Szarvas

Sokat hezitáltunk tavasszal. Aztán sokadszorra is végignéztem Zsófi képeit, és arra jutottam, menjünk.
Végül volt egy kevés bonyodalom a fizetéssel kapcsolatban is, amiről úgy gondoltam, jel. Dani nélkülem döntött, befizette a családi tábort. Ő sokakat ismert ott, én csak Zsófiékat. Dani gyerekkorában sokat táborozott ott, én még nem jártam Szarvason. Zsófi elmondása alapján viszont abban biztos voltam, hogy a gyerekeknek, de legalábbis Hannának ez lesz a földi paradicsom.
Így is lett. Sőt. Mikolt is élvezte a sok gyerek társaságát, a folyamatos programlehetőséget, az együtt töltött időt. Sőt Áron is. Egy hangját nem hallottuk a négy nap alatt, ellenben mindenkire mosolygott, ha éhes volt szólt, ha álmos, aludt.
Az első nap, amikor megérkeztünk, úgy éreztem, hazáig fogok szaladni. Az úttörőtáborok hangulata, a fém emeletes ágyak, a sokéve mázolt ajtók, és a koszos linóleum csak elrettentett, de mikor a vacsoránál az egész ebédlő zengett a jószándékú kihangosított gitárral kísért micimackótól, úgy, hogy nem vihettem be a bébiételt az éhesen könyörgő Áronnak, odakinn pedig a szúnyogirtó autó ontotta a vegyszeres füstöt, azt hittem, elsírom magam. A gyerekek csak szimplán megilletődtek a zajtól, és ettek, mint a kisangyal.
Summa... nem a legtakarosabb hely volt ez, ahol életemben jártam, de ha ezt előre tudom, viszek domestost, meg felmosórongyot, meg mosogatószert, de erre nem voltam felkészülve. Második nap eleredt az eső, ettől még utópisztikusabb volt a dolog. Harmadnapra kisütött a nap, és a kedvem is sokat javult ettől. Is.
Mert mindezek ellenére a földi paradicsom minden bizonnyal Szarvason lakik.
Olyan színvonalas, sokrétű és állandó programokkal kápráztatták el lehetőségszerűen a gyerekeimet (mind a hármat), amit én egy egész éven át sem tudnék. A szervezők megtalálták azokat az embereket, akik személye, hozzáértése, szeretete a lehető legkerekebbé tette az összes alternatívát. Bárhová szívesen mentünk, bármelyikükkel szívesen "dolgoztunk".
Minden nap volt ringató, esti mese, kézműves foglalkozás, napont variálódó kiegészítő programokkal, úgy, mint dramatikus mesejáték, amit a háromésfél évesek is tátott szájjal csináltak végig, pedig legalább háromnegyed óra volt. Volt itt kincsvadászat, a kertben apróknak minimedence, kisházak, hinta, kötélpálya, délutánonként kreszpark lábbal hajtós traktorokkal, tűzoltóautókkal. Nemezeltünk, gyurmáztunk, festettünk. Játszóházban voltunk ha esett és úsztunk a bekerített, úszómesterrel felszerelt nagypancsoldában, ha sütött a nap. Pénteken délelőtt közösen fontunk és sütöttünk kalácsot.
A tábor területén a szúnyogirtós autón és a traktoron (mondanom sem kell, hogy Mikoltnak ez mekkora élmény volt...) más jármű nem tehette be a kerekeit, kivéve a gyerekek motorjait, bringáit, rollereit (ezekből szép számmal akadt tábori kivitelű és magántulajdonban lévő is (olyan jó volt látni, ahogy hömpölyög a kis nép)), és minden gyereken karszalag volt, rajta a neve és a szülei telefonszáma, ha netán elkóborolna. Vagyis teljes nyugalommal engedhettem el Hannát, de akár Mikoltot is.
Együtt aludtunk öten, Mimi utazóágyban, Áron mellettem az egymás mellé tolt emeletes ágy alján, Hanna pedig a fejünknél egy sajátban. Este letettük őket, és reggel ugyanabban a pózban ébredtek, mint ahogy utoljára láttam. Elfáradtak, de jól. Nagyon jól. Hanna az utolsó nap kérte, maradjunk. Bármeddig...
Ahogy az első nap úgy éreztem soha többet, már most tudom, hogy a gyerekek miatt ezt nem gondolhatom komolyan. Viszont van egy évem felkészülni a körülményekre, de ha végignézek az alkotásokon, ha látom a képeken Hanna, Mimi és Áron ragyogó arcát, akkor tudom, megéri.
(képek a jövő héten...)