Van egy adag lelkiismeret furdalásom Hanna miatt... Hogy őt olyan korán áttettem a saját szobájába, a saját ágyába. Miágyunk... ő hívja így, és kezdek rájönni, hogy az tényleg a miágyunk. Mindannyiunké. Néha cserélődik a törzsközönség, de kettőnél kevesebben ritkán vagyunk...
Mikolt 11hónapos volt, amikor Hannával közös szobát kaptak a házban. Örömmel feküdt le a "papal"-jával és azóta is úgy alszik, mint újszülött korától bármikor. Rezzenéstelenül. Függetlenül attól, hogy mellettem, vagy nélkülem. Idegenben szeret inkább velem lenni, bár a legutóbbi ottalvós helyzetben is Danit kérte. Mintha megkapta volna amire szüksége volt, készen áll.
Áron kiságya az éjszaka kezdetét jelenti. Nappal sosem alszik benne, és éjjel, amikor először ébred magam mellé veszem. Nem mintha addig nem csak egy rács választana el bennünket, de mégis kényelmesebb a csatlakozás rács nélkül.
És most jön a csöpögős rész...
Hogy én ezt mennyire semmiért nem adnám.
Hogy én mennyire nem értem, hogyan tudtam Hannához százezerszer is felkelni és átmenni, és nem áthozni magamhoz, mikor ekkora volt...
Azt gondoltam, neki úgy jó, ha megtanul egyedül aludni, hogy zavarom, hogy zavarjuk egymást. (azóta persze már számtalanszor aludt minálunk, és bármikor kéri, jöhet...)
Mikoltnál azt gondoltam, ha most elrontom, akkor elrontom... és nem rontottam el semmit.
Áron esetében pedig nem gondolkozom. Csak érzem, jól van ez így. Pedig már forog...
És hogy én mennyire szeretem, hogy jön utánam. Még akkor is, ha félálomban a hálóingem pántját húzza, majd engedi el, ami csattan rajtam... :)
Van az éjszakában egy rész, úgy két-három órányi, amikor a hátáról az oldalára kell fordítanom úgy, hogy szorosan a mellkasomhoz simuljon a háta. Amint ez a kis rítus megtörténik, sóhajt egy nagyot, és ellazulva szuszog tovább.
Mondjam, hogy én ezt mennyire szeretem? :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar