Hannáról, meg a lelkéről

Mintha mostanában kevesebb szó esne róla. Mert a pici minden nap valami újat csinál, nála feltűnő a változás. Pedig Hanna is sok mindennel elkápráztat, csak másképp. Vannak nagyon hisztis napjai, amit nem is csodálok, hiszen a nagy mozgásigénye ebben az évszakban, időjárásban nem mindig elégíthető ki maradéktalanul. Tegnap, mikor végre volt egy kis tavaszérzésünk, ki is mentünk vele a játszótérre. Mint aki erre várt volna hónapok óta, mindent kipróbált, kacagott, rohangált, öröm volt látni, ahogy kinyílik, megtalálja végre a helyét. És vannak nagyon jó napok is, amikor idebent is elszöszög, olvasgat, legozik, babázik.
A beszéd változatlanul rohamtempóban fejlődik, olyan mondatokat mond, amiket le sem tudok írni, és nyilván estére el is felejtem a legtöbbet. Azért néhány gyöngyszemet sikerült megőriznem az elmúlt időből.
- Nagypapa, most ebédelni megyünk, utána eszünk csokit. :)
- Mama, képzeld el, amikor kicsi vótam, iskolába mentem, aludtam, a gyerekek alszanak az iskolában, és játszanak a nagymamával.
- Lecsúszok a csúszdán, nem vizes. Ez kisebb. (a másik csúszda, és tényleg...)
Hanna nem egy nagy érzelemkimutatós, azonnal megélős típus. Viszont raktároz, figyel, és iszonyatosan rózsaszín a lelke, este, mikor nagyjából befejezte a temérdek csinálnivalót szüksége van némi babusgatásra, amolyan Hannásított verzióban, vagyis egy mp ölben ülés, százezer mese rohangálva. Csak a közelében legyünk, a többit megoldja ő. Nem voltak illúzióim abban a kérdésben sem, hogy vajon megérzi-e az apja hiányát. Két nap telt el, de már tegnap ezerszer megkérdezte: Hol a papa? A választ jól tudja, így mára, a hiányt enyhítendő, egyfolytában dolgozott. Komment:
- Mama, hadd dolgozzak. (közben üti a számítógép billentyűit...) Levelet írok, telefonálok.
Tegnap este határtalan volt az öröm, mikor Dani hazaért. Ki is próbálta az új cégesautót, és lelkesen újságolta: Van a papának szép új autója. Vezettem. Dógoztam...
Ma délben aztán elszakad a húr, el is fáradt mire hazaértünk a vásárlásból, nem is tudtam felcipelni az elsőre, maga jött, egy kistigrissel a kezében. Ahogy felért, sírva fakadt, de sikerült megvigasztalnom, majd leültünk ebédelni, de nem volt kedve enni. Mikoltot kellett volna szoptatnom, aki egyáltalán nem hajlandó enni, ha bármi érdekesebb történik, így egy kicsit magára hagytam Hannát, de a nappaliból teljesen jól láttam őt, ahogy ő is minket. Néhány pillanat múlva lefelé görbült a szája, és keservesen sírva fakadt, olyan igazán belülről, mélyről, ahogy csak akkor szokott, ha nagyon nagy a bánata. Kérdezgetem, mi a baj, és mit válaszol?
- Nem tudom...
Annyira összeszorult ettől a szívem... Hát persze, hogy nem tudja... Csak nehéz, meg fájós. Fel is hívtuk, és tényleg ez volt a baj. Hiába beszélt hozzá az apja, csak szorította a telefont és tartotta magát. És ma életében először, ebéd után, miután egy picit játszott is, fogta a kendőjét, a cumiját és bevonult a szobájába, lefeküdt az ágyába és becsukta a szemét.
Nagyon szeretem.......