Jelen lenni

Annyi felől érnek az impulzusok az utóbbi két hétben, hogy nem tudok nem írni erről.
Áron beteg. Hétfőn kezdődött, éjjel. Lázas lett, és tegnap egész nap nem ment 38 alá. Ilyenkor minden alkalommal elkezdődik egy belső utazás, részben a külvilág minimális beengedése, részben a koncentrált figyelem eredményeként. Kattogok azon, mit csinálok rosszul... mi miatt nem tudunk kikeveredni. Mit nem teszek, vagy mit teszek, ami miatt folyamatosan kapom a jeleket.
A betegség mindig új esély. A megmérettetés mindig mutatja, hol vannak, jobb esetben hol voltak a mára már meghaladott határaim. Tanulni belőle, figyelni jobban. Befelé, kifelé, ezerfelé.
Megérintett a halál. Soha még így nem. És nem volt félelmetes. Sima volt, mint a zavartalan víztükör és barátságos. Természetes, mint minden, ami van. Eddig nem tudtam mit kezdeni ezzel. Most, mintha kinyílt volna egy újabb ajtó, kaptam egy villanásnyi lehetőséget tapintani.
Kérdések fogalmazódtak meg... Mi a fontos? Mi a legfontosabb? Miért fáj úgy, ha elvész egy illúziót? Nem okolható semmi és senki.
Élünk. És amíg ez így van, addig a legtöbb, amit tehetek, hogy jelen vagyok. Most. A saját életemben és a rám bízottakéban is. Ebben a pillanatban kell úgy léteznem, hogy ha a következő már nincs, akkor nyugodtan engedhessem el. Bármit és bárkit.
Persze sokkal könnyebb volna mindezt egyedül, minden idővel magam rendelkezve. Gondolom...
Ennél konkrétabb nem tudok lenni. Hacsak azzal nem, hogy megteszem, kimondom, mutatom. És jelen vagyok. Ebben a pillanatban.