Kerekbuksi a nagyágyban

Ez a bejegyzés azért íródik, hogy igazolja a tézisemet, miszerint minden megtörténik a maga idejében. Ráadásul magától...
Áron alvásáról is született már néhány poszt. Nem annyi, mint Hannáéról, aminek az egyik oka, hogy a két kisebbel sokkal lazábban veszem ezt a témát. Márcsak azért is, mert nincs időm és energiám a próbálkozásra, inkább bizonyos kereteken belül hagyom, hogy ők döntsék el, mennyi és hol az ami kielégítő.
Áron nappal sosem alszik kiságyban. Az ok prózai. Nem érek fel vele az emeletre. Ellenben a pihenőszékben sokszor elbóbiskol, ahonnan kivenni csak mert az ágy az alvás helye, nincs szívem.
Szarvason a babakocsi szolgált nappali pihenőhelyként, és mert még arra a kérdésre sem tudok pontos választ adni, hogy hányszor alszik per nap, arra pedig végképp nem, hogy mikor, ezért amikor elalszik, alszik, és ahol épp van, ott alszik. Nem zavarja ha körülötte történik valami, és nem ébred fel csak mert beszélünk, megyünk közben. Persze gyanítom, ha első gyerekem volna, sokkal többet aggodalmaskodnék a "nyugodt" pihenés miatt, és az lenne a természetes, hogy a kiságyban a hely, de így sokszor kivitelezhetetlen is, hogy "altassam", pláne, hogy ezt egy fix helyen tegyem.
Gondolatban már egy ideje foglalkoztat, hogy mikor és hogyan lesz a váltás, mikor fogja ő jelezni, hogy változtatna, mikor fogja zavarni a többi ricsaja, és ennek legkésőbbi időpontját akkorra tettem fejben, amikor kinövi, vagy már nem szereti az eddigi rendszert. (vicces ezt rendszernek nevezni, de valahogy mégiscsak az...)
Nos, ahogy átértünk a Balatonra, megtörtént, amire csak egy picit számítottam. Egy hete, hogy nem volt pihenőszék, így az első alkalommal, amikor délutáni sziesztára került a sor, hirtelen nem is tudtam, hová tegyem le. Nyüglődött, fészkelődött, jelezte, hogy aludna, én pedig bénáztam.
Végül betettem a székébe (mégsem fogom a lakásban babakocsiban tologatni...) ahol hangos zokogásban tört ki. Ha nem, hát nem erőltetem... jobb ötlet híjján (:):)) bevittem a szobánkba, betettem az ágyunkba, ahol egy pillanat alatt becsukta a szemét (miután azt is egyérteműsítette, hogy az oldalán kíván elpihenni) és aludt három órát.
Így:
Nincs is ebben semmi csoda, tudta mit szeretne, jelezte, én pedig igyekeztem dekódolni. Sikerült. És mindez eszembe sem jutott volna, ha az unokatesóm, aki a kis Blankával épp a miházunkban nyaral, nem az alvósklasszikust olvasgatta volna a múlt héten, de remélem sikerült letennie.