Mikolt nekem

Elképzelésem sem volt, hogy milyen lesz egy másik kislány.
Sokminden megtestesült abban, hogy a pocakomba költözött.
Szerettem volna Hannának kistestvért, szerettem volna újra egy kisbabát, szerettem volna Danival még gyereket, szerettem volna megbizonyosodni, hogy ezúttal is minden rendben lesz, vágytam egy kislányra.
És fogalmam sem volt, milyen lesz, amikor már gyerekből is annyi lesz itthon mint felnőttből, amikor megoszlik majd a figyelmem, amikor egyformán fogom szeretni mindkettőt.
Mosolygok, amikor eszembe jut, milyennek éreztem Mikoltot a pocakomban. Bújósnak, türelmesnek, nyugisnak.
Azt gondoltam ő is kék szemű és szőke hajú lesz. Hogy majdnem olyan lesz, mint Hanna, csak egy kicsit más.
Azt reméltem, hogy megbarátkozik majd a nevével, és hogy könnyebb szülés lesz, mint az első volt.
Ez utóbbi volt a legegyszerűbb, a neve pedig számomra a legjobb választás.
Mikolt pedig minden képzeletet felülmúlt. És teszi ezt attól a pillanattól fogva, hogy először a kezünkbe fogtuk.
A felemás színű szemével, az aprócska, törékeny kis testébe bújt dupla oroszlánságával, a végtelen határozottságával, azzal a nagyon sokszínű valójával, ami oly nagyon szeretnivaló.
Más lett, mint amilyennek képzeltem. Nagyon hamar engedtem ennek az új lénynek, hiszen olyan könnyű volt vele. Minden jelzése egyértelmű volt, ahogy az ma is. Csak kicsit másképp.
Mimi a legerősebb emberi lény, akit valaha ismertem. Ezerarcú, nagyhangú. Szeretem, amikor a jóidőben meztelenül rohangál, a legszebb ruhánál is csinosabb a saját bőrében. Élő lesz tőle, nagyon valóságos. (És bár az anyukám szerint ebben nagyon benne vagyok én is...,) Soha nem láttam még senkit, aki ennyire önmaga ruha nélkül. :)

Ma Hanna az összes ajándékot elvette tőle. Csak kérni kellett, bármit odaadott. Hihetetlen volt, ahogy bármitől, ami egy pillanattal előbb még fontos volt, szívesen megválik, ha az a másiknak örömöt okoz. Mikolt nagylelkű. És öntörvényű. Nem ismeri a nemet. Vagy ha ismeri is, nem szereti. Csak ha ő mondhatja.
Figyelem ezt a kis második csodát, és néha elmerengek, milyen lesz 5, 10, 15 év múlva. Annyira szeretném, ha az a sok szín, ami ma benne van megmaradna. Nem egyszerű az ő őszinteségével, az arcára írt egyértelmű véleményével elvegyülni. Még nem tudom, hogyan csináljam jól. Egyelőre megyek vele az ő útján, mert roppant tanulságos és végtelenül szórakoztató is, és tanulom. Tetszik a világa, és drukkolok neki.