Célja volt

A kúszás eddig csak rövid távokra volt hitelesítve és akkor is csak egyik játéktól a másikig.
Nem értette ha hívom, a két kezemet hiába nyújtottam felé, nem figyelt rá.
Ma a nappaliban matatott, aztán meghallotta, hogy a teraszajtónál zörgök. 15 méter. Ennyit jött. Hozzám. Néha megállt a nagy munkában, pihent, rámmosolygott, és jött tovább. Hihetetlen érzés, hogy már ekkora.
Este, miután kivettem a kádból, ahol hason pancsolt egymaga, miközben azon töprengtem, vajon kislány, vagy kisfiú lesz-e majd egyszer a legkisebb, százszor megfordult, négykézlábra állt, úgy, hogy az egyik karját teljesen kinyújtotta. Lassan mászni fog, gondoltam, és a törölközőbe bugyolált kis tappancsára nyomtam egy puszit, amin gurgulázva nevetett.
Milyen jó lesz hamarosan újra hallani a kis tenyerek csattogását.
:):)

Helyzetjelentés

Egészen kegyesek hozzánk az égiek.
Pár hete még csak reménykedtem benne, hogy nem végig gumicsizmában keressük majd a benti programokat, most meg az tűnik hihetetlennek, hogy volt itt égszakadás is valaha.
Így aztán a gyerekeket alig lehet kicsábítani a vízből, legyen az a Balaton, vagy a medencék.

Tegnapra Hanna odáig fejlesztette az úszótudományát, hogy a nagymedencét keresztben karúszó nélkül két fejkiemelésés levegővétellel, szabályos, a feje felett összefogott kézzel és gyorsúszó lábtempóval majdnem átúszta.
Mikolt minden ébredés után azt szajkózza: viszisz, vagyis vízhez, bár az ő viszonya a cseppfolyóssal inkább szelíden barátkozó.

Áron a parton figyeli általában, és csak néha találkoznak Ő meg a víz, a maga módján veszi az megváltozott körülményeket, ha elég langyos pacsál, ha hűvös reklamál.
Este a kádban viszont már egyedül hasal, és játszik, még jó, hogy magunkkal hoztunk egy csúszásgátlót, amin teljes biztonságben halászik, sőt tegnap meg is fordult keresztben, hogy elérje a zuhanyzó csövét.

Én kis kertem

Amikor ideköltöztünk, a házzal belül foglalkoztunk csak. A kert maradt olyan, amilyen volt, részben, mert megfelelt úgy is, az előttünk lakók gondosan ügyeltek a gyümölcsfákra, gondozták a kert minden zugát.
Ami elvadult, az azért történt, mert már egy jó másfél éve, hogy senki nem lakott itt, mire mi beköltöztünk.
A játszórész körül azért van mit tenni, illetve lenne, nagy gödrök bizonyítják, hogy valaha sokkal több bokor, virág is élt itt, de a régi gazdája elvitte a szívhez nőtteket. A fűben sok a moha, újra kéne ásni, kiegyengetni a dimbes dombos tájat, újra vetni... nem kis munka. Egyelőre marad ilyen, és ismerkedünk, ötletelünk.
A hátsó kert a két nagy fával, a málnással, a ribizlivel szintén nem igényelte a mi munkánkat, de a gyümölcsfák alja tele van még mindig a tavalyelőtti magokkal, (bár lenne idén ennyi termés rajtuk...) és nem valami vonzó így. Van egy zug, ahol a gaz az úr, én küzdök becsülettel... és a gyep közepén volt egy kikopott folt is, ahová tavaly a medencét tettük. Nos idén a foltot és a gazos zugot is kigyomláltam, újraástam, bevetettem fűmaggal, mára egészen csinos, bár csomókban ritkás az új fű.
De így legalább a szamóca előbújt, egyem a félénk kis lelkét, eddig a gaztól nem kapott napot...
És akkor van a bejárat mellett a kis ösvény. Az igazi szégyenfoltja a kertnek. Tavaszzal itt nyílik ugyan a legtöbb virág, Hannával mindig megcsodáljuk a krókuszt, a hóvirággal, aztán a tulipánokat és a nárciszt, később a nefelejcseket, aztán végül a Mária virágot. És bokrosodik a zsálya is, ezt még soha nem volt érkezésem leszárítani, pedig milyen hasznos... Csak bosszankodom, hogy lassan betölti az egész sarkot...
A ház felé eső részen, ahol az építkezés során fel kellett ásni egy 5nm-es területet, tavaly is embermagasságú gaz nőtt, és idén is nekiveselkedtek a gyomok, hogy beborítsák. Sem időnk, sem energiánk nem volt eddig ezzel foglalkozni, csak néztük, és sóhajtoztunk... de csúnya. Mikolt az egyetlen, aki élvezte a dzsungelt, sokszor bújt a lonc alá, de összekaristolták az elszáradt ágacskák, így pár alkalom után már nem játszott ott ő sem.
Mígnem meguntam.
És az anyukám adta utolsó lökést követően (amikor egyszer a lányokat ő altatta délután, elkezdte kigazolni) nekiestem, és négyzetméterenként kigazoltam, felástam, jobb földdel összekevertem, elkerítettem a fákat, fűmaggal bevetettem az egészet. És ültettem három bokor levendulát és egy aprócska borókát is. Megnyírtam a loncot, fenyőkéreggel beborítottam az elkerített kicsi szigetet.
Kár, hogy nem készült ilyen volt felvétel, csak a Mimikém hátterében felbukkanó állapotokból lehet következtetni, hogy az áprilisi gaz mekkora lehetett május végén.

De ilyen lett:
Összehasonlítás végett, ahol fentebb Mikolt áll, az a zöld, azon van a locsolókanna az alábbi képen...
Még csak félig van kész, de a fű már nőddögél, minden nap megcsodáljuk. Főleg én. :) És bár a kezem olyan, mint egy igazi földművesé (jó lett volna, ha legalább egy rendes ásó van a háznál...), és lett izomlázam is rendesen, ez az a kis része a kertünknek, amit nem csak átvettünk, hanem a saját képünkre formáltunk. És ez olyan jó... :)

Mikolt lassan két éves lesz

El se hiszem...
Nézegetem egy ideje, hogy lett belőle kisgyerek ilyen gyorsan? Elcsépelt ez, de tény, minden újabb gyerekünk egyre gyorsabban hagyja maga mögött a babakort, aztán a kisgyerekkorát...
Ma Mimi az autóban osztotta Danit:
- Mennjé, mennjé... zöd.
Tisztán mondja, hogy kakas, boci, de az igen helyett még mindig az ahha felfelé kunkorított verziója az igazi. Egy igazi huncut, egy igazi színésznő.
Lassan két éves, és neki is jár a könyv.
Elkezdtem hát sorbarendezni azt a 2százvalahány bejegyzést, ami róla (is) született, mióta velünk van. Kezdetnek végigolvastam a várandósságot, a születését, az első napokat itthon. Csoda. Nem voltam rá felkészülve, hogy ennyire megérint. Hogy ilyen mélyen megmozdít bennem valamit.
Szeretem Mikoltot. Nagyon nagyon. És úgy bánt, hogy nem voltam soha csak vele. Persze, akkor nem mi lennénk, és nem Ő lenne, de akkor is.
Nagyon jó készülni, pont olyan, mint egy új baba érkezését várni. Jó csinálni neki valamit, ami csak az övé, csak róla szól. Erről a kis zsiványról, aki ha alszik olyan, mint egy kis kócos angyalka. Ébren pedig néha eladnám egy vándorcirkusznak. :)
.... csak visszahozzák ;)

A hivatalos "első"

Hogy Dani is velünk legyen, szombaton, míg a lányok a nagymamával az emeleten már nemisemlékszem éppen mivel voltak elfoglalva, megetettük Áronnal az első igazi, neki szánt alma reszelt darabját.
Mondják, akkor van felkészülve egy gyermek a szilárd táplálék befogadására, amikor a kanalat nem nyomkodja kifelé a szájából. Áron nemhogy nem köpködött, hanem tátogott, és közben ragyogott az arca.
Azóta kapott sárgarépát is vacsorára, amiből egy jókora mennyiség fogyott. Édes, ahogy a szopizó reflexet a kanálra is alkalmazza, ahogy tátog, a fogatlan kis szájával ízlelget. :) Ez az első etetés mindig olyan nagy élmény, hiába ő már a harmadik... És mert megígértem, Hanna is megkapta a kiskanalat, és a tőle telhető leggondosabban meg is etette a legkisebbet. Pont úgy, ahogy anno Mikoltot.
Hihetetlen, hogy ez az almázó most ott áll már Hanna mellett, és természetesen akar. :) Leginkább lenyomni a kanalat Áron torkán, de azt is nagyon nagy érdeklődéssel. :) Előbb figyelte Hanna rutinos mozdulatait, aztán ő is kanalat kért és kapott. Jutka Mami felügyelte, Áron tűrte.
Következtetések:
- Áron nem hazudtolja meg a nővéreit, bármit, bármikor, elég nagy mennyiségben megeszik. Egyelőre...
- Szívesen veszi, hogy már nem csak tejecskét kap. Megérett erre is, nekem pedig már öröm ez.
- A pelus jellegzetes (és úgy szeretem) anyatejes illata ezennel megváltozott...
- Hanna továbbra is saját territóriumának tekinti Áront, és Mikolt is. Ezért a leginkább akkor van/lesz esélyem Áront kanállal etetni, ha alszik a többi. :)
- És hamár a slágertéma... nem alszik jobban éjszaka. :)
Bréking nyúz... a cicit kiköpve követelte ma az uzsonnát. Alma-banán-őszibarack. Most elégedetten énekelget. Megeszem :):):)

Testvérek

Hanna.
A minimama. Már olyan sokszor írtam ezt róla, de tény. Egy hihetetlen melegszívű, bármit elviselni képes, gondoskodó kis anyuka. Ha bármelyik kicsi sír, azonnal vigasztal. Legszívesebben mindent elvégezne helyettünk a testvérei körül, beleértve a pelenkázást, fürdetést, etetést... bármit.
Mesél, mondókázik, és közben sokszor nem fogadja el, hogy a kisebbek nem játékbabák. A legtöbb konfliktus abból adódik, hogy Hanna akar, a többiek pedig nem. Táncolni, játszani, odaülni, bemászni.
Tegnap este, mikor már csak Hanna volt ébren, megkérdeztem tőle, szereti-e Mikoltot.
- Nem.
- :):) És tudod, hogy miért nem?
- Mert meghúzza a hajamat, és rángatja a pizsomámat.
Ez mind igaz... Csak az nem, hogy nem szereti :) Áronnál határozottan vágta rá, hogy igen.
Mikolt.
Egy kis zúzómasina. Át, le, rá, ki. Harap, húz, tép, fekszik, üt. Nagyon nehéz engedni, hogy a maga módján ismerkedjen, vagy nyilvánítson érzelmet, ha az a másiknak fájdalmat okoz. Ha kicsit is fáradtabb, képes csomókban kitépni Hanna haját, lovagolni, sőt vágtázni Áron hátán, vagy akkorát harapni, aminek a nyoma napokig látszik.
Ugyanakkor Hanna legjobb barátja, legbensőségesebb társa. Reggel az első kérdése, hogy hol van Hanna, rengetegszer tőle kér segítséget, de kis zsivány tudja jól, hogy Hannát megehetné reggelire. Illetve Hannát kenyérre lehet kenni. Szeretem, hogy nem használja, hanem partnerként tekint rá, sokszor pedig érezhető, hogy elfogadja, Hanna a nagyobb.
Jó látni a kettejük viszonyát, jó nézni, ahogy alakítják egymást.
És ha épp nem nyúzza a legkisebbet, akkor szól, hogy sír, puszilja, játékot ad neki, hogy megnyugodjon, és sokszor az ölébe kéri, simogatja. Amíg a kedve úgy tartja. Aztán kifordul a helyzetből és megy a dolgára.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul ez egy év múlva.

Áron.
A legkisebb, akit lassan nem kell megvédeni. A nyugalmával, a türelmével eléri, hogy Mikolt már sokkal ritkábban próbálkozik vele. És ha fáj is, görbíti a száját, vagy becsukja a szemét, de viseli. Remélem azért helyére kerül majd a Mikolttal való kapcsolat, ha már ő is képes lesz érvényesíteni az akaratát.
Hannával úgy érzem nagyon egymásra találtak. Hacsak meglátja, ragyog. Figyeli, örül neki. Mert Hanna ahogy Mikolttal, vele is gyengéd.

Féléves

7420 gramm, 70cm, 43cm a buksija, ugyanennyi a mellkasa, kék a szeme, és vöröses a haja.
Áron, Ájá, Csöppedli. Kisfiam. :)
Imádom, hogy kerek a feje, hogy még mindig asszimetrikus.
Hogy ha megizzad, olyan szaga van, mint egy munkásembernek. :)
Hogy épp olyan a keze, mint a többieknek, hogy kék a szeme mint Hannának, és gribedlije van, mint Mikoltnak.
Hogy válogatás nélkül mosolyog mindenkire, hogy nyugodt, türelmes, és mégis erős és fiús is.
Hogy szeret szopizni, hogy kinézi a kezünkből a kenyeret.
Hogy nappal a pihenőszék az ágya, hogy mellettem alszik éjjel.
Hogy egyre ügyesebben mozog, lassan kúszni fog.
Hogy fogatlan.
Hogy mindent megráz, ellenőrizve, hogy csörög-e, hogy mindent a szájába vesz.
Hogy vannak kedvenc játékai, de az első helyezett a lába. A második a kukucs játék.
Hogy kedveli a könyveket és a falevelek mozgását.
Hogy a legkeservebb sírást is abbahagyja, ha meglát és rámragyog.
Hogy mindig nyolckor ébred, hogy éjjel követ.
Hogy csíkot formál a szájával és tetszik neki, hogy ez nekünk tetszik.
Igyekszem minél többet magamba szívni ebből a korból (is). Azt hiszem mondtam már... olyan gyorsan megy az idő... :)

Megújulva

Megváltozott a külső...
Régóta kacérkodtam a gondolattal, de eddig nem sikerült.
Most sem az igazi, jobb szeretném, ha ennél egyedibb volna, de úgy tűnik, nekem nem megy :):)
Így egyelőre marad ez a verzió, míg meg nem tanulom, hogyan lehet a saját világomra formálni ezt a darabját.
Ha pedig nagyon nem nő hozzám, visszakapja a régi ruhát...
... részben Hanna megdöbbentő kritikája, részben pedig a sok egyéb külső és belső hatás eredményeként visszaadtam a "MI" arcunkat a blognak. :) (természetesen köszönöm mindenki megnyilatkozását, és örömmel várom az erre vonatkozókat is :):))
Élve a változtatás lehetőségével néhány apróságtól eltekintve minden a régi. A blogcímet sehogyan sem tudom felnagyítani anélkül, hogy ne törjön sor, így ez egyelőre így marad...
Megnyugodtam :):)
Talán unatkozom? :):):)

Hogy legyen mivel foglalkozni

Nő a bölcsességfogam... már megint. És mindig akkor, amikor szoptatok... Pedig el sem fér. Azon kívül, hogy nap mint nap szembesülök a ténnyel, egyre érettebb, okosabb, hiperebb leszek, nem tudom mire jó ez?
Mondjuk fogyókúrának nem rossz.
De akkor gyorsan térjünk is vissza az egyik kedvenc témámhoz... nem a kilókkal van a baj (szám szerint hárommal kevesebb, mint Áron indulásakor volt...), hanem azzal a bőrréteggel, mely nem követi az alatta elhelyezkedő párnák elvesztése okozta űrt...
De sajgó arccal és fájó füllel nem az igazi hasizmot erősíteni...

A mikrofonfej és a csíkszáj

Ha esetleg nem volna rózsás a kedvem, ilyenekkel mulattatnak. :)
Mikolt a csúszdán kissé felvillanyozódva
Valamint Áron, és a már említett csíkszája

A két legkisebb

Volt egy kis hozni-vinni valónk, így a lányokat nagyszülői örömdélutánra átadva, Áronnal a hátunk mögött meglátogattuk Blankát.
Áron bejárta Blanka aprócska játszószőnyegét, megrágicsált minden játékot, teli szájjal mosolygott, láthatóan nagyon jól érezte magát. Blanka inkább a mamája óvó kezeiből figyelte a "nagyfiút", aztán picit barátkoztak is. Ki-ki a maga módján. Blanka lányosan, Áron fiúsan.
Jó volna, ha közelebb lennénk egymáshoz...

Vendégüllátós

Még tél volt, amikor kitaláltam, hogy szeretném újra együtt látni azokat az évfolyamtársakat, akik valaha a mindennapokat jelentették.
Sőt, tavaly májusban, amikor beköltöztünk, Danival vállvetve elhatároztuk, hogy a mi házunk nyitott ház lesz, ahányszor csak megtehetjük hívunk, engedünk.
Mert közösségben lenni jó. Mert érezni, hogy vannak gyökereink, jó. Talán ez az egyik legnyomósabb oka annak, hogy végül a külföldi lét helyett egy ház miatt adósodtunk el nagyon.
Ma volt a napja, hogy itt jártak a lányok, hoztak egy csomó gyereket és néhány férjet is. Egész nap lázban égtünk, Hanna minden percben a vendégeket várta, én igyekeztem a házat megfelelő minőségűre renoválni (járulékos pozitívumai ezeknek az alkalmak), Dani a kertet tette rendbe.
Grilleztünk, pokrócoztunk, beszélgettünk.
A gyerekek közben játszottak, levelekben gyönyörködtek, rohangáltak, felfedeztek.
Olyan jó volt. :) Hogy sikerült egy család kivételével összejönni újra.
Látni, hogy hol tartunk most.
Mosolyogtam is eleget, hogy vagy nyolc évvel ezelőtt milyenek voltunk :):)
... és fontos is volt. Újabb adagnyi lendületet kaptam... és már magam sem értem, mi tart eddig nekem ezen a szakdolgozat íráson... de ez egy másik téma :)

Jó jó

Talán az egyik legzseniálisabb része az első két évnek az, amikor elkezdenek minyelvünkön beszélni. Drámai, és iszonyú szórakoztató.
Ha tehetném egész nap olyanokat kérdeznék tőle, amire ez a válasz: Jó.
Eddig az igent mellőzve az ühüm jelentette az egyetértést. Pár napja pedig hirtelen ráérzett a szó ízére. Jó. De mert rövid, duplázza. Mindig.
A kedvencem, amikor azt mondja:
- Ühüm, aha, jójó.
:):)
És hogy még erősebb legyen az ellenpólus is, a nemből is nem nem lett. :):)

Tisztaságfelelős

- Mama, itt olyan kosz van, hogy muszáj felporszívóznom...
Mondta Hanna, majd bekapcsolta a gépet és a tettek mezejére lépett.

Jelen lenni

Annyi felől érnek az impulzusok az utóbbi két hétben, hogy nem tudok nem írni erről.
Áron beteg. Hétfőn kezdődött, éjjel. Lázas lett, és tegnap egész nap nem ment 38 alá. Ilyenkor minden alkalommal elkezdődik egy belső utazás, részben a külvilág minimális beengedése, részben a koncentrált figyelem eredményeként. Kattogok azon, mit csinálok rosszul... mi miatt nem tudunk kikeveredni. Mit nem teszek, vagy mit teszek, ami miatt folyamatosan kapom a jeleket.
A betegség mindig új esély. A megmérettetés mindig mutatja, hol vannak, jobb esetben hol voltak a mára már meghaladott határaim. Tanulni belőle, figyelni jobban. Befelé, kifelé, ezerfelé.
Megérintett a halál. Soha még így nem. És nem volt félelmetes. Sima volt, mint a zavartalan víztükör és barátságos. Természetes, mint minden, ami van. Eddig nem tudtam mit kezdeni ezzel. Most, mintha kinyílt volna egy újabb ajtó, kaptam egy villanásnyi lehetőséget tapintani.
Kérdések fogalmazódtak meg... Mi a fontos? Mi a legfontosabb? Miért fáj úgy, ha elvész egy illúziót? Nem okolható semmi és senki.
Élünk. És amíg ez így van, addig a legtöbb, amit tehetek, hogy jelen vagyok. Most. A saját életemben és a rám bízottakéban is. Ebben a pillanatban kell úgy léteznem, hogy ha a következő már nincs, akkor nyugodtan engedhessem el. Bármit és bárkit.
Persze sokkal könnyebb volna mindezt egyedül, minden idővel magam rendelkezve. Gondolom...
Ennél konkrétabb nem tudok lenni. Hacsak azzal nem, hogy megteszem, kimondom, mutatom. És jelen vagyok. Ebben a pillanatban.

Aki kezében a ráccsal

Tegnap délután Mikolt megmutatta, milyen ügyesen be tudja zárni a rácsot a lépcső tetején. Míg nem tudott közlekedni biztonsággal, jobbnak láttam használni ezt a szerkezetet. Mikolt viszont elég régóta ügyesen jön megy le és fel egyaránt, így inkább csak megszokásból (persze Áron miatt nemsokára úgyis kell majd újra) hagytuk.
Ahhoz, hogy be lehessen csukni, meg kell emelni. Mikolt elleste Hannától az emelgetés művészetét, és addig gyakorolta, míg egyedül is meg tudta csinálni.
Mimi nem a végtelen nőiességéről híres, (illetve fene tudja, iszonyú báj is van benne, de a hangja, és az újhoz való viszonyulása inkább hogyismondjam... bekebelező, mint szemlélődő) így az emelés sem csak úgy miniben történt, hanem lendülettel, jóóó magasra.
A rács, ahogy volt, kijött a helyéről és a mélybe vetette magát. Mikolt pedig fogta. Így ketten zuhantak, a korlátot egy csavar még tartotta a falban, így szerencsére hamar megállt, Mikolt átcsúszott rajta, majd gurult még három foknyit. Végül a fordulóban megfogta a fal.
Nagyon kiabált... én pedig miután meggyőződtem róla, hogy nincs baja, jobbnak láttam leszerelni a maradék egy csavarral együtt az egészet.
Így most rács nélküli életet élünk, és remélem, hogy azon kívül, hogy érdekes az új arca a feljárónak, és nincs mire pakolni a ruhákat, több attrakció nem lesz odafönt.
Mikolt délutáni arcai, a jobb szeme körül látható némi nyom, de tényleg nem vészes...

Találós kérdés avagy ki nyer ma?

Az alábbi videón egy dal részlete hallható. Szerintem a szöveg hiánya nem feltételezi, hogy ne lehessen rájönni az eredetire. A dallam és a ritmus a helyén van, mint minden egyéb nótánál is, amit Mikolt ismer.
Vagy csak én hallom?
Kis segítség, nem az Éjkirálynő áriája...
A megfejtőknek virtuális mosolyt küldünk.

Az első szüret

Három... megérett a ribizli.
A meggy még nem, bár az emeletről nézve egészen sok apró, piros pötty van a fán.
A kettő lenne a cseresznye, de ezen már keseregtem a múltkor.
És mert ezután szokott (valaha) bordóra érni a ribizli.
És igen, ma Mikolt van túlsúlyban...
Elképesztően sokszínű, elképesztően harsány, és elképesztően szórakoztató. Úgy 2-3 órán át. :)
A bürokrácia útvesztőjében bolyongtam, amikor berobbant Dani a kinti világból, hogy ezt látnom kellene.
Rutinosan géppel a kezemben robogtam a teraszra, ahol Mikolt két kézzel nyomta a szájába a savanyú, ámbár meglehetősen finom gyümölcsöt. Az idei első házit. Öröm volt nézni... és miközben ezer képet csináltam, csurgott a nyálam is :):)
Meg nem lepődtem, sem azon, hogy Hanna Áron babakocsijában ülve nézte a történetet, mert miután megkóstolta az egész szedvényt Mimire testálta. Sem azon, ahogy Mikolt nekiesett a bödönnek. Tavaly október végén még leette a slendrián módon az ágakon megfagyni, megszottyadni hagyott utolsó szem szedret is. :):)
Virtuális mosoly helyett egy kis virtuális mirigyirritálás :)

Mégiscsak

Nekem lesz igazam.
Áronnal kapcsolatban...
Két doktornéninél is jártunk a héten, a hagyományosnál is, meg a homeosnál is. Előbbinél megnyugvásért és diagnózisért, mert utóbbit nem értem el aznap telefonon. Mindkét helyen felvetettem a háromnapos láz lehetőségét, de sehol nem ütötték le a labdát.
Nagyezsdánál értem, mert ott nincs értelme ennek. Plusz tény, hogy a torka nagyon piros szegénynek. Pedig nem is evett fagyit, becsszó.
Mindenesetre az elgondolkodtató, hogy pont három napig tartott a láza, mára pedig szép pöttyös lett testszerte.
A tegnapi éjszakán Dani volt műszakban, mert az előző kettő annyira leamortizált, hogy 11kor már meg sem bírtam volna emelni Áront. Szegénynek is kijutott rendesen a nemalvásból, Áron óránként felsírt, és hol enni, hol ringatózni vágyott. Fájhatott a torka, mert cicin kívül semmit nem volt hajlandó a szájába venni... Mára viszont összehasonlíthatatlanul jobb volt a kedélye az előző napoknál, és délután egy fél üveg gyümölcsöt is megeszegetett... fél óra alatt ugyan, de ahogy tapasztalom, ő nem az a kapkodós. :)
Csak gyógyuljon, a többi részletkérdés...

Íme a feladat

Pár hét kihagyás után ma újra Kornélozós napunk volt.
Áron a maga tempójában, de semmiről sem lekésve halad a megfelelő úton, így ma már a kiülést gyakoroltatta vele Kornél.
Egy hónap múlva tudunk újra találkozni, addig az egyik dolog, hogy a kúszást segítendő, ha hason előre nyúl játékért, kicsit meg kell billegtetnem a popsiját, elbillenteni a nyúló kéz irányába.
A másik pedig az, aminek az eredménye ez itt:
A cél, hogy az egyik kezére támaszkodva, kicsit oldalülésben helyezkedjen el, a szabad kezével játsszon.
Hogy hogyan kerül ebbe a pozícióba elég bonyolult leírni, most nem próbálkoznék meg vele, csak kifejezett kérés esetén :)
Amikor Kornél először csinálta ezt vele, olyan arcot vágott, mint aki eddig erre várt. Egészen más a perspektíva 20cm magasból. Nekem pedig újra csak mosolyoghatnékom támadt, annyira édesek amikor ülnek, egészen megváltozik az arcuk, és az egész testük valahogy más arányokat kap.
Itt tart most, elérkezett az első állomás a függőleges világ felfedezésében. Már megint nincs pici babám? :):)

Mozgó

Visszanézve pár kisebb kiegészítés:
- Ha nem enged a kis test, érdemes kicsit rázogatni, picit megmozgatni a merevebb részeket, ettől általában ellazul, és enged a hajlításnak.
- A támaszkodó kéz ujjacskái mindig legyenek nyitottak, (bár ezen a videon nem látszik, de Áron (ahogy anno Mikolt is) hajlamos nem kinyitni a kis öklét) ha összeszorítja itt is érdemes tapsoltatni, ütögetni (tenyérbe, földre), nagy eséllyel kinyitja.
- Fontos, hogy ne a hátát, oldalát támasszuk, inkább a térdét és a csípőt fogjuk, az egyensúlyát neki magának kell megtalálnia, megtanulni kezelni.
- Mindig egy kicsit előredőlve legyen ücsörgő helyzetben, és amíg magától nem ül fel, csak így, ebben a kényelmes római pozíciós ülésben, félpopsin.
- A szabad kezébe érdemes játékot adni, úgy a támaszt hosszabban megtartja.

Édesanyám

A dupla rák.
Akinek az illatát akkor is érzem, ha becsukom a szemem.
Akinek a legpuhább a keze, akkor is, amikor a sok mosogatástól agyonszáradt.
Aki éjjeleket töltött a konyhaszéken ülve, mert várta, hogy hazaérjek...
És aki éjjeleket ült az ágyam mellett, ha mesélhetnékem volt.
Aki a legnagyobb gonddal nevelt, egyedül, őszintén, mindenét nekem adva.
Aki elengedett a világ végére, és soha nem mondta, jöjjek haza. (kivéve amikor a cunamit éltük át)
Aki ott volt, amikor Hanna megszületett.
Aki mindig ott volt, amikor szükségem volt rá.
Aki a leggyengébb és legerősebb egyben.
Aki megtanított szeretni, adni, anyának lenni.
Aki a 28. születésnapját ünnepelte, amikor azt mondtam neki, hogy ő már mindig 28 éves lesz nekem.
És akinek az az egy tincs ősz haja olyan jól mutatott a sok sötét fürt között.
Aki sokáig nem hitte el, hogy szemüvegre van szüksége. :)
Aki a saját születésnapján is azzal foglalkozik, hogy nekünk legyen.
Az Édesanyám. 54 éves. Vagyis 28.
Isten éltessen sokáig!!!!!

Mikolt 22 hónaposan

Színésznő, akarnok, vad és egyben bájos is.
Amilyen kicsi, olyan meghatározó egyénisége a családnak. Sokszor csak figyelem, és próbálom megfejteni. Honnan ez az erő, ami nem engedi kompromisszumot kötni. Pedig képes rá. És ha megtalálom a rést, azt a hajszálnál is vékonyabbat, amin keresztül eljut hozzá a szép szó, akkor nyertünk.
De nagyon nehéz. Erősebb, kitartóbb bármelyikünknél. Nem hatódik meg sem a kéréstől, sem a magyarázattól. Nem terelhető sem énekkel, sem mesével, sem tárggyal, sem öleléssel. Tanulom, figyelem. Ha más szól, sírva fakad. Mélyen, megbántottan. Ha dicsérik, kihúzza magát. Ha szép ruhát kap, bájolog benne. Daninak. Nekem nem. :)
Hangos. Tanul szépen kérni, szépen szólni, finoman simogatni, kedvesen szeretni. Szép lassan sikerül is. Olyankor nagyon büszke. De csak egy másodpercig, aztán megy is tovább a maga útján.
Egyre szebb, egyre kislányosabb. Egyre zsiványabb és egyre sokszínűbb. Az arcait felidézni sem tudom. Bohóc és ezt tudja jól. Nagy nevettető, nagyon muzikális, és jó mozgású. Bár bátornak nem nevezném, ő inkább vakmerő. És közben jajgat: Jajjajj...
Ha jelet kellene neki választani, a katicát választaná. Akkor is, ha az másé.
Ha énekelni kell, a háp háp háp, jönnek a kacsák dallamát fújná, saf saf saf, safasafa saff szöveggel. imádom :):)
Ha játékot kellene választani, a füzögetős lenne az, vagy a motor. Esetleg egy labda.
Ha bármit, akkor a traktor. Esetleg a markoló. Vagy a Bász.
Még mindig kétféle színű a szeme, a haja hullámosodik és határozottan nő. 20as cipőt és 86os ruhákat hord. Mindenevő, azon belül pedig nagy gyümölcsrajongó. Cumival alszik, és paplant gyüröget, de van nála itató, pici rongybaba, díszpárna, és mostanában egy szabadon választott könyv is. A múltkor Boribont használta fejalá valónak. :) Gyorsan és könnyen elalszik, kiabálva ébred: Hannnnnaaaa, Mamaaaaa, Papaaaa. Ebben a sorrendben.
És ha még nem mondtam volna... egy zsivány. És imádom.......

Gratulálok Normafa Open Air!

Kevés dolog tud annyira kihozni a sodromból, mint amikor nem hagynak aludni. Vagy a gyerekeimet nem hagyják. És tehetetlen vagyok.
Azt gondolom, hogy a win win helyzetek teremtése, és az élni és élni hagyni olyan elvek, amelyeket érdemes gyakorolni és tiszteletben tartani. Hát ezt most ennek a fergeteges rendezvénynek nem sikerült... És hogy ezt egyáltalán végiggondolta-e az a valaki, aki kitalálta, hogy a Normafán este 9től reggel 8ig szeletelős zene üvöltsön úgy, hogy attól egész Budakeszi minden zuga zeng... szerintem nem.
9kor még csak megjegyeztem magamban, hogy elég hangos zaj jön Makkosmária felől.
11kor, mikor a gyerekek nyugovóra tértek, már zavart. Áron nem tudott elaludni, mert olyan hangosan szólt a tüctüc, mintha az ablakunk előtt leparkolt volna valaki, teljes hangerőre állítva a cd lejátszót és még az ajtót is kinyitotta volna. Konkrétan remegtek az ablakok...
1/2 1kor, mikor még sem Hanna, sem Áron nem tudtak elpihenni, felhívtam a Polgárőrt. Nem tudott segíteni, de nem én voltam az első, aki szólt a hangzavar miatt.
Azt javasolta, derítsem ki, hol van pontosan a party, ha ezzel megvagyok, telefonon értesítsem a rendőröket, akik intézkednek majd.
Betettem hát a két szélsőt az autóba, míg a középső az igazak álmát aludta az ágyában (Dani legénybúcsúztatott, így nem volt itthon... ennyit arról, milyen kedélyeket borzol nálam a hangzavar...) és nekivágtam a falunak. Bárhová mentem, mindenhol ugyanolyan hangerővel szólt a géphang.
Végül feljutottunk a Makkosi templomig, ott már olyan hangos volt, mintha az egyik közeli házból érkezne. Hazajöttünk, mert Hanna már félt is, aludt is volna, Áron végre elszunyókált, itthonról újra hívtam polgárőrt, aki nagyon készségesen újra a rendőrségre terelte a felelősséget és az intézkedés jogát. 107. Tudnak róla, intézkednek. Bár először azt hitte a Művelődési Házban folyik a mulatság.
2kor a fáradságtól kidőlt Hanna, Áron ahogy az autó megállt felébredt. Aztán nagy nehezen cicin visszaaludt. Mikolt semmit nem érzékelt, aludt békésen.
1/2 3kor Dani telefonált, kértem, ha hazajövet még mindig hallja az őrjöngést, szóljon ő is a rend őreinek.
5kor Mikolt kiabálva ébredt, még mindig ment a hacacáré. Nem tudtam visszaaludni, fájt már a karom, a tüdőm is a fáradtságtól...
Mint kiderült Rendünk Őre azzal védekezve, hogy Csillebércen van a buli többezres tömeggel, és ők kevesebben vannak, nem tud mit tenni, letette. szerencse, hogy van ki vigyázzon ránk...
8kor abbamaradt a party, és fél kilencig aludtunk is mindannyian. Áron bírta a legkevésbé a fekvő helyzetet, őt követte Hanna, majd 9kor Mimi is csatlakozott a társasághoz.
Akinek van egy, két, három, sok gyereke, valószínűleg érti, hogy ha azt a pár óra alvást, ami az életben maradásomhoz szükséges elveszik, ráadásul olyanok, akik nem dolgoznak, segítenek, szebbítenek, jobbítanak, hanem csak szimplán jól érzik magukat, akkor szívem szerint nem csak nagyon csúnyákat mondanék, vagy tennék.... És ha mindezt még megfejeli a tény, hogy mindegyik gyerekem a kialvatlanságtól nyüglődik (természetesen velem...) akkor ez miért is jut minden percben az eszembe. És miért tennék egy egy hangszórót a fejükre, hogy hallgassák a muzsikájukat 24órán át alvás nélkül, majd adnék nekik némi feladatot itt minálunk... illetve dehogy!
Nem azokkal van baj, akik résztvevők voltak, hanem azokkal, akik ezt anélkül szervezték meg, hogy gondoltak volna arra a többségre, akik nem kívántak ebből a partyból részesedni. Ha kicsit pesszimistább oldalról közelítem, azokkal, akik nagyon magasról le*rták a többség nyugalmát. Csak hogy név szerint említsem őket, kedves Circus Maximus társulat... (akiknek a weboldalán a kommentem természetesen nem került nyilvánosságra, nem mintha trágár, vagy becsmérlő lett volna, sőt...)
Mert nyilván a Normafa vonzza a több fizető vendéget, nem pedig mondjuk egy Nyíregyháza melletti préri, ahol viszont közel-távol senki nem akar "világi" életet élve éjjel aludni.
Mindenesetre ezzel nem ért véget a történet, nekem ez kiütötte a biztosítékot, és mégegyszer nem szeretnék órákat autókázni két pici gyerekkel, csak mert a Rendőrség pl. konkrétan nem mer, vagy nem akar segíteni. Nekem, aki védtelen vagyok, de védhető volnék. Úgyhogy folyt. köv...

Gyereknap 2010

Az idén a faluban maradtunk gyereknapozni.
Én nem is értem, eddig miért mentünk máshová.
Hogy maradtunk részben Hanna újabb fellépésének, részben pedig Dani mai munkanapjának köszönhető, de bátorkodom megjegyezni, a gyerekes életem legjobban sikerült május utolsó vasárnapja volt ez az idei. (Bercinek, Vikinek köszönet a képekért!)

A park minden zegzuga telistele volt programokkal, körhinta, lovaglás, ugrálóvár, arcfestés és még sokáig sorolhatnám. Mindenhol kedves és még kedvesebb ismerősökkel találkoztunk, a gyerekek a tegnapi éjjel utózöngéjét picit maguk mögött hagyva ragyogtak, rohangáltak, nem is tudtak betelni a sokmindennel. Hanna arcfesteni szeretett volna, ez a hosszú sor miatt elmaradt. És elmaradt a vattacukrozás is, ezt nem bántam nagyon. Viszont remélem jövőre a nemezelést is kipróbálja majd.
Mikolt a közeget élvezte leginkább, Emmával kiabálták egymás nevét, és hol Áron mellett harciaskodott, hol pedig szomszédolt a kis csavargó.
Áron hozta a társasági formáját, a mosolygósat, és csak már amikor nagyon nagyon megéhezett jelezte, hogy itt az ő ideje.
Délután nagyot aludtak, rájuk is fért, este pedig, mikor végre Dani is hazaért, megkapták a meglepetéseket, egy találós kérdéses könyvet, egy mágneses öltöztetőt és egy tűzoltós kinyitogatóst.
Csend van... kint is, és ezt most nagyon nagyra értékelem.

Normafa OA második kör

Csak hogy ez a rész is dokumentálva legyen...
Nos a tegnapi napot egy gyors információgyűjtéssel indítottam, nem kellett sokáig keresnem, hogy kiderítsem, a rendező a Circus Maximus volt, egy fiatalokból álló közösség, akik arra szerveződtek, hogy bulikat rendezzenek, és már 9 éve teszik ezt, láthatóan elég nagy sikerekkel a hátuk mögött.
(Mellesleg az öcsém információja szerint a Pilisből már kitették őket, akkora szemetet hagytak maguk után minden alkalommal, de ott legalább olyan helyet találtak, ami védve volt a kifelé tomboló hangzuhatagtól)
A weboldalukra írt kommentem természetesen nem jelent meg (nehéz dolog belátni, hogy az ember hibázhat...meg különben is illúzióromboló lett volna), ezen is puffogtam egy sort, viszont nagyon hamar átirányítottak a facebook oldalára, ahol délután már javában tartott az előző este megvitatása, nagyjából 19 éves átlagéletkorú gyerekek körében. Mondanom sem kell, hogy egyetlen egy (mondjuk velem korú) tag volt annyira értelmes, hogy belássa, ami nekik jó volt, az egyáltalán nem biztos, hogy másoknak is a javát szolgálta.
Szerettem volna egy szervezővel felvenni a kapcsolatot, de egy infovonalon kívül semmi elérhetőséget nem találtam hozzájuk. Végül az iwiwen (vannak azért pozitív vonatkozásai is ezeknek a közösségi oldalaknak) találtam egy kisasszonyt, aki az arcát a csapatnak, így neki írtam egy udvarias, ám szívhez szóló levelet. Egy órán belül (gondolom a szervezők is olvassák a közösségi oldalak kommentjeit, és minden bizonnyal vették, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot... ) érkezett is válaszlevél.
A stílus magázódó, végül bocsánatkérésre került a sor.
A legoptimistább verzió szerint fogalmuk sem volt arról, hogy Budakeszi a Normafához annyira közel lehet, hogy nálunk zavarjon a mulatság. A levél írója arra hivatkozott, hogy amennyiben tudták volna, hogy eljut hozzánk is a tüctüc, akkor másképpen oldják meg a technikát, hiszen a környező utcákban letárgyalták az ott lakókkal, hogy mire számíthatnak, és onnan nem is érkezett panasz.
Egy bulizó elmondása szerint a rendőrök bemérték éjjel a zajszintet, ami a megengedett határon belül volt (ezt kötve hiszem...) és bár a technikus 25%-al lejjebb vette a hangerőt (amit egyébként én is érzékeltem kettő körül) a problémát ezzel nem sikerült maradéktalanul orvosolni. A kevésbé szenzibilis gyerekek többsége azzal igyekezett elhessegetni a negatívkodásomat, hogy egy éjszakát simán kibírhatnék. :):) Nekik nyilván az a dolguk, hogy gondtalanul élvezzék a felkínált lehetőségeket...
Ha ez valamire jó volt, akkor arra mindenképpen, hogy újra elgondolkodtam néhány dolgon a gyerekeim nevelésével kapcsolatban.
Élni és élni hagyni. Ezt az elvet nagyon komolyan kellene vennie mindenkinek. A kicsiket pedig nagyon szeretném megtanítani arra, hogy a helyzetek legtöbbje megoldható úgy, hogy az mindkét fél megelégedését szolgálja, hogy csak az az érték, ami nem más kárára, más energiáinak megcsorbításán alapul, és ha vétünk, mégha nem is tudunk róla, de kiderül, nem az a megoldás, hogy egyre hangosabban kiabáljuk a magunk igazát, hanem egyenes derékkal de belátóan, jóérzéssel legyünk képesek fejet hajtani, bocsánatot kérni. Mert nem szégyen hibázni, de szégyen pocskondiázni, trágár módon kommunikálni (elképesztő egyébként ahogy a fiatal lányok szájából ömlik helyenként szenny...), másokon átgázolni, és elvárni, hogy a mi jóllétünk érdekében szenvedjen más...
Záróakkordként a kontakt szervezőt megkértem arra, hogy ezeken a közösségi oldalakon is tegye meg, hogy ír néhány sort arról, hogy beismeri, hogy hibáztak, amikor figyelmen kívül hagyták, hogy Budakeszi is potencionális elszenvedője lehet egy ilyen hangzavarnak, és bár ezt megígérte eddig még nem tette meg. Kíváncsian várom a fejleményeket.
Ami biztos, elég támogatót szereztem ez alatt a két nap alatt ahhoz, hogy egy következő alkalommal ne fordulhasson elő, hogy reggel nyolcig nem tudnak aludni az itt élők.
Update:
Az imént érkezett a facebook oldalára a következő üzenet:

Tisztelt Gönci Som Kinga / minden budakeszi Lakos!
Sajnálattal olvastuk, hogy rendezvényünk megzavarta az Önök éjszakai nyugalmát. Ez semmiképp nem állt szándékunkban. Nem gondoltuk volna, hogy a hang ilyen messze el fog hallatszani, hiszen az eddigi rendezvényeink után semmilyen gond nem volt. Szíves elnézést kérünk Öntől illetve mindenkitől akit bármiben, bármennyire is zavartunk volna. Nagyon sajnáljuk a történteket, kérjük bocsánatkérésünket fogadják el.
Tisztelettel,
Circus Maximus Events

A diskurzus további részletei itt találhatók.
Köszönöm srácok...

Ezt a nyavalyás időt...

... azzal dobtam fel, hogy végigolvastam a gyerekek születésének történeteit.
Ahogy csak nem akar nyár lenni, ahogy beszakadnak az utak, áradnak a folyók folyamatosan emlékeztet a természet a csodáira, arra, milyen aprók vagyunk ebben a rendszerben... és milyen hiábavaló minden küzdelem, ha vízről, szélről, napról van szó. Végül az győz... Kivéve ezt az egyet, a születés csodáját... Amiben egyben van az élet és a halál is. Véletlen, hogy mind a három miatt potyognak a könnyeim?...

Mikolt ágya

Egyszer valahol jót mulattam egy poszton, amiben hosszas felsorolás ecsetelte a fiúgyermek alvóhelyének alváshoz szervesen nem tartozó kelléklistáját.
Nos ma is jót mulattam, miközben igyekeztem szelektálni Mikolt ágyában, hogy a 66x112ön még ő is kényelmesen (???) elférjen.
Az alaptartozékok:
- 20cm magas ló (ő már akkor ott lakott, mikor Mikolt még a magzatvízben lubickolt)
- egy fehér textílnyúl és egy Mimi mamasandpapaséktól, muszájból.
- egy díszpárna, hogy a rácsokban ne koppanjon a feje.
- egy ikeás gyerekpaplan, nagyjából az ágya mérete, mert fészket épít... nem takarózik vele, csak gyűrmékeli.
- egy ikeás kutya, a kisebbik...
- egy rongybaba, kb. 30 cm magas, de ő ül.
- egy rongybárány, amit Olaszországból kellett hazaszállítmányozni feltétlenül.
- egy takaró, amit úgyis lerúg, de kell
- opcionális, főleg esti tárgyak: itató és ikeás ufólámpa
- cumi, kiskendő, apró rongybaba, vagyis az "igazi" alvótársak
Amit pedig kivettem:
- egy db esztétikai értéke erősen megkérdőjelezhető, de a rugókkal remek zeneszámok kreálásához megfelelően alkalmas, valamint alváshoz elengedhehetlen baglyos vekker
- hat darab fa puzzle, rénszarvas volt fénykorában
- néhány fénykép
- egy db könyv
A kérdés jogos: hogy alszik Mikolt?
Keresztben... feje alatt néhány fent nevezett darabbal, lábával a rácsokra támaszkodva.

Homeopátia

Tegnap újból látogatást tettünk Nagyezsda doktornőnél.
Az ok, Mikolt szeme csúnyán begyulladt. Nem is a pirosság, inkább a duzzanat körben, ami ijesztő volt.
És hamár ott jártunk, megemlítettem Hanna kukacait (rendszeres lakótársai Hanna szervezetének, én gyűlölöm, Hanna pedig szenved tőlük...), és Áron múlni nem akaró köhögését.
Szeretem, hogy mindent olyan természetesnek kezel, mintha nem is betegségről beszélnénk, és tényleg kezdek szemléletet váltani (amit amúgy az egyetemi tanulmányaim alatt egészen jó sikerült már, aztán a gyerekek születésével kicsit átrendeződött az ehhez való hozzáállásom), hiszem, hogy nem minden betegség, ami annak látszik, sokkal inkább a szervezet reakciója a külvilágra, a testük gyakorlása a későbbiekre.
Szeretem, hogy holisztikusan gyógyít, hogy rájuk szabja a módot, hogy figyel az apróságokra. Hogy a látogatásaink során sokszor a tünet a legkevésbé érdekes, hogy beszélhetek a gyerekekről, és egy csomó tapasztalattal gazdagabban jövünk el.
Mégha jó sokba is kerül. Ez tény, de úgy érzem, nincs jobb út...
Az elmúlt hónapban sokminden változott, talán a bogyóknak is köszönhetően, megnyugtató tapasztalni, hogy Áron feje kevésbé izzad, ugrásszerűen fejlődik a mozgása, hogy meggyógyult a füle az antibiotikumos fülcsepp nélkül is. Mint ahogy Hanna arcüreggyulladása és hurutos köhögése is a múlté, szintén komolyabb kemikália alkalmazása nélkül is. Most Mikolt szemén a sor, de az is rendbejön.
Mellékhatások nincsenek. :)

A Papa kedvéért

Beadtam a derekam...
Délutánonként Áron egyfolytában szopizna. Éhes... Nem csak a közelségre vágyik, hanem ételre is. Szerintem elérkezett az idő, amikor már vagy a mennyiség, vagy a minőség nem megfelelő, és ezt a legkisebb jó hangosan adja a tudtomra. Hiába teszem cicire percenként (a másik kettőt ezzel mellőzve...) szív, mohón, aztán panaszkodik.
Nem bánt, tényként fogadom. Öt és fél hónaposan, a cumisüveg megismerése nélkül, azt hiszem szép teljesítmény ez mindannyiunktól. Hogy eddig csak anyatejet kapott, és ez mostantól sem változik majd lényegesen, csak kiegészül. Mással...
Nehéz nekem az elengedés, nehéz megélni, hogy ettől icipicit távolabbra kerülünk majd egymástól.
Node a sopánkodás helyett a tények:
És nem alma volt az első, hanem banán. :) Mert azt nézte ki épp a számból. A látszat ellenére nagy volt a lelkesedése. :):)

A nagycsaládos lét... meg ami mögötte van

Ez a hét a nagy előkerülések hete volt. A napszemüvegemmel mármár szimbiózisban élek, így eléggé megviselt, hogy nem találtam... valamikor a hét elején. És azt sem sikerült felidéznem, hogy hol láttam utoljára. Várandós korszakaim eleven emléke ez, amikor keresek, kutatok, újrabútolok, és még mindig semmi. Még egy halvány emlékfoszlány se...
És akkor a házban elhatalmasodott molypopuláció kilakoltatásáért vívott küzdelmem hevében, a konyhaszekrény tetején egyszercsak rámvigyorog. Az első gondolatom az volt, Mikolt hogy a csudába ért fel ilyen magasra, mikor nekem is csak székről... Aztán bevillan. Ahogy a szöget az itongfal tetejébe vertem, hogy a kedvenc Papa-Áron képet ráakasszam, míg Dani eldönti, jó helyen lesz-e...
De előkerült a Volvo kitakarítása után a már régen eltemetett szemüvegtokom, és a pótkulcs is. Hogy mi minden volt még szerteszét, nem is sorolnám... de nagyon bátor, sőt hős volt az, aki nekiállt, és olyan tisztára varázsolta az autómat, hogy Hanna beszaladt a garázsból megkérdezni, hogy:
- Mama!!! Új Voltónk van?
Hát új...
A lábam csupa kék-zöld folt. Nem csak azért, mert mindennek nekimegyek, hanem mert a hordozó ilyen természetű. Üt. Mert nehéz... nagyon nehéz. Van benne egy majdnem nyolc kilós, és a szerkezet sem egy könnyű darab. De választhatok... növesztek mégegy kezet, amiben Áront fogom, a másik kettővel pedig terelgetem a kis nyájamat. Vagy nem használom, és akkor ha alszik, akkor nem mozdítható. Vagy mozdítható, de akkor felébred... Így aztán ha másra nem, arra remek ez a fránya idő, hogy elodázza a rosszalló tekinteteket.... vajon ver-e az uram?
Újra téma a hiszti és a nemalvás. Az előbbi Hanna sajátja, Mikolt manapság kispályás Hanna kirohanásaihoz képest. Mert Hanna nem eszik. És ha nem eszik elfárad. És ha elfárad, nagyon nagyon nem bír hallani, látni, akarni, próbálni. Csak kiabálni képes, míg végre nem kerül valami a hasába... mert akkor édes, bűbájos, és bármiről lehet vele beszélgetni. Még arról is, hogy az idézem: "irgalmatlan hangzavart jelenteni kell a rendőröknek, akik majd intézkednek".
De ha éhes, hallani sem akar arról, hogy egyen, hiszen üvölt...
Mikolt pedig Mikolt.
A nemalvás:
Hanna újabban a miágyunkban szeretne, de nem tud, mert A, Áron kiabál benne B, Nem vagyunk ott, mert lejöttünk Áronnal, mert Áron kiabál. Akkor legalább feküdjek mellé, ami szintén nem megy, hiszen Áron kiabál...
Áron fél egyig általában nem alszik el, (igen ez éjjel fél egy) vagy ha mégis, akkor azt a konyhaasztalon teszi, a pihenőszékben. Mi lesz ha kinövi? Nyilván nem ebben fogom ébresztgetni majd amikor iskolába kell járatni, de azért kíváncsi vagyok, meddig tart ez a rész.
És miután úgy fél kettő felé végre mindenki alszik, hatkor Mikolt azzal kelt ( már harmadik napja) hogy: Ka... vagyis kalács, vagyis éhes. És akkor lemegyünk, vagyis valahogy lejutunk, Mikolt eszik, (és itt jön a kedvenc részem) választ magának valamit, amit visszafelé kincsként megőriz, és alszik tovább. Ő fél 11ig is akár, én nyolcig, ha sikerül visszaaludni, amikor Áron ébred.
Végülis csak én nemalszom...
Az elmúlt héten Dani kétszer két napot konferenciázott, egy estét legénybúcsúzott, és egy vasárnapot drámázott.
Elfáradtam...
Az a hab a végére, hogy az összes gyerekünknek be van gyulladva a szeme...