Hóhányó

Ez lennék én. Vagyis a fene sem akarna önként, legalábbis az elmúlt két nap nettó lapátolásadagját nem kívántam, így sikerült.
A társasház szép szokást tett magáévá. Nekünk nem volt beleszólásunk, ugyanis mi "csak" bérlők vagyunk. Azt nem firtatnám, hogy az a tulajdonos, aki csak havonta egyszer jön, hogy végtelen arrogáns módon hajnalig üvöltsön zenére minden bejelentés nélkül, az vajon miért nem takarít, ha épp rajta a sor. A szokás úgy néz ki, hogy a téli szezon beálltával a bejárat mellett megjelenik egy papírlap, rajta dátum és lakó, vagyis a rend arról, kinek mikor kell lapátolnia. A felmelegedés nagyszerű következményeképp ezt nagyjából évente egyszer kell csak tüzetesebben megvizsgálni, ugyanis ennél gyakrabban az elmúlt időkben nem esett takarítani való hómennyiség.
Bezzeg az idén. Vagyis ezen a héten... Amikor rázendített, a szemben lakótárs volt a soros, akinek két majdnem felnőtt fia van, plusz a férfi, de nyilván iszonyat fontos dolguk lehetett, mert a járdát sikerült délután egyszer megtisztítani, de a garázsfeljárót már nem. Este ki sem mentek, így reggelre, amikor mi következtünk, a házból már kilépni sem lehetett, a kocsival kiállni pedig egy rallypályán edződött versenyzőnek is komoly kihívást jelentett volna.
Nem úgy nekünk, akiknek nagyon fontos dolgunk volt délelőtt, csiribiri foglalkozásra igyekeztünk. Majdnem dél volt, mire hazaértünk, gondoltam lapátolok egyet, zavarja a szememet a mi portánk előtti domb, meg végülis mi következünk. Dani dolgozik, nekem pedig csak két pici gyerekem van, de majd maximum a felénél abbahagyom. Én a kényszeres, maximalista... Nyilván sikerült négy vízhólyaggal, két és fél óra lapátolás után feladnom, mikor a gyerekek jelezték, éhesek, nekem épp csak a kislábujjamból nem folyt a víz, úgyhogy a garázsfeljáró felénél feladtam. Vizuális típusoknak: csákány, jeges hó feltör, lapáttal a méteres magasságban lévő megfelelő helyre hó feldobál. Hiányzik az edzés. Sikkesebbet is el tudnék képzelni, valami csillivilli szalonban, csinos ruhában, a torna végén színes gyümölcslevet szürcsölgetve. Álom. Szóval beültem a volvoba, amiben Mikolt már ébredezett, Hanna pedig bekuckózott, és bár feltűnően nagy volt a csend, örültem, hogy nem nyúz, menjek mááááár. Megtalálta az apja kávés csokiját, amiből egy részt megevett, a maradékot meg szétfolyatta a ruháján, az autóban sokfelé. Ragad... Nem volt viccses.
Kisebb izomlázzal, hátfájással, és a fent említett vízhólyagokkal végeztem tegnapra, a hóesés abbamaradt, a maradék pici meg elolvadt a járdán. Legalább nem volt sziszifuszi. Kérdezem: tényleg úgy működik ez jól, hogy ha méteres hó szakad, akkor aki következik az így járt? Van rajtam kívül néhány erős férfi is ebben a házban, az egyik ki is jött, hogy megemlítse, adjak már be felfelé mentemben 7050 forintot a mittomén mire. Jobban járt, hogy nem mentem be felfelé...
Mindegy, emléknek nem rossz, mesélni meg van legalább miről... Aludtam rá egyet, és ma reggelre kisütött a nap. Nagyszerű, gondoltam, mivel nincs szervezett programunk, lekocsikázunk a házhoz, megnézzük, mi történt a legutóbbi látogatásunk óta. Nem akartam babakocsizni, tudja fene, ki nem takarított rendesen járdát út közben, nem úgy, mint mifelénk ugyebár. Autóba ültünk, a kanyarban eszembe jutott, nem vittem kulcsot. Vissza. Anyukám mindig leültet, ha valamiért visszamegyek a lakásba, mondván, elmegy a szerencsém különben. Elmulasztottam. Legközelebb nem teszem.
Amikor megérkeztünk, a következő látvány fogadott. A járdán a két napos 70 cm magas hóoszlopban néhány sor lábnyom, egyébként a kaput ki sem lehetett nyitni, de megközelíteni sem volt egyszerű. A házunk előtt az út kanyart vesz, sőt leszűkül, így csak egyetlen lehetőség van megállni, ami szűk is, és hóval borított is volt ma. Mindegy, elég nagy ez az autó, megoldom. Fél órácska lapátolás az udvarban, és már be is mehettünk körülnézni, az udvarban pedig egészen jól lehetett járkálni. A hóember építése elmaradt, mert ez a hó nem az a hó. És ha már így alakult, ha mindenképpen ez a sorsom a héten, a járdát is elkezdtem megtisztítani. Már a dolog feléig eljutottam, amikor kis szellő bevágta a kiskaput. Kósza gondolat a bent rekedt Mikolt felé, aki a babakocsiban ült, no meg a hol is a kulcsom? Te jóég, belül természetesen. Kacarásztam volna magamon, de inkább megijedtem, hiszen a kőfal, ami a kerítésünk nem nagyon ad kapaszkodót a mászásra. Azért anya az anya, hogy körömmel oldja meg ha kell, nem is tudom hogyan, de már belül is voltam.
Ennyi elég, gondoltam, menjünk haza, elütötte a harang a negyed egyet, (kitudja miért az a módi, hogy minden negyed órában szól, meg egészkor annyit, ahány épp az óra, délben meg tizenkettőt plusz zajong vagy két percig; talán a lakosságnak nem telik saját órára...) éhesek vagyunk. Én csendben, a többiek nyikorogva kis hisztivel adták tudtomra a kívánságukat. Majdnem elégedetten tettem be a lányokat az ülésbe, és indultam. Volna, ha a volvo nem ragad bele a hóba. Nagyszerű, még egy kis sportprogram. Húsz perc kemény munka, ásás, huzavona, jópár sóhaj felfelé, (a telefonomat persze nem sikerült magammal hoznom, az utca üres, a madár se jár...) és mindkét gyerekem krokodilkönnyekkel kísért üvöltése után, az autónk kiszabadult a hótemetőből. Már csak meg kellett fordulnom, hogy ne a tizenpár százalékos lejtőn szánkózzunk lefelé. Említettem már, hogy elég szűk az utca?
Nos nagyon remélem, hogy a tél csak próbál bekeményíteni, de a tavasz erősebb lesz, vagy hamarosan beköltözünk, hogy legalább csak egy helyen kelljen a dologgal foglalkozni, vagy valaki lesz szíves és megteszi helyettem, de részemről az idénre kilapátoltam magam. Képet nem küldök, nem volt időm készíteni :):) Pedig csodás a táj, de tényleg.