Most, hogy már lassan rutinos testvérbabakocsi tologató lettem, kiderült, hogy nem is olyan egyszerű ez, mint gondoltam. Nem az utak minősége okozza a legnagyobb fejtörést :) Pedig erről is lehetne mit írni.
Inkább az a helyzet, hogy Hannával ellentétben, aki pöttöm korában simán elaludt, ahogy kivittem a levegőre, és ha három órát toligáltam, akkor addig rezzenéstelenül feküdt a hátán!, Mikolt nem annyira lelkes a babakocsizástól. A hasán nem az igazi, (pedig ő inkább hasonfekvős) a hátán pedig semmiképpen sem lehet tartani pár percnél tovább. Elnézelődik, de aztán jelzi, hogy valamin változtassunk. Ha el is alszik, nyugtalan, sokszor megemeli a fejét, amitől a cumi persze kiesik, erre felébred, és kínlódik egy sort. Remélem ez változni fog idővel, és megszereti a sétákat... Mondjuk az is igaz, hogy Hanna már a hűvösben kezdte a tologatós pályafutását, és abban a pillanatban, ahogy hideg érte, becsukta szemét, száját.
Hanna pedig ugyan szeret ücsörögni, de jó sok érdekes mindenféle van út közben, amihez inkább két lábon, mint négy keréken érdemes közelíteni, úgyhogy gyakran kiszáll, nézelődik, kutat, felfedez, aztán ha elfárad, visszaül. Előtte az elmaradhatatlan csattmatatás, amihez meg is kell állnom, erre Mimó többnyire magához tér...
Szóval egy szimlpa 10 perces út legalább 30 percesre duzzad mostanában. Viszont a kocsival maximálisan boldog vagyok. :) A többi csak ráadás.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar