Tükör

Nehezemre esik a hétköznapokról írni.
Olvasom a kis listámat, meg még egy pár dolgot, és olyan megnyugtató apróságokról értesülni, képeket látni pillanatokról, és aztán elakadok.
Nem megy rögzíteni a jelent. Pedig biztosan sok olyasmi történik velünk, ami mosolyognivaló, vagy egyszerűen csak megtörténik, és a részünkké lesz.
És mégsem megy.
Kamasz lettem. Útkereső. Képtelen vagyok a felszínig jutni, minduntalan a mélybe vágyom.
Formálódni, emészteni és végre letenni.
Valamit.
Azt, ami én vagyok.
Pedig már ezerszer megtörtént. És tudom, ez a folyamat igazán folyamat. Sosincsvége.
Lehet, hogy amiatt van így, mert hamarosan ismét eljön valaminek a vége. Lehet, hogy amiatt, hogy tudom, ezt szerettem volna, és most itt van, és ezzel lezárul valami. Felelősséget vállalni mindezért... Döntést hozni, lélekkel, és aggyal egyaránt.
És lehet, hogy azért is, mert nagyon messzire kerültem attól, aki otthon voltam.
Keresem a határaimat, minden nap aksziómákat ellenőrzök. Fura, hiszen ezek már megvoltak.
Abban a világban, ahol minden olyan puhán kemény csak, hogy legyen még értelme bosszankodni a külsőn és mégis biztonságos a belső világ. Abban a világban minden egyértelmű vagy legalábbis nem megkérdőjelezendő. Vagy legalábbis csak úgy, hogy közben biztosan tudom, hogyan működik.
Lesz egy kislányunk, akinek a születési anyakönyvi kivonatában a születési hely nem Bp., hanem KL.
És ez foglalkoztat.
Mit tudok majd mesélni neki erről? Mit keresek én itt? Mit keres itt ő?
Egyedül vagyunk, ettől sokkal jobban egymásra figyelünk... és magunkra. Nincs háló, nincsenek értékeink, nincs történetünk. Itt nincs.
És emiatt óhatatlanul le kell ásni, és meg kell keresni a legfontosabbakat.
Horgonypontok.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időbe telik, és milyen lesz újra felszínre kerülni.
Tényleg olyanok vagyunk, mint a kamaszok... csak épp nem lázadunk. :)