Hullámzásaink

Nem véletlenül íródott az a múltkori bejegyzés. Azóta is tűnődöm, vajon kell-e, hogy megírjam ezt... De mert ez az életünk, azt gondolom, nem lenne teljes, ha kimaranda belőle bármi olyan, ami hatással van rám. Vagy ránk.

Voltak nálam is hullámok, az első rögtön a megérkezésünk után, aztán nem sokkal a beköltözés után egy újabb. Tudom, hogy nem könnyű váltanom, illetve hiába hozok meg egy döntést, a következmények sokszor túlnőnek rajtam, és a rendezgetésük hosszú időt vesz igénybe, miközben sokszor nem tudom elég lelkesen szemlélni a jelent.

Mióta utoljára volt minálunk betegség, az ív felfelé rajzolódik. Talán megszoktam amiben vagyok, talán sikerült elfogadnom azt, amin nem tudok változtatni, de tény, hogy sokkal könnyedebben veszem ugyanazokat az akadályokat, amik eddig is voltak, bár a pocakosság miatt sokkal lassabban megy minden, és sokszor azt kívánom, bár lenne egy hangtompítóm, és egy fordítómasinám, ami a "nem, nem szabad, nem most..." szavaimat valamivé átformálná... vagy mondjuk még egy kis zacskó türelem valahol elrejtve...

Akinek most nehéz, ... az Dani. Sosem láttam még ennyire maga alatt, sosem volt még olyan, hogy napokig, hetekig gondterhelt, mosolytalan, elcsigázott lett volna. Tudom, hogy azok az elvárások, amik érkeztek felé az utóbbi időben, teljesen irreálisak, senki sem tud csodákat tenni, pláne nem egyedül, pláne nem egy kialakulatlan rendszerben, pláne nem egy más kultúrában ennyi idő alatt, gyakorlatilag segítség, segítők nélkül. Pedig vannak eredmények, és ezek zöme már rajta is múlt, a külső szemnek mégsem elég. (no persze, ha azonnal 40% növekedést várnak úgy, hogy közben azok, akik eddig dolgoztak, most mind a háttérbe vonulnak)

Hogy ezt ennyire magára is vette, annak is megvan az oka. Az elmúlt hetekben sosem pihente ki magát, és rettenetesen keveset foglalkozott magával, legyen az bármilyen olyan tevékenység, ami örömöt, töltést jelenthetett volna. Nem voltak külső kapaszkodók, és minimálisra csökkent a kívülről érkező megerősítés, vagy a ventillációs lehetőség is. Nekem könnyebb, bármennyire is sok áldozatot hozok én is a családért, amióta Hanna van, azóta gyakorlom, mit kell tennem ahhoz, hogy megmaradjak. Az új közeg persze nekem is jelentett kihívást, de a felelősség ugyanaz, mint eddig, az eszközeimen csak valamennyit kellett finomhangolni, hogy működjenek, és bár mindig van új, amihez megint állítgatni kell, mégis egyszerűbb ez a képlet.

Kétségtelenül nem a legkönnyebb élethelyzetben váltottunk nagyon nagyot. Sokszor gondolokodom azon, vajon milyen volna csak kettesben útnak indulni, vagy csak egy pocakkal, vagy csak egy gyerekkel... stb., végigzongorázva az elmúlt öt év felállásait, és mindig arra jutok, amit Pepe mondott Daninak nem is olyan régen, hogy ha ki kellene találni valami piszok nehezet, akkor sem lehetne nagyobb fantáziája az álmodónak annál, mint amit mi teremtettünk magunk köré most. Tanulságos, és természetesen a mi döntéseink vezettek el idáig, ahogy innentől is szükségszerűen a saját döntéseink vezérfonalát követve kell haladunk.

Hogy megoldjuk-e, amivel most szembe kell néznünk? Praktikusan egyszerű, csak át kell csoportosítani a feladatokat időszakosan, hogy Daninak maradjon egy picivel több, amíg szükséges, ami azt jelenti, hogy kicsit több terhelés jut rám és Petire. Persze ez így jól hangzik, de ennek is megvan az ára. Kisebb, mintha minden maradna a régiben, de van. A gyerekekkel pedig természetesen nem lehet kompromisszumot kötni, ők érzik, hogy a Papából kevesebb jut, meg is találják a gyenge pontokat, ugyanakkor még jobban ragaszkodnak hozzá, mint korábban. Hogy ez meddig tartható, nem tudom, de már most látszik, hogy Daninak hasznára válik, hogy egy kicsit hozzájut önmagához, mi pedig egyelőre tesszük, ami tőlünk telik, és működünk. Tudom, hogy amint képes lesz rá, visszaveszi a részét. Vagy kiderül, hogy nem is kell... csak ne lenne olyan rövid az a 24 óra...

Ami ennél nehezebb, azok a szubjektív "apróságok", mint érzések, megélések, amik az esszenciát adják. Ezeken múlik, hogy merre indul az ember, milyen megoldásokat választ, milyen segítségeket keres, vagy hajlandó elfogadni. Mélyre kell ásni ehhez, mélyen meg kell élni mindazt, amiben benne vagyunk, ehhez pedig újra csak idő kell. Meg egy vezérfonal. Jelenleg egyik sem adott teljesen... Látom, hogy Dani keresi az utat, és ez nagyon jó, neki is, és nekem is. Nem a feladós fajta fából faragták egyikünket sem, és mindketten azt gondoljuk, ami nem öl meg, az erősít. Hát most meglátjuk. :) Mindenesetre mélyen lenni lehetőség, arra, hogy újradefiniálódjunk, hogy ismét elrendezzük a prioritás polcain a dolgainkat, és ez hálával tölt el. Még ebben az energiaszegény periódusunkban is...

A kilátástalanabb pillanatokban, amikor ellepnek bennünket a teendők, az akadályok nagyon nagyra nőnek, a lehetőségek pedig zsugorodni látszanak, mindig eljön az a pont, ahonnan nincs tovább, ahonnan nem marad más, minthogy az ellenkezés helyett, az összeszorított arc helyett, a görcs helyett az elengedés (ami nem egyenlő a feladással) válik az egyetlen járható úttá. Ilyenkor kell elengedni azt az illúziót, hogy mindig, mindent mi irányítunk, hagyni, hogy a mélypontok valóban elkövetkezhessenek, és hinni benne, hogy a dinamika megmarad, a lent után szükségszerűen következik valami új, ha nem is feltétlenül minőségében jobb, de minőségében más.

Ez az én hitem... hogy a hullám, amire rátettem a tutajunkat, arra megy, amerre kell. Ha kapálózom, felborulok. Sokszor, kevésbé nagy tajtékok esetén elég a kezemmel piciket korrigálnom ahhoz, hogy irányban maradjon, de amikor nagyok a hullámok, nincs más megoldás, minthogy bízom benne, arra megy majd, amerre mennie kell. Még akkor is, ha az arcomba csapó, néha kellemetlenül maró sós, vagy hideg víz időszakosan meg is vakít, meg is rémít, meg is bénít. Akkor is, ha ezekben az időkben mindent, ami fontos volt, ki kell dobálnom. Még akkor is, ha közben halálfélelmem van... Mert biztos, hogy ezekben az ítéletidőkben is vannak, akik gondolnak rám, segítenek, úgy is, ha nem is tudják, hogy segítenek. Hiszen fordított helyzetben én is éppen ezt teszem. Én így imádkozom...

Most épp Daniért.