Somogyvámos

És a Krisna völgy.
Évek óta készülnk ide, egyértelmű volt hát, hogy hamár csak egy fél óra távolságra leszünk, eljövünk.
Zsófiékat hívtuk, jöjjenek velünk, és bár volt (és lett is) reális délutáni kövtkezménye egy ilyen félnapos programnak (konkrétan az, hogy ha a gyerekek elalszanak a kocsiban hazafelé, akkor a délutáni sziesztának annyi), csatlakoztak.
Nekem felüdülés, kicsit külföld, de legalábbis egy másik világba való becseppenés élmény volt, szívem szerint egész nap maradtam volna, és figyeltem, volna ezt a részben nagyon ismerős, részben pedig nagyon idegen valóságot.
Danival volt egy kis vitánk a "falu" önfenntartásának realitása körül, és az idegenvezetőnk sem volt a legtapintatosabb, ami miatt a teljes belefelejtkezés élménye nem sikerült megfelelően, az összességében még így is az energianyereség oldalra billent a délelőtti mérleg.
A park hatalmas, az épületek stílusa indiai jelleget követ, bár a kivitelezésben számomra vannak hiányosságok, de ez tulajdonképpen nem is érdekes. Amint a kövezett úton elhaladtunk az elefántok mellett, tudtam, hogy a dolgom annyi csak, hogy hagyjam magam. Engedjem, hogy minden impulzus ami ér, el is érjen, átmoshassam magamon, és majd ha kilépünk a kapun ráérek merengeni. Épp úgy, mint egy jó színházi darab, vagy moziélmény után.
Tetszik nekem a hely bátorsága. Az a merész elképzelés, hogy 150 emberrel, egy apró falucska belsejében elkülönülve kultúrálisan és részben fizikailag az ott élőktől, meg lehet valósítani egy másfajta életet. Egy olyat, amit sehol máshol Magyarországon. Hogy el lehet képzelni egy 5 fős osztályt egy akkreditált iskolában. Hogy a nők száriban járnak. És ez természetes. (utólag jutott csak eszembe, hogy ebben a hőségben milyen természetes a fűtés nélküli padlón a mezítlábazás, de vajon a -20 fokban mit tesznek?)
Tetszik nekem a spiritualitásuk is. Malajziában a hindu tamplom újévi szertartását néztük végig, és egy helyivel beszélgettünk utoljára a vallásukról. Talán a legközelebb ennek a szellemiségét érzem magamhoz, bár az istenhitük nekem nagyon nehezen megélhető. Szeretem a zenéjüket, a harmóniát, a színeket, az illatokat. A húsnélküliséget. Azt a fajta szelídséget, amit megértenem még mindig nehéz, mert nem tudom mennyire igaz.
A templomban egy fiatal lány vezetett bennünket körbe, a legjobb amit kaptunk az a pici zene volt. Ettünk, aztán dél lett. Zsófiék elindultak haza, nekem pedig kellett még egy kis idő, így mi még megálltunk a síremlék mellett a tóparton, a gyerekek barackot ettek és szaladgáltak, én pedig teleszívtam magam az ajándékokkal, amiket kaptam. A békét, a napsütést, a vizet, a zenét, a rózsavizes limonádé ízét. Szeretnék egyszer egy szárit egy napig hordani. Régóta.