A vonatrajongás szakadatlan. Így aztán ma délután barátokkal kiegészülve is megejtettük a lassan hetenként aktuális vonatozást. Az utolsó kisvasúttal egészen a János hegyig utaztunk, ez vagy 10 perc normális esetben, vagyis, amikor a vasút megáll a Vadaspark megállónál is, most sztem 7 perc alatt voltunk fenn. Hanna integetett az elhaladó vonatnak, ezúttal sírás nélkül megúsztuk a búcsút.
Mikolt zsebben, Hanna Dani hátán sétált, a felnőttek pedig beszélgettek, jó levegőt szívtak, és gyönyörködtek a természet csodáiban. Libegőztünk volna, ha 5kor nem megy el a utolsó, de így a sötétedésig fennmaradó egy órában felsétáltunk az Erzsébet kilátóba. Út közben találkoztunk ismerősökkel. Először csak a kutyájukkal, akinek Hanna hangosan örült, aztán a gazdákkal is. Kölcsönösen megcsodáltuk egymás gyönyörű gyerekeit, aztán ki-ki ment tovább.
A kilátó nekem mindig nagy élmény, csodaszépen felújították, még gyerekkoromból emlékszem a romos, lehangoló látványra... Hanna is élévezte a sok lépcsőt, és a remek kilátást, az erős szél ellenére. A nagy lukakon keresztül az ő magasságában is pazar volt a látvány, Hanna kommentálta is: Hazs, nagy... :)
Lefelé az erdőn keresztül jöttünk sétával, Hanna is kiszállt a hátiból, és nagyon vagányan rohangált a lejtőn lefelé. Csak mi nem örültünk neki olyan nagyon... bár az elesést megúszta a kis ügyes :) Mikolt egész úton a zsebben aludt, amikor az autónál megálltunk háromnegyed nyolckor, akkor kezdett el mocorogni, teljesen jogosan, cicit keresve.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar