem lekötni az energiáit, és sokszor látom rajta, hogy a tér, és mozgásigénye jóval a meghatározott kereteken kívül volna. Unatkozik, és a benti játékok egy cseppet sem kötik le. Tudom, hogy ebben a korban már illene egy
mesét végighallgatni, de azt látom, most éppen nem ez a legfontosabb neki, bár ha egy kicsit elfárad, akkor szívesen hallgat meg egy rövidebb mesét.
Ha végre kiszabadulunk, akkor sokkal jobb a helyzet, de nem lehetünk kint egész nap sajnos (pedig ha tehetné, folyton menne, hozza a cipőjét, mutat az ajtóra, egy kis csavargó), egyfelől a meleg miatt, másfelől, mert egy csomó dolgot meg kell csinálnom akkor is, ha épp ébren van. Például egyáltalán nem viseli el, ha főzök. A lányok szívesen pakolgattak, vagy ültek egy magas széken, és ha a kezükbe adtam valamit, répát, könyvet, edényt... azzal elfoglalták magukat. Áron ezzel szemben, hacsak meglát a konyhában, rohan, kiabál, rángat, lökdös, csak akkor nem, ha felveszem...
Ezzel együtt persze nagyon szeretem nézni az önállósodási folyamatot, vagy nevezzük inkább öntudat kialakulásnak. Rettentő édes, ahogy mindent utánoz, arcokat vág, amiket tőlünk is lát, ezeket összekapcsolja hangulatokkal, eseményekkel. A kedvencem a szemöldökráncolás. Képes megsértődni, nagyon... ilyenkor aztán rám emeli a kék szemeit, összevonja őket, büntet. Ha más is képbe kerül, arra ragyog, majd ha meglát, újra ráncol. Elképesztő. :)
Gyakorlatilag nincs terület, ami az elmúlt egy hónapban ne változott volna gyökeresen, és ezt lekövetni finoman szólva fárasztó. Nincsenek meg a rutinok, olyan most, mintha egy újszülöttel élnénk, akit épp most kezdünk el megismerni. Az eddig jólevő húsgolyó mostanában van, hogy egyáltalán nem eszik. Sőt, még a székébe sem hajlandó beülni. Tegnap az ebédnél csak Peti kezében maradt meg, állva, én pedig egy ideig úgy etettem, hogy álltam mellettük. Ha ő lenne az egyetlen, akinek ebédet kell adnom, kitartóbb lennék, de a lányoknak is adnom kellett és közeledett az alvásidő is. Talán nem vagyok elég következetes, de ebben a helyzetben nem tudok az lenni. Fontosabb, hogy egyen, és pihenjen, mint hogy hogyan és hol...
Az alvása is teljesen megváltozott. Délután sokszor magától alszik el, néha az etetőszékben :):) de egy héten egyszer biztosan kiabálással kerülünk ágyba, és hiába vagyok mellette, hergeli magát, bár látszik, hogy leesik a feje a fáradtságtól. Küzd, mert küzdeni öröm. Hogy miért, vagy mi ellen, mindegy, csak küzdhessen.
Az éjszakai alvások katasztrofálisakká váltak. Illetve kétszer egy héten úgy alszik, mint egy kisangyal, egyszer adok neki inni a kiságyában, és már alszik is vissza és reggelig nem is hallok felőle. A többi napokon viszont nemcsak hogy szopizni vágyik, de valamikor kettő tájékán megébred, és onnantól nyekereg. Nem hangos, csak éppen jelzi, hogy valami nem kerek. Olyan hangon ümmög, ami azt szokta jelezni, valamin változtassunk, de semmi sem jó. Ilyenkor nagyjából négyig vevő vagyok rá, hogy próbálkozzunk, utána már nincs erőm sem, türelmem sem általában. Dani vált, ringatja, lemennek, esznek, pelust cserélnek, de mindez szinte hasztalan, az egyetlen dolog, amit történik, hogy elfárad, megunja... fogalmam sincs, és kidől. Hogy ezt meddig fogjuk bírni, nem tudom, és egyelőre a megoldást sem látom. Volt már arra is példa, hogy én átmentem a lányokhoz, Daninak pedig sikerült fél óra alatt visszaaltatni, de volt olyan is, hogy semmi sem vezetett eredményre. Nagy változás, hogy volt már három olyan este is, amikor Dani altatta, és nem kért engem. Ez pedig nagyon nagy dolog...
Jön a foga, de ezt nem szeretem minden nehezebb pillanatunkra ráhúzni. Kétségtelen, hogy szenved tőle, és nagyon várom, hogy kibújjon végre, meglátjuk, mennyiben változnak majd a hangulatok (az elmúlt három hétben minden nap egész nap sírdogál... tényleg egész nap, reggel ébredés után három perccel már sír, és vannak 10 percnyi szünetek, ha épp valami nagyon érdekes történik mondjuk. Dani nem hitte el, de ma ő is meggyőződött róla, olyan, mint egy újszülött... szegény, nagyon sajnálom, ugyanakkor embertpróbáló is egyben)... Valószínűleg egy hatalmas fejlődési ugrás kellős közepén tart, ami mind a mozgását, mind a kognitív képességeit jelentősen meglódította, és egyszerűen nem tud még alkalmazkodni ehhez a rengeteg minőségi változáshoz.
Beszélni próbál, de legalábbis elképesztően hatékonyan kommunikál. Mindenkinek integet, mindenkihez odamegy, barátkozik. Az első szavai közé beférkőzött egy angol is, gondolom Devi hatására, aki minden alkalommal, ha nálunk van, kiviszi, és madarakat néznek. Áron pedig mondja, bö.
A madarakról jut eszembe az egyik legfontosabb új. Fél. Fél a madaraktól, a látványuktól is, de a hangjuktól még inkább, tényleg elég zajosak tudnak lenni.... viszont Áron reakciója olyan heves, hogy sokszor meg is ijeszt vele. A szemöldök ráncolás után csimpaszkodik és sokszor zokog... És nem csak a madarakra, hanem a sötétre, a telefoncsörgésre, de a múltkor arra is így reagált, amikor Mikolt két helységgel odébbról kikiabált: kész vagyoook... Áron majdnem kiugrott ez etetőszékéből. Nehéz ezzel mit kezdenem, igyekszem megnyugtatni, a madarakat mindig elintegetjük, elmondom neki, hogy elmennek, nem tudnak bejönni, és ez sokszor használ is.
Valamiféle szeparációs szorongásra tudok csak gondolni, hiszen a félelemmel egyidőben ismét szorosabbra fogta a fizikai kapcsolatunkat, igazából egész nap a kezemben lenne... Én meg nem bírom már el... rengeteg mindennel próbálkoztam már, mostanra ott tartunk, hogy megértette, és elfogadta, hogy a kezemet fogni is pont olyan jó, mint rajtam lenni. Olyan nagyon édes, ahogy nyújtja a kis kezét, és el nem engedi az enyémet. Akkor sem, ha épp szükségem volna mind a kettőre. Bánatos arccal néz fel rám, hogy miért akarom elvenni tőle. :)
A mozgásáról... Nagyon ügyes. :) Vagy inkább vakmerő? Hanna jut eszembe, ő volt ilyen örökmozgó, és bár hajmeresztő dolgokat művelt (pl. felmászott a könyvespolcra nem egészen egy évesen...), én mindig tudtam, hogy benne lehet bízni, mert csak addig megy, amíg meg tudja csinálni, amit kitalált. Áron ezzel szemben akkor is próbálkozik, ha halvány fogalma sincs róla, mekkora a veszély, hogy mit tud, és mi az, amit csak akar. Gymboreen mindent kipróbál, ebből a szempontból nagyon ideális, hogy oda járunk, mert mindenhol tatami vagy szivacs van, nagyot esni nem tud, viszont nagy a tér, és kedvére próbálkozhat. Látom a tekinteteken, hogy mások nemigen értik, miért engedem... Áron pedig egyre ügyesebb, és nagyon élvezi, hogy megélheti a fizikai erejét, ügyességét. Imádom, amikor valahonnan épp lebucskázik, majd csodálkozó tekinetettel visszanéz, mi történt, és már megy is tovább, hogy újra próbálja. Gymboreen egyébként elképesztően kezdeményező, és mindenben benne van, úgy, hogy míg a többiek fel sem fogták, mi a feladat, ő már másodszor csinálja végig. Az egyik kedvence, amikor a nagy ejtőernyővel betekernek egy hatalmas úszógumit, amibe egy gyerek kényelmesen belefér ülve, és azt húzzák körbe-körbe. Benne ülni is szeret, de ha épp nem ő van soron, akkor segít tolni, húzni, ezzel nem kis derültséget okozva. Mitagadás, nagyon nagyon édes, ahogy nagy komolyan toligálja a kis karika lábaival a gumit. :)
Karika lábacskák... azt hiszem kell majd egy gyógyszandál... bár sokat javult a lába, de még mindig nagyon befelé dől. Most volna jó Kornél... vagy Angéla.
A legnagyobb változás a mozgásban a vízhez való viszonya. Ez alatt az egy hónap alatt eljutottunk odáig, hogy karúszóval egyedül lehet hagyni a vízben. Lebeg, gyakorolja, hogy a lábát a víz felszínére emelje. Kimászik a létrán egyedül, majd gurgulázó kacagással beveti magát a mély vízbe. Elsüllyed, amikor feljön kiköpi a vizet, és úszik a létrához. Ezerszer. Nekem meg dagad a mellem, olyan ügyes. Érti, hogy ne nyeljen, érti, hogy jöjjön a szélére... Talán ez egyetlen olyan hely a medence, ahol a három gyerekünkre elég csak szemmel figyelnünk, miközben mind azt csinálhatják, amit szeretnének.
Kisfilm...
1. Áron fújja a vizet... hogy berreg? Naná... így a legegyszerűbb...
2. Hanna és Áron, Áron mondja: Hann, a háttérben Mikolt reklamál :)
Igyekszem majd jobb minőségben is feltenni...
Számokban... 11 kiló és 84 centi, 10 foga van, és még tejfölszőkébb, és barnább bőrű, mint egy hónapja. :) Nagy és erős, és amikor épp alszik, vagy csendben van, akkor egy igazi tündér. :):)

Gondoltam szólok

Reggel óta néha fémet vágnak. Valahol közel lehet, talán a szomszéd házban... gondoltam. És mert éppen alvásidő következett, kinyitottam a kertkaput, hogy megnézzem, merről jön a zaj, és hogy megkérdezzem, mennyi idő még, mire abba tudják hagyni.
Nos, ahogy kinyílt a kiskapu, a következő látvány fogadott.
A kiskapunk előtti, korábban igencsak elhanyagolt, esők után meglehetősen sáros területet épp egy ember kövezte... mellett egy őr, csak hogy biztonságban legyen... :):) (ez is annyira jellemző, bármikor, ha bármi történik, egy őr biztosan felügyeli...). Sajnos azt a kis idillt nem tudtam lefényképezni, ezt viszont igen :)

Vírus

Vajon csak meg kell említenem, hogy betegség, és hirtelen itt terem?...
Hanna a múlt héten csütörtökön kezdett valami nagyon minimális orrfolyással, fel sem vettem, annyira nem volt számottevő. Kapott vitamint, meg schüsler sót, és úgy tűnt, ennyi elég is. Tegnap nagyon nagyot kirándultunk, semmi jele nem volt annak, hogy mára mindenki (Petit leszámítva, aki csütörtökön Szingapúrba utazik... így aztán nagyon drukkolok neki, hogy ezúttal ő maradjon ki a sorból...), mondom MINDENKI lerobbant.
Mikoltnak csak szimplán nagyon folyik az orra, amúgy egy békességes tünemény (neki kifejezetten jót tett a dolog) Hanna nyűgös is és folyamatos figyelmet igényelne... Áron éjjel ismét kruppos köhögést produkált, Danival kettőig felváltva ringattuk, mert ha megállt vele a világ, kiakadt, ami némileg felerősíti a köhögését. Kapott Nurophent, Stodalt, Hepart, majd egy Vibrucolt is, és előkerestem Cili levelét, amiben a köhögős mix van, abból végül már csak reggel kapott, mert kettőkor kidőlt, és reggelig aludt. Most sokkal jobb a helyzet, folyik az orra, de szépen fújja, és néha köhhint, ami nem túl szép, de nem is kapok tőle szívrohamot...
Daninak és nekem mindenünk fáj... Ő kicsit nehezebben viseli, bosszankodik, hogy megint ugyanaz, pedig már milyen erősnek kellene lennünk... Úgy tűnik, néhányszor át kell esnünk a "gyerekbetegségeken".
Azt már le sem írom, mikre gondolok még, mint következő fokozat... :)

Vannak tökéletes napok

Leszámítva a zárást, a szombati ilyen volt.
Amikor olyan dolgokat látunk, olyan helyeken vagyunk, olyan emberekkel beszélünk, amik és akik számukra észrevétlenül, számunkra pedig megköszönhetetlenül sokat adnak.
A múlt héten, Dani egy rosszabb kedvű hajnalon programot keresett a közelben. Rátalált egy helyre, és miután megnéztem, úgy éreztem, most azonnal oda kell mennem, látnom kell, hogy csak a képeken olyan amilyen, vagy a valóságban is.
A hely a Gentingtől kicsit tovább, de ugyanazokon a hegyeken épült, tőlünk nagyjából háromnegyed óra autózásnyira. Berjaya Hills a hegycsoport neve, az út hosszan kanyarog, a már ismerős pálmafás, ősbuja dzsungelen keresztül, majd megérkezik előbb egy lovardához, majd egy elágazásnál egy buddhista szentély felé is le lehet kanyarodni, de ha továbbra is követjük az utat, akkor először egy kis farmhoz érünk, ahol nyuszikat lehet simogatni, és vannak kecskék, és egy csöpp játszótér is.
Ha még tovább haladunk, akkor felnőttönként 12 ringitért megnézhetünk egy Japán kertet, amiben egy kis kávézó is helyet kapott, amolyan valódi Japán építészetű, vagy végül megérkezhetünk ide:
Nem csalás, ez itt még mindig Malajzia, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a sok európai idővel úgy érezte, kell egy hely. Egy ismerős... :) Sikerült. A neve Colmar Tropicale. Bár látni, hogy a szerkezet vasbeton, a végeredmény igazán megtévesztő. És leszámítva, hogy az egy aprócska utca egyetlen gyerekprogramja az a terem, amiben temérdek, zsetonnal működő elektromos kisautó, motor, forgó szolgáltatja a szokásos szórakozást, (a gyerekeinket ezerszeres dícséret illeti, mert önmagukat meghazudtolva türelemmel viselték, hogy nem dobáljuk a kerek érméket, és csak egyetlen egyszer sikerült mozgó dologra találniuk, abba se mi tettünk zsetont...) fantasztikus. Van egy nagyon jó pékség, és az óratoronyba lifttel is fel lehet menni :):)
Az eső is eleredt, ami után a levegő lehűlt, nagyon kellemesre egy kiadós ebédhez, majd miután kisütött a nap, továbbálltunk, hogy a lányok kívánságát teljesítve lovagoljunk egyet az argentin tulajdonú lovardában. Gyönyörű állatok laknak itt, és először fordult elő, hogy a lányok egyszerre ültek nyeregbe. A lovazás után Hanna bevezette Conny nevű lovát az istállóba, majd hosszasan barátkozott vele. Mikoltnak is megjött a bátorsága, Hanna pedig segitett neki, hogy elérje a lovat.
Áron eközben békésen szunyókált az autóban.
A délutánba még belefért egy kis nyulazás is, a nyuszik egy elkeritett, nagyobb területen laknak, ahová beengedik az embereket is, lehet venni elemózsiát, és ki ki kedvére simogathatja őket. Áron mondjuk inkább homokkal óhajtotta teleszórni a bundájukat, ennek kevésbé örültek... Hanna vagy háromnegyed órán keresztül volt bent, a kicsik hamarabb megunták, de nekik a kis játszó nyújtott szórakozást.
Miután mindannyian jól elfáradtak, elindultunk hazafelé. Út közben még találkoztunk Karenékkal is (velük találkoztunk anno véletlenül Lelle kagylójának vásárlásakor), ami most mintha mellékes volna, de a nap és az életünk szempontjából mégsem az, hiszen most volt először olyan szervezett program, amit olyanokkal töltöttünk, akiket már itt ismertünk meg, ráadásul nem is laknak nagyon közel... és mégis. Olyan jó volt együtt lennünk, mégha kicsit hektikusra is sikerült, hiszen öt gyerekkel próbáltunk enni valamit, miközben mindig valamelyiknek épp elintézni valója volt egy egy felnőttel. Úgy váltunk el, mintha ezer éve ismernénk egymást, mindannyian várjuk a folytatást.
És mert a gyerekek nem sokat aludtak, ezen a napon egy órával korábban kerültek ágyba.

Mind itthon

Bár sokat javult az egészségügyi helyzet, ma a biztonság kedvéért még nem mentek a lányok oviba. Folyik az orruk rendesen, és tüsszögnek folyamatosan.

Áron jóval szebben köhög, nap közben szinte nem is hallani. (a történethez még hozzátartozik, hogy tegnap mindet elküldtem Danival az ügyeletre, hogy hallgassák meg őket. Nem a mi orvosunk volt, de ha ez a mostani lenne az állandó, akkor valószínűleg nagy bajban volnék, mert sem nem szimpatikus, sem nem jó orvos... szerintem. Nos Daninak, aki az influenza tüneteit produkálta négy féle gyógyszert írt, köztük antibiotikumot is, a lányoknak pedig a megfázásukra valamit... Áron meghallgatta (miután mindet kiküldte, hogy túl sok a három gyerek a rendelőben egyszerre... ), és azt mondta, vigyük be a kórházba, mert neki ez nem tetszik. Jól rámijesztett, de ösztönösen tudtam, hogy nagy baj nem lehet, mégis jobbnak láttam alvásidőben elvinni.

Szegénykém természetesen elaludt út közben, nagyjából 20 percet pihent is, majd a kórházban felébresztették, megmérték (10 600 gramm), és jött egy orvos, aki megkérdezte, be akarunk-e feküdni. Dehogy akarunk... akkor minek vagyunk itt? Mert beküldtek... Meghallgatta, majd hazaküldött. Bízom magukban, menjenek haza.

Hazajöttünk... És most mind itthon vannak, ami némileg ugyan fárasztóbb, mint amikor csak Áronnal vagyunk, bár Áron jelentős hangulatjavuláson esett át, hogy vannak körülötte gyerekek. :) Rátalált egy újabb hangra, amit a sírás helyett produkál, höhög, közben nagyon keserves arcot vág. Jobb. :)

Délben voltunk kint, mind motorral akart jönni. Áron tempója leginkább a mindent megnézünk szemlélődésre alkalmas, de cseppet sem bánom, hogy nem kell utánarohanni... Még.

Lelle pocok a 28. héten

Nagyon vártam a mai napot. Igazából hónapok óta készülök rá, hogy lássam az arcát, hogy elolvadjak azon, hogy aki éjjel nappal mocorog odabenn, az egy negyedik, és bár ugyanabból a csomagból való, mégis éppen annyira más, mint amennyire a többiek különböznek egymástól.
És mégsem tudom elképzelni. Még most sem, amikor már nem csak egy hullámzás, hanem egy tökéletes, gyönyörű kép is.
És bár tudom, egyikük sem olyan volt, amikor megszületett, mint azon a sárga képen, nekem fontos, hogy mielőtt kibújnak, láthassam őket. Mert ezzel elkezdődik valami misztérium, a kötődésé, az érzésé, hogy éppen ő az.
Lelle esetében pedig sokszorosan szükségem volt a bizonyosságra, hogy tudjam, mindene rendben van, hiszen minden lehetséges alkalommal nemet mondtunk a vizsgálatokra. Éreztem, hogy jól döntöttem akkor is, amikor nem kértem a választható macerálásokat, most mégis nagyon megnyugtató volt, hogy egy olyan orvos vizsgálja végig, akinek ez a szakmája. És csak annyit tudott mondani, hogy tökéletes.
Még sosem láttam ilyen profi felszerelést, fantasztikusan jó élmény volt. Az orvos minden apró szervet végignézett, miközben Lelle folyamatosan igyekezett kitérni. A sok mocorgás ellenére sikerült megmutatnia mindent, amit csak lehetett, és végül még azt is, hogy valóban kislány. :) Nagyon nagyon megnyugodtam, nagyon kellett ez a mai ajándék ahhoz, hogy elkezdhessek felkészülni az érkezésére.
Talán sosem vártam még ennyire, hogy újra szülessen egy kisbabánk, és még egyszer sem voltam benne annyira biztos, mint most, hogy ez a világon a legszebb közös alkotás. Vágyom rá, hogy a kezemben tarthassam, hogy a szemébe nézhessek, hogy Danival közösen megélhessük ezt a csodát.
Csak néztem ahogyan dolgozik a tökéletes kis sziv, és mint mindig, most is egészen felfoghatatlan volt, hogy ez belőlünk lett. Egész délután vártam, hogy újra láthassam, míg végül csak késő este jutott rá lehetőség. Azóta pedig csak nézem, miközben odabenn a kis buksi tulajdonosa folyamatosan jelzi, velünk van.
Mennyire szép ez, hogy lehet négyet is határtalanul szeretni...

Egyedül

Ma délután egyedül voltam a majdnem néggyel.
Peti elutazott Szingapúrba, kivittük a vonathoz, aztán integettünk is neki, én pedig egy cseppet megszeppenve jöttem hazafelé, abban a tudatban, hogy Dani ma este kimenőt kapott, ha nem is egész éjjelre, de fektetésig mindenképpen.
Vagyis egyedül kell megtöltenem értelmes dolgokkal a szieszta utáni négy-öt órácskát, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek innen tűnik... mármint túl rajta.
A legnagyobb kihívás most az, hogy nem mozgok valami fergetegesen... és akkor egy cseppet sem túloztam. Elég bosszantó, hiszen külön tervet kell megalkotnom arra az esetre, ha valami leesik, kicsöpög, összetörik... Mikolt pedig nem a legempatikusabb az asztalnál... a hangyák viszont ellepnek bennünket, valahányszor ottmarad egy aprócska morzsa. És tényleg nem a kényszerességem mondatja ezt, hanem így van.
A második számú nehezítés, hogy rettentő meleg van, vagy esik. Igy korlátozottak a kimenetel lehetőségei, pedig három óra bentlét után a hangerő, az egymás iránti meg nem értés érzékelhetően megsokszorozódik, csakúgy, mint a balesetveszélyes akciók száma. Tegnap pl. megtanították a lányok Áron arra, hogy a kanapéról ugráljon le. Egy 16 hónapos vajon hogyan teszi ezt?...
Elérkezett a délután hat óra, és kezdtek szétesni... És hiába dörgött, meg morgott, ki kellett vinnem őket. Örök hálával tartozom Hannának, aki nemcsak hogy kitalálta, hogy a kis babakocsiját szeretné tolni, hanem mikor meglátta Áron toporgó boldogságát a kiskocsi láttán, önként felajánlotta neki, hogy tolja ő, maga pedig a nagy kocsit tologatta... nekem nem maradt más, mint irányítani őket a megfelelő irányba. Mikolt is tolt, neki kellett egy baba is, amit végül önállóan oldott meg... teljesen meglepő módon visszament a házba és hozott egyet... hiszti nélkül.
És hogy ebből miért lett poszt?
Mert a két kicsi végig sétált, Hanna végig hagyta Áronnak, hogy tolja a kocsiját, mert mielőtt visszafordultunk volna, találtak egy fát, amiről a termések épp lepotyogtak, és ezeket dobálták a csatorna rácsai közé, majd mikor észrevetettek egy csigát, mindhárman köréguggoltak, úgy csodálták. Semmi dolgom nem volt...
Néztem őket. Áron majdnem akkora, mint Mimi. :) Hanna varázsolt egy pálcával, és közben a csigák étkezési szokásairól faggatott.
Idővel szóltam, forduljunk vissza.
Egy hang nélkül jöttek.
Út közben Mikolt beült a babakocsiba, Hanna pedig megkapta végre a saját kis játékát.
Áron az utolsó 10 méteren kéreckedett fel, már akkor, amikor Hanna épp Mikoltot tolta és megállt a járda végén.
Vajon tényleg érzik rajtam, hogy ha egyedül vagyok, akkor minden elvárást elengedve csak élvezem a velük töltött időt?
Passz... ha igen, akkor jó volna mindig így lenni...
Szerettem ezt az estét. :)

Hangolódás... a húsvétra, a tavaszra

Hogy szépen lassan, de mégiscsak megérkezem ebbe a világba (hogy aztán újra elrugaszkodjak, és nekilássak felépiteni egy következőt...), abból is látszik, hogy mig a karácsonyi készülődés javarészt elmaradt, a tavaszt már a farsangi időszakkal kezdődően tudatosan vártuk, napról napra születtek az alkotások, pedig nagyon messze vagyunk ezektől az ünnepektől... sajnos.
A gyerekek a távolság, és a kézzelfoghatóság hiánya ellenére is sokat kérdeznek, és nagyon igénylik, hogy beszélgessünk, meséljünk, tanuljunk éneket, mondókát, verset, alkossunk sok közöset a magyar hagyományokból.
Igy lett szines papirfüzér márciusban az ajtónkon, és mostanában egy csomó olyasmi is, amit nem szeretnék elárulni, mert ajándék lesz... nem is sokára.
A húsvét pedig mindenek felett kiemelkedően fontos szerepet játszik a hétköznapjainkban, aminek egyik eleme az a várakozás, ami nekem teljesen új... Hanna elég nagy már ahhoz, hogy érezze az idő múlását, az alkalom közeledését. Nagyon szeretem, ahogyan beengedi az információkat, átmossa magán, és kérdez.
Hogy virágvasárnapra nem készültünk el a barkaágakkal, csak azon múlt, hogy nagyon elfáradtam... Mert ha Hanna tehette volna, már régen itt diszelegne ez a kis közös alkotás. Ő maga festette volna a tojásokat, mint ahogyan kitartóan segédkezett a mai napon. Előbb Petinek kifújni, majd nekem, előkésziteni és végül megalkotni... Bár nem barka, és nem is él, Hanna szerint nagyon szép lett.
Most már csak a hétfőre kell megfestenünk egy óvodányi fiúnak a himes tojásokat, még akkor is, ha Hannán és Mikolton kivül senki sem tudja, hogy locsolni kell cserébe. :) Az otthonról hozott tojásfesték bevált, és ha eszembe jut, megkérem a nagymamákat, vegyenek nekünk, hogy jövőre is jusson... Most eszembe jutott... (Nagymamák, ez a legegyszerűbb cba-s négyszinű festék...:))

Éjjeli

Mikolt napok óta egyedül öltözik. Este többnyire azért, mert miközben hasztalan próbáltam utolérni a mezítelen rohangálót, azt találtam mondani neki, hogy ha most nem jön, akkor én ugyan nem szaladok tovább, öltözhet egymaga.
Örömmel tette. És nagyon büszke volt magára, hogy sikerült is.
Igy történt, hogy a minap pelus nélkül ment aludni, és reggel vigyorogva, grimaszolva mondogatta: - Mama, pejus néjküj ajuttam. :):)
Ma minden esetre kapott pelenkát... talán nem vagyok elég bátor...
Áront Dani altatja. Nagyon kevés kivétellel kellek, ráadásul sikerült egy kicsit előrébb tornászni a fektetést is, így volt már olyan esténk is, amikor Áron már 10kor aludt. Ezzel párhuzamosan a lányok is...
De a lényeg, hogy a foga miatt elég rendszertelenül és sokszor ébredt éjjel, majd megtaláltam a Vibrucol kúpot. És bár nem szeretnék messzemenő következtetést levonni, tény, hogy megtörtént az első, igazi, teljes átalvás.
Egyszer...
Mert másnap nem kapott kúpot, és nem is aludt jól. Aztán igen, és akkor meg igen, és ez így ment...
A tegnapi éjjel katasztrófa volt, kúp nélküli is, ma nem kockáztatunk.
Az az átaludt nagyon jólesett.

Kérnék

Két abszolút apróságot...
Lehetne mondjuk a nappali 34 fok helyett csak 28?
És lehetne, hogy a napok óta rutinszerűen az alvásidő első fél óráját követően érkező 100 darab mennydörgés mondjuk fél három helyett ötkor legyen?
Nagyon fontos volna...

Bringa

Hanna tavaly egy futóbringát kapott a családtól a névnapjára.
Nem gondolom, hogy egy névnap a legjobb alkalom ilyen nagy volumenű ajándékok osztására, mégis így alakult.
Gyerekkoromban a húsvét vasárnap kertben csokinyúl kereséssel telt, szerettem nagyon, és cseppet sem hiányzott, hogy még ajándék is legyen a borkok alján... persze mindig kaptunk valami apróságot, de ez csak mint valami ráadás maradt meg bennem. Maga az élmény, hogy keresünk, ez adta a húsvét utánozhatatlan báját.
Amikor eljöttünk, Hanna éppen megtanult kétkeréken tekerni, de már nem volt rá alkalom, hogy a futó helyett egy rendes pedálos járgányt is beszerezzünk neki. Azt tudtuk, hogy nagyon hamar szüksége lesz rá, és folyamatosan emlékeztetett is bennünket, hogy ő már tud kitámasztó nélkül is kerekezni.
A mellettünk lévő kis bevásárlóparadicsomban van egy bringás bolt. Kölcsönözni is lehet, meg venni is kerékpárt, Hanna pedig minden alkalommal, ha arra járunk, kipróbálja, amit ki lehet.
Dani pedig tett neki egy ígéretet, miszerint beszél majd nyúlelvtárssal, hozna-e neki egy rózsaszínt, esetleg kéket, de semmiképpen sem zöldet...
Hanna pedig várta a mai napot, nagyon...
És míg Mikolt betűs matricát kért, majd puha csillagot (???), Hanna konkrétan a biciklit emelte ki, mint óhaja tárgyát.
És tényleg, miért is ne?
Aztán eljött ez a hét, és Mikolt is megtanult a kölcsönzős bringákkal tekerni. Neki elsőként kihívás volt egyáltalán azt elsajátítani, hogy miként kell a pedálokkal bánni. Ő eddig csak motorozott, még Hanna futóbringája is nagy volt neki. (persze, mert Mikolt manó, a bringa meg a legmagasabb ülésmagasságba volt állítva) De amint ráérzett a pedélhajtás művészetére, kitartóan hajtotta a kisebb, de épp ugyanolyan dizájnú kisbringát, mint amilyet Hanna. Kis ázsiai körkép... minden kislánybringa kormányán színes, csillogó műanyag fityerék hullanak alá, a kiskosáron, ami a kormány elé van applikálva, apró művirágok pompáznak, valamint egészen bizarr metál rózsaszín, vagy kék, illetve zöld árnyalatokban kaphatóak. Ez az olcsóbb... A drágább sem szebb, csak kicsit jobb minőségű.
Semmi egyszerű sötétkék, vagy csak szimpla kék... legyen királylány rajta, vagy legalább barbie. A kisfiúkén meg pókember, vagy verdák...
Hosszú időbe telt, de végül sikerült egyel megbarátkoznunk, és nekem még mindig semmi bajom nem volt a projekttel... egészen tegnapig. Amikor rájöttem, Mikolt is szeretne egy kisbringát. És hogy a húsvét mégiscsak a csokinyúlról szól... nem a csillagos égről... és hogy nincs igazság, mert sehogyan sem jó. Akkor is rossz nekem, ha Mimi most nem kap, és akkor is, ha egyikük sem... hiszen Hanna várja, joggal.
Volt egy néhány futamos csörténk Danival, én nem nyugodtam meg, ő meg nem idegeskedett. Egyre van keret, Mikolt pedig még kicsi, nem is való neki a pedálos bringa...
Aztán arra jutottam magammal, hogy ezt előbb kellett volna jól kitalálnunk, és most már ez van. Ha rosszul érzem magam miatta, az nem segít... no meg arra, hogy akkor legalább Mimi kapja meg a futóbringát, és tegyük egy kicsit Mimisebbé...
Tegnap délután Dani elvitte a kis sérült futót a kölcsönzőshöz (ennek repedt meg a kormánya a költözés alkalmával...), ahol kapott szép új kereket, mert a régi használhatatlan volt, bár Hanna sosem panaszkodott... és az ülését Mikolt méretre állították, valamint megfordították a kormányt, így a repedés alul van, amit pedig egy fémdarabbal és némi piros ragasztószalaggal rögzítettek, aztán hazajött. A csillogó kék biciklivel Hannának, és a piros ülésű, piros kormányú reborn futóval Mikoltnak.
Ma délután pedig fűben keresgélés helyett (menetrendszerinti égszakadás) a nappaliban kutattak a gyerekek (csokitojás és nyúl híjján mangót kaptak), mindnek jutott valami apróság, Hannát pedig várta a járgánya. Szeretem az örömöt látni az arcukon, amikor valami olyat kapnak, amire régóta vágytak. Hanna határtalanul boldog volt.
Mikoltra pedig rettenetesen büszke vagyok. (iszonyatosan nehéz dackorszakos kis rémség amúgy, minden percben robban, elképesztő türelemre lenne szükségem, hogy jól kezeljem... ez egy másik poszt témája lenne, csak érzékeltetés képpen írom, hogy alátámasszam az aggályokat, amiket akkor éreztem, amikor erre a délutánra gondoltam...) Kis Mimink ragyogott Hanna örömétől, nézte egy darabig, ahogy a nővére jön megy a nappaliban a kétkerekűvel, majd elindult a konyha irányába:
- Megkejesem az én bicikjimet.
Mondta...
Annyira édes volt ahogy egy percig sem fagyott az arcára az öröm a hírtől, hogy szerintünk ne nagyon menjen messzire, és még édesebb, ahogyan fogadta a hírt, hogy bár most nincs kétkerekű, mától az övé a futóbringa.
Ragasztottunk néhány fa katicát a kormányra, Mikolt pedig ráült (pedig soha ezelőtt nem akarta úgy igazán kipróbálni) és addig gyakorolt, míg egy negyed óra múlva hangosan kiabálta örömében:
- Nézd Hanna, nééézd, megtanultam futni!
:):)
Aztóta a ragasztószalag helyett szép piros műanyag kötés van a kormányon, nagyon jól néz ki az új külső.
Hannára is rettentő büszke vagyok, mert bár az új biciklivel csak limitált körmennyiséget enged Mikoltnak tekerni (mondjuk szerintem ez is igazán szép tőle), a futóbringát minden fenntartás nélkül engedte birtokon kívülre. Pedig itt is elkövettünk egy bakit... vele nem egyeztettünk a tulajdonos váltásról.
Azért a kölcsönzőben Mikoltnak eszébe jutott, hogy mégiscsak a pedálos az igazi... :) de mert láttam ma futózni, igazat adtam Daninak, neki még nem kell.

Szingapúrban kirándultunk

Nekem Szingapúrról mindig a 80 nap alatt a föld körül című rajzfilm jut eszembe. annyira mélyen belémívódott anno a sokféle szín, a vágott szemek, a nagyon más építésű épületek kavalkádja...

Ennek persze a mai Szingapúrhoz semmi köze, ma már keveredik a gyerekkori emlék, és a hat évvel ezelőtti élmény, amikor egy rokonunknál szálltunk, és hátizsákkal, gondtalanul császkáltunk a városban, felfedezve a John Erdős Galeryt, az Orchard road forgatagát, az állatkertet, az orchideákat a botanikus kertben... Nekem hatalmas fellélegzés volt Tájföld, majd Malajzia után megérkezni, ebbe az Ázsia Disneylandjének titulált apró országba, ahol minden tiszta, rendezett, és biztonságos volt. Fel sem tűnt akkor, hogy mennyire drága világ ez, nem szembesültünk ezzel a ténnyel, hiszen etettek, altattak, másra nem is nagyon volt szükségünk.

Most azért kicsit más volt a helyzet, kezdve azzal, hogy a rokon azóta már Magyarországon él :), hogy nekünk egy gyereket mindenképpen vinnünk kellett, plusz egy pocakot is, illetve, hogy összesen két napunk volt. A prózai ok annyi, hogy Daninak le kellett fordíttatni a jogosítványát, Malajziában pedig nincs magyar képviselet. Hogy végül Lelle útlevelének ügyintézését is el tudtuk indítani a konzul kooperálásának hála (aláírtam a papírt és lefénymásolták az útlevelemet... így nem kell Lelle nélkül megtennem ezt az utat majdan, elég, ha Dani megy majd...) csak hab volt a tortán.

És hogy milyen volt Szingapúr? Nekem remek :):) Daninak végig szorongással teli (ő egészen kivolt attól, hogy az árak a maláj háromszorosa... és ráadásul az Orchardon laktunk, ahol minden a költésről szól... szegénykém folyamatos stresszben volt, pedig én tényleg mindent elkövettem, hogy ne azt élje meg, hogy nőnek a zacskóhalmok... még a kedvenc boltomban sem találtam semmit, pedig deszerettem volna...:):)), Áronnak pedig... egy pici gyerek, aki nem szeret repülni, babakocsizni, máshol aludni... :):) nos nem volt egyszerű megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy mi is töltődjünk, Áron is jól legyen, de azért igyekeztünk :):)

Nekem vágyam lett volna mindenhová elmenni, ahol már jártunk, ennek megfelelően pörgettem volna magunkat, magamat, pedig már nem megy olyan könnyedén a szaladgálás... Így az első nap végül csak azzal telt, hogy a környéket jártuk, próbáltunk elfogadható áron enni (ehhez el kellett volna mennünk legalább az indiai negyedbe... ami viszont messze volt...), és nem beleszédülni a tömeg látványába, a jólét ekkora ívű nagyvonalúságába. Szingapúr sokkal inkább emlékeztet engem Sydneyre, mint bármilyen más Ázsiai városra... és mégcsak nem is európai.

Szombaton kicsit leeresztve, elfogadva a kereteket, kipihenve indultunk neki annak a négy órának, ami még a rendelkezésünkre állt. Buszoztunk (Áron elaludt Dani zsebében, így vele nem volt sok tennivalónk), várostnéztünk, kínai negyedeztünk, indiai esküvőt láttunk, és végül még az Esplaned-re is kijutottunk.

Fotóztam, bambultam, nagyon jólesett egy olyan városban lenni, ahol végeláthatatlan járdák vannak, buszokkal lehet közlekedni (emeletes buszok ezek, a lépcsőfordulóban kiírva, hány szabad hely van odafenn...), parkok váltják egymást emberi léptékű és magasságú épületekkel. Egyszóval organikus, régi fotókat nézegetve szembetűnő, hogy ez már száz éve is így volt. (Előkerült újra KL teljesen eklektikus szerkezete, ahol nem lehet olyan részt találni (kivéve az eredeti és nagyon pici belvárosi részt), ahol hosszasan lehetne sétálgatni, aztán felpattanni egy buszra, ami két sávos utakon halad, és bárhol le lehet róla szállni, még mindig sétálhat az ember... vagyis, mint egy mi mércénkkel városszerű városban... Nekem nem való KL, jobban érezném magam Penangon, vagy Melakán, de most nem válogatunk ugye :):))

Hogy mi volt a legjobb? Együtt reggelizni, megfogni Dani kezét, és sétálgatni, Áront letenni a szállodai szobában, majd az összetolt ágyakon filmet nézni, miközben ez kis csepp ott szuszog mellettünk... Rendet, tisztaságot látni, sok sok fehér emberrel találkozni, buszozni, élvezni a szabadságot, hogy nem kell főzni, meg mosni sem :):), hogy nem kell kérdésáradatra válaszolni folyamatosan (a csicsergés idővel azért hiányzik is :):)), hogy sikerült elintéznünk, amiért jöttünk, sőt többet is.

A lányok eközben Petivel töltötték az időt, Hanna a tűzoltóknál járt, palacsintát sütöttek, játszottak, medencéztek, és a legnagyszerűbb, hogy mindhárom alvásuk teljesen zökkenőmentesen sikerült, ebből a második délutáni úgy, hogy még Peti sem kellett hozzá, a lányok ugyanis maguktól bevonultak az ágyaikba egy kis játék után, és aludtak annak rendje és módja szerint. :)

Dani azóta kipihente az "inzultusok" okozta sokkot, én pedig visszavágyom. :) Képek itt.