Hanna mindenevészete után néha meglepődöm, hogy Mikolt mit és miért nem eszik. Azt már kitapasztaltam, hogy a darabosabbat szívesebben fogyasztja és hogy van egy két abszolút favorit, mint a gesztenyés-almás csirke. Viszont miután kiszámoltam mit jelent anyagilag a napi négy üveg bébiellátmány, dobtam egy hátast és sürgősen valami alternatív megolád irányába kezdtem el keresgélni.
A homeos dokinéni azt mondta, hogy az új gasztroirány szerint hét hónapos kortól lassan bevezethetők a gabonafélék, vagyis a teljes kiőrlésű ezaz, így arra jutottam, vacsorára főzök egy kis tejbegrízt, amihez rizstejet és tönkölyteljes darát vettem. Persze mondanom sem kell, hogy Mikolt fintorgott, rázkódott, (imádom ilyenkor, hihetetlen vicces, csak ugye nem lakik jól a grimaszolástól) és nem ette. Főzelékbe kevertem, úgy sem. Végül előkaptam egy üveges paszternák krumpli egyveleget, amit még sosem evett, a vége ugyanaz lett. Persze mit csodálkozom... Nem volt kedvem újabb adagot kinyitni, Hanna meg amúgy is nagy lelkesen ajánlkozott, így nekiadtam a kanalat és a nem mindennapi feladatot, segítsen megetetni a kicsit, hátha neki sikerül.
Amit láttam, attól teljesen elérzékenyültem. Hanna az én szavaimmal kedvesen bíztatta Mikoltot, aki pedig nyitotta, vagyis kiakasztotta az állkapcsát és nyelte a főzit. Volt benne vigyorgás, kacagás, maszatolás, de végül elfogyott az egész. Mi meg csak néztük őket, néha megtöröltem az egyiket vagy a másikat, és örömködtünk.
Ma a dédi krumplilevesével kínáltam meg a kis fiókát, összetörtem villával a sűrűjét, majdnem két decit evett belőle. Hiába a házi koszt az házi koszt...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar