Megkezdődött

A lelassulás.
Maradt még januárra tennivaló, de a legfontosabb munkákkal elkészültem.
Jelez a testem, jeleznek a gyerekek folyamatosan, hogy itt az ideje befelé, és feléjük is fordulni.
Tegnap délután amolyan igazi randin voltunk Danival. Hosszú, hosszú ideje láttam először önfeledten mosolyogni. Olyan nagyon szeretném ezt a mosolyt látni nap mint nap, és tudom, mi az oka annak, hogy nem jut belőle számtalan, most mégis azt kívánom karácsonyra, legyen ebben részem sokkal többször, mint az idén volt.
Sétáltunk egymás kezét fogva, metroztunk, és a Vörösmarty téren forralt bort ittunk, meg lepényt ettünk, és keveset beszélgettünk komoly dolgokról. Azért szőrmentén említésre került, mennyire jó most gyerekek nélkül hömpölyögni, időtlenül, felelősségmentesen.
Dani szerint ez az év volt élete legnehezebb éve, pedig azt gondolta eddig, hogy a maláj életünk egy éve volt az. Én csak remélem, hogy a következő már könnyebb lesz, de tény, hogy idén nekem is ősz szálak keveredtek a sötétek közé.
Jutott mindenből és leginkább sok, de a legfontosabb talán, hogy helytálltunk. Új szerepekben is, sok idő töltve egymás nélkül, sokszor megbillenve érzelmileg, és rendületlen hittel abban, hogy megoldjuk. A család rengeteget segített, nélkülük nem sikerülhetett volna ennyire sem egyben maradnunk.
Tegnap visszanyertem a hitem a nagyon nagy családunk létjogosultságában, abban, hogy gondolkodás nélkül is érdemes volt igent mondanunk ennyi gyerekre, egy ekkora házra, egymásra, arra, hogy most itt vagyunk és ilyenek vagyunk.
Ma este színházba megyünk kettesben, holnap pedig egy napra elutazunk, megnézni Bécs karácsonyi fényeit. Tudom, hogy a gyerekeknek nagyon fogunk hiányozni, most mégis ez az egyetlen lehetőségünk megérkezni egymáshoz. Ez pedig az egyik legfontosabb ajándék mindannyiunknak.

Brillíroznak

Ülünk az autóban. Hannával próbálunk barchobázni, Lelle túlkiabál bennünket, nem nagyon szeret sötétben utazni...
Azért kitartóan kérdez, jobbnál jobbakat.
Előbb emberrel kezdünk, aztán állatot kér. Najó.
Mikolt érdeklődését is sikerül közben felkelteni, aki a szokásos MShow-t adja hátulról Áronnal. Kiabálva kérdi:
- Ez most állat?
- Ühüm...
Hanna pár kérdést feltesz, közben Mikolt csendben van, gondolom gondolkodik... És:
- Világít?
A vacsorát és a fürdést felcseréltük egy hete, abban bízva, hogy így gyorsabb az ügymenet. Fürdés, aztán vacsora. Áron a nappaliban tekereg, Dani keresi, és terelgeti:
- Gyere Áron fogat mosni.
- Hozzád képest?
Mikolt is megjelenik, sikál úgy hat másodpercet, és kislisszol... hátha nem veszi észre az apja, hogy ő még hátra van. De Dani szemfüles:
- Mimikém, szeretném még én is megmosni a fogadat.
Mikolt az ajtóhoz simul kívülről:
- De nem is látsz.
És a ráadás...
Áron, annak ellenére, hogy képes szabályozni a pisilést, igazi férfiember módjára egyszerre egy dologra tud csak odafigyelni. Mondjuk azt teljes lényével.
Épp tegnap teregettem az ágyunk matracvédőjét, amiből csak egy van, mert tegnap előtt a délutáni alváshoz elfelejtettem pelust adni rá. Gratuláltam magamnak...
Ma este, a nagy mesenézés hevében sikerült a teljes hólyagja tartalmát az ágyunkba eresztenie, de mert Aranyhaj sokkal izgalmasabb volt holmi szólásnál, Áronunk annyit tett a maga érdekében, hogy odébb araszolt a tócsától. A párnámra...

Szombateste

Szorongok cseppet.
Ami nem meglepő, még csak nem is váratlan.
Hat napja vagyok egyedül, kis túlzással, hiszen estére már nemis, de ebből a szubjektív megélés a fontos.
Leadtam két nagyobb munkát, az egyiket nagy örömmel csináltam, a másikat nagy örömmel fejeztem be.
Lecseréltem a fényképezőgépemet, amitől esetlennek, és bénának érzem magam, pedig ez jó, mert új lehetőségeket, új kihívásokat rejt. De mégis rendesen elanyátlanodtam, úgyhogy végül előbányásztam a nagyonrégi kicsi gépet, amolyan önbizalomerősítőnek. Mondjuk este, halogén fényben nem olyan magától értetődő önbizalmat növelni...
Hallom a hangom Hanna morgásában, és szégyellem magam.
Aludni kéne, mert tudom, ezeknek a szorongásoknak egy része megoldódik magától holnap reggel tízre, mikor majd felébredek.
Azért legyen nyoma annak is, hogy vannak olyan napok, amikor úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt vad, és még a bőröm is viszket a tehetetlenségtől.
... és akkor a mai megerősítés:
"Nincs tökéletes, probléma nélküli élet, a küzdésmentes jóllétben elpuhulna a test, és elbutulna az elme. Jól tudjuk, hogy nem azok az életélvezők, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni abból, amijük van." Prof. dr. Bagdy Emőke

Rajzolnak

Ha most leírnám újra, hogyan és mennyire gondolom az óvodát pozitív személyiségformáló közegnek, bizonyára sokan nagyon bólogatnának, és jó sokan meg csóválnák a fejüket.
Mert én abba a táborba tartozom, ahol az a meggyőződés, hogy nem az oviban tanulja meg a gyerök szépen fogni a kanalat, sőt szépen énekelni sem. Meg úgy általában nem gondolom, hogy bármit is ott kellene megtanulnia...
De hogy az ovi egy olyan hely, ahol megkaphatják a gyerekeim azt a lehetőséget, hogy ugyanazokkal a gyerekekkel napmintnap körülvéve közösséget alkothassanak, érezhessék, hogy a családon kívül is tartoznak valahová, és a sok lükeség mellett még húzzák is egymást jóirányba, abban is van hitem. Ezért nem dilemma, hogy ha nemis három, de négyévesen mindenki intézményben töltse a napjának egy részét.
A legigazibb változást azon a területen tapasztalom, amiben anyaként a leggyengébben muzsikálok :)... természetesen. Ez pedig a rajz.
Hanna már most úgy alkot, ahogy én sosem fogok, varázslatos dolgok kerülnek ki a keze alól, imádom nézni, ahogy formálódik az ötlet, amilyen egyértelmű, hogy hova milyen vonal, forma, majd satír kerül.
Bezzeg hogy aggódtam emiatt Malajziában. Már majdnem öt éves volt, mikor még mindig nem tudott normális embert rajzolni. Ma meg... Mikolt felrótta neki, hogy az embereknek nem rajzol ujjakat. Hanna erre vállat vont (jelezve, hogy pontosan tudja, hova és mennyi vonallal kellene ha), és azt mondta:
- Nekem így tetszik.
Nekem meg ez az alkotó szabadsága. Még akkor is, ha pszichológusként meg nem is érne ez annyi pontot. De most elsősorban műkedvelő, nagyon elfogult anyuka vagyok.

A tárgyra térve, Mikolt következik.
A maga esszenciális esetlegességével, ami az ábrázolásában eddig a színek kavalkádjának életre hívásából állt.
Annyira szerettem a mindent kitöltő foltszívárványait, hogy fel se merült bennem, hogy valamit már mégiscsak illene tematikusan is megrajzolni. Mondjuk egy fejet...
Mígnem pénteken Csilla egy emberrajzzal állt elém. Volt rajta hosszú, gyönyörű ruha, fej, karok, szemek, haj, és egy korona. Csilla valami mással kezdte, közben a kezembe adta a rajzot, amivel hirtelen nem is tudtam mit kezdjek, mert nem volt ismerős a vonalvezetés. Aztán kiderült, Mimi alkotása az, amit a kezemben tartok.
Meghatódtam.
Leginkább attól, hogy most először éreztem, hogy Mikolt a konformista utat szeretné választani, hasonlítani a többiekhez, akikkel sorsközösséget vállal kilenctől fél egyig.
Láttam a rajzán az igyekezetet, a munkát, az eredmény mégis olyan szívetmelengetően nagyvonalúan Mikoltos volt.
Ma a müllerben jártam, hogy főzeléket vegyek Lellének.
Hanna egy hete kapott egy mappát, amibe az idei év csodáit fogjuk gyűjteni, de akkor fel sem merült bennem, hogy Miminek is kellene egy ilyen gyűjtő.
De ma, kétségek nélkül levettem egy rózsaszínt, és hazavittem Mikoltnak.
Aki délelőtt ezt a három remeket művelte:
Az első teljesen saját alkotás :), a másodikon a baloldali királyfi Mimi rajza, a királylány Hannáé, a harmadik pedig egy hármas koprodukció, a fej Mikolt alkotása, a póló Hannáé, a cipő pedig Pankáé.



Hogy azért legyen benne amolyan igazi kisMimi is, rögtön egy szóalkotással kezdte a gyűjtést, a mappát ugyanis magpárnának hívja... :))))))
- Hol van a magpájnám?
És természetesen meggyőzhetetlen holmi egyszerűsítésről. :)

Beindult a csicsergés

Táncol körbe a lakásban, előbb egy facsigát húzva, majd lengetve, végül a sarokba dobva, mert a kanyarban nehéz megtalálni az egyensúlyt amúgy is. Imádom, ahogy billen, és vagy sikerül visszakerülni egyenesbe, vagy néhány másodpercnyi kötéltánc után huppan.
A mozgás öröme.
Az övé is, meg az enyém is.
Ennél már csak az meghatóbb, ahogy azt mondta ma: Jejje.

Explicit

A buszmegállóban álltunk a mamával az oviból hazafelé jövet, egy trafik volt a hátunk mögött. Mellette egy amolyan placcos büfé, ahol a férfiak a munka után a sört itták a magas pultokon könyökölve, amellett meg egy húsbolt, aminek a kirakatában egy akváriumban pontyok tolongtak a sárgászöld vízben.
A kricsmit nem szerettem, ijesztő is volt, meg zajos is, a pontyokat meg sajnáltam, ugyanakkor meg vonzott is a sok tátogó száj.
Miközben a buszra vártunk (sokszor sokat), elfáradtam. Jobb napokon csak a mama cipőjének orrára ültem, és ott gubbasztottam, míg megjött a hangos, büdös 22es, többnyire tele utasokkal, akik közül soha senkinek nem jutott eszébe átadni a helyet. Magas kislány voltam.
Ha fáradtabb voltam, nyekeregtem, hol ezért, hol azért. Emlékeimben a donald rágó vagy a cigirágó illata, íze, képe, tapintása él, meg az érzésé, hogy végre abbahagyhatom, a kincs az enyém. Voltak ott még hálókban lógó labdák, meg elképesztően csúnya műanyag babák is, de ezekről tudtam, maradnak.
A mamám minden alkalommal, ha nyűglődtem, végigkérdezett, éhes, szomjas vagyok-e, netán fáradt, álmos, vagy épp pisilnem kell-e, vagy csak szeretnék leülni.
Akkor nem tudtam, mennyire fontos készséget tanít nekem, de azt hiszem, ott a Budagyöngyénél fedeztem fel, hogy a testem jelez és érdemes rá odafigyelni. Jó az, ha az ember tudja, hogy az a baja, hogy éhes...
Az idei oviszezon egy sor megdöbbenést hozott.
Például azt, hogy Lelle a saját lábán jön, pedig legutóbb még nem is tudtam letenni a földre, kerülgettük a hordozóban, vagy a kezemben fogtam, miközben a másikkal próbáltam Hannát öltöztetni.
Meg azt is, hogy Áron milyen nagyfiú lett. Megnyúlt az arca, némelyik kiscsoportosnál magasabb is, szebben is beszél.
És nemhogy beszél, de a korát lényegesen meghazudtolva pengeélesen fogalmazza meg a gondolatait. Sőt az érzéseit is...
Ültünk az autóban:
- A Papa sosincs velünk, mindig dolgozni megy.
- Áronkám... én is nagyon szomorú vagyok, hogy olyan keveset látjuk.
- Mama, én nem szomorú vagyok, hanem mérges.
...
- Mama, én olyan állatokat láttam, amik át tudtak változni sokféle állattá.
- Hű Áron, ez nagyon vicces.
- Ez nem vicces, hanem szép.
Ma este, mikor már rég aludt mindenki rajtam kívül, az emeletről mozgolódás zaja hallatszott. Hanna szokott félálomban téblábolni ha pisilnie kell, de fél kijönni a szobából, és általában mire felérek, már járt egy ajtókört, és végül ül az ágya szélén és sírdogál. Iszonyú szívbemarkoló egyébként, rendszeresen elcsuklik a hangom miközben próbálom megnyugtatni. Nade.
Hacsak meghallom, rohanok, hogy kiérjünk időben, szerencsére ő olyan úrikisasszony, hogy még álmában sem pisil be, pedig sokat iszik...
A földszinten a laptop fénye mellett két gyertya világít, a szememnek szokatlan az emelet sötétje. Rohanok vakon, rutinból nyitom a lányok ajtaját, odabenn az irányfény derengéséből két szuszogó csomag egyenletes ritmusa látszik csak. Hanna alszik.
Állok az ajtóban bambán, nem értem.
A padlóroppanástól megijedek, de a hátam mögé a sarkam távolságáig látok csak. Vagy addig sem.
Egy bátortalan holvagy?-al próbálkozom, de semmi válasz. Meresztem a szemem, semmi. Újra kérdem:
- Hol vagy?
A harmadik kérdés után, a sötétből cincogó hangocska válaszol:
- Itt vagyok Mama, sötét van és egyedül vagyok a szobában... megijedtem.
A mondat közepét már a karomban suttogja (imádom, hogy suttog ha sötét van), aztán az apja mellett egy sóhajtással visszazuhan az álmába.
Állok egy darabig mellettük, a szemem még mindig csak sziluetteket lát, inkább be is csukom. Hallgatom őket, és olyan nagyon megérint ennek az alighároméves illatosfejűnek a mélysége.
Mert bár azt nem tudja még, hogy mikor olyan nagyon nagyon zsivány, akkor az esetek legnagyobb részében éhes, de azt már igen, hogy különbség van szomorúság és düh között... de még mekkora.

Félálomban

... hallottam, hogy Áron felkelt, átkúszott a miágyunkba, aztán vissza a sajátjába hogy hozza az itatóját. Aztán elaludtam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak arra emlékeszem, hogy derengett, megy lefelé a lépcsőn.
Mire lejutottam hozzá, az asztalnál ült, előtte egy tányér:
- Mama, ettem kekszet. Nagyon éhes voltam.
A konyhapulton egy pohár, a kibontott almalé és víz.
Mitagadás, elérzékenyültem...
Felírjuk...
Áron két éves és alig 10 hónapos korában reggelit készített magának.
A tanulság: újabb rizikófaktorral gazdagodott a családi repertoár. Azt hiszem a késeket a mennyezetre szerelem. Jobb nyugodtan aludni...

Keddi képes

Kutakodom az emlékeimben (milyen nagy szerencse, hogy írok, és nem kell kizárólag a magam szubjektív rendszerére hagyatkoznom e téren), vajon tényleg Lelle a legbohókásabb gyerekünk, vagy hasonló korukban mind ennyire szórakoztatóak voltak.
Emlékszem, ahogy Hanna telefonált a malacformájú morzsaporszívóval, meg arra is, hogy Mikolt milyen kis bohóc volt, bár őróla konkrét képet most nagyhirtelen nem tudnék előrántani. Aztán itt ez a kisÁron, aki belealudt az evésbe, a többiek nevetésére igyekezett bekapcsolódni, sokszor sikertelenül. Lelle egész lényét teljesen átissza a humor, legtöbbször nem is az az igazán vicces amit csinál, hanem a mód, ahogy. A gesztusai, a mimikája, a mozgása, mind mind mosolyfakasztó, de leírni szinte lehetetlen, és mire előkapnám a gépet, már elmúlt épp az a pillanat, ráadásul olyan nagyon a hatása alá tud keríteni, hogy eszemben sincs a másik oldalon lenni.
Óhatatlanul eszembe jut, hogy a három nagyobbnak ekkora korában egy alig mozgó, majdnembálna anyukája volt, és hamarosan kistestvére született. Minden új baba érkezésekor az addigi legkisebb tökéletesen gondtalan mosolya hirtelen megváltozott. Egy picit mindegyikük megkomolyodott, a bohócságából elvesztett valamit. Lellének nincs dolga nagyon nagy pocakkal, és kisbabát is másoknál lát csak. Neki nem kell újradefiniálnia a helyét a családban, ő mindig a legkisebb.
Konklúzió nélkül... Lelle abban a kiváltságos helyzetben van, hogy neki nem kell senki kedvéért hirtelen alakulni. Ő végülis lehet folyamatosan bohókás.
Konklúzió helyett pedig a kire ütött eposz következő darabja:
Ma reggel az asztalnál szórakoztatott, és a grimasz, ami végigszaladt az arcán egy képet juttatott az eszembe. Ezt...
A képen nagyjából másfél éves lehetek. :)
Nem tudtam eddig, kitől örökölte Lellike azt a homlokába lógó tincset. Meg a husi combjait.
Mindent összevetve pedig kitartóan azt gondolom, hogy Lelle az egyik legszórakoztatóbb gyerek, akivel valaha dolgom volt. Egyszer majd megmutatom. :)

A nagyokról is

A múlt hét egyik hajnala vihart hozott. Nem tudom hány óra volt (utóbb kiderült, hat), mert az áram is elment egy időre. Álmodtam, és amolyan Malajziában vagyok élmény volt, nem is csoda, mert olyan dörgéssel érkezett a szeptember végi nyári zápor, amit itt szinte soha, ott meg mindennap hallgattunk. Az eső erejéről nem is szólva.
Meg sem lepődtem, mikor elsőként Mikolt érkezett, és bújt nagyon szorosan mellém, majd Hanna, és végül Áron is odafészkelte magát Dani oldalába. Mellettünk Lelle békésen aludt. :)
A vihar épp csitulni kezdett, mikor Dani felkelt, Áron pedig félálomban és meglehetősen kétségbeesetten ugrott utána. Mikolttól mozdulni sem tudtam, de Hanna azonnal Áron után nyúlt:
- Cssssss... Áronkám, itt vagyok, ne félj, foghatod a kezem.
- Jó. - mondta Áron, és visszazuhant Dani helyére.
Az ovikezdés ihletet is hozott a lányok életébe. Hanna gyakorlatilag egyfolytában rajzol, finomítja a technikát, újabb és újabb megoldásokat keres. A ceruzái lassan elfogynak, azt hiszem megvan az ötlet születésnapi ajándék ügyben.
Mikolt pedig Hanna nyomában szintén folyamatosan alkot. Amint felkelnek délután, leülnek az asztalhoz, és "dolgoznak". Mikolt igyekszik. Fejet már minden gond nélkül rajzol, de mikor a ruhák következnek, elakad:
- Mama, én még nem tudok pólót rajzolni.
Egy teljesen új világ ez számomra, mert eddig egyáltalán nem zavarta, hogy az, amit csinál, teljesen egyedi, a valósághoz kevés kapcsolattal bíró alkotó, abba belefelejtkező folyamat volt. Ugyanakkor kitartóan ragaszkodik az elképzeléseihez, és a tőle telhető legjobbat meg is valósítja.
Tegnap este például születésnapot rajzolt, lampionokkal. A fekvő rajzlapon saroktól sarokig belógatott egy cérnaszálat, amire sorban fűzte fel a háromszínű lámpásokat. Dani épp begyújtani készült a kemencébe, és várta a gyerekeket, hiszen az első ilyen mindig nagy szenzáció. Mikolt, aki korábban a sarokba dobta volna a rajzot, bárhol is tart éppen benne, most turbósebességre kapcsolt, és míg a sorminta végére nem ért, nem indult el. Hogy közben néhányat elfelejtett kiszínezni, csak annak köszönhető, hogy a figyelme azért el-elterelődött.
Nekem még így is nagyon szívmelengető volt látni, Mimi kezd igazi óvodásként funkcionálni.
A múlt héten csütörtökön Pali elvitte a kicsiket játszóterezni, hozzám meg betoppant Viki, és együtt töltöttük a délelőttöt. Főztünk, csacsogtunk, ettünk, folyattuk az időt.
Kaptam egy kis megerősítést, ami a napirendünk átalakítását illeti, és ezúttal is beláttam persze, hogy a mi késői fektetésünk hosszú távon nem működőképes már.
Őszintén, nagyon elfáradok estére, és nehezen veszem rá magam, hogy az egész délutáni gyerekfuttatás, vacsora, fürdetés egyveleget egymagam csináljam végig, pedig ez kell ahhoz, hogy gyerekhez illő időben ágyba kerülhessenek.
Mindenesetre tegnap vettem egy nagy levegőt (hétfőn még könnyű...), és a kicsiket megebédeltettem délben, még mielőtt az oviba indultunk volna. Emiatt sikerült fél kettőkor mindenkit az ágyába tessékelnem, és már négykor ébren voltak.
Megjártuk a vadasparkot, bringáztak is egyet, meglátogattuk a dédit, és mire Dani hét után valamivel megérkezett, már egy szelet kenyéren is túl voltak a legtöbben.
Itthon a cél érdekében már egy ideje először fürdenek, és csak utána vacsoráznak (ez persze nem a legideálisabb... már ami a pizsiben maszatolást illeti, de ezt a rizikót vállalom).
Tegnap fél kilenckor (mikor egyébként kimenőt kaptam) mindenki az ágyban volt, és Dani kilenckor ki is jött a lányoktól.
Emlékeim szerint még sosem történt ilyen nálunk.
Hogy mennyire tartható ez a tempó... Kicsit szkeptikus vagyok, mert ma pl. nem tudom megetetni a kicsiket délben, emiatt csúszni is fog a délutáni alvás, mindenesetre az, hogy reggel Mimit énekelgetve tessékeltem ki az ajtón megért minden feszességet.
A terv megvalósításában valószínűleg sokat segítene, ha a lányok bentalvósak lehetnének. De egyrészt nem maradhatnak, másrészt bent nem is aludnának, pedig még mind a ketten igénylik a délutáni pihenést.

Száll a kakukk

A héten minden nap ágyban talált a hajnali kettő.
Az ok pedig egyszerűen az, hogy a gyerekek eddig négyből négyszer kilenckor az ágyukban voltak. Pedig kedden egyedül fürdettem, sőt munkám is volt jósok, és nem is kelnek korábban, mint eddig. Mert azt gondoltam, hogy akkor most jól eltolódik majd az egész napunk, de Áron kivételével, aki kiugrik korareggel mellőlem (ő legalább találkozik Danival), mindenki a tőle megszokott időben ébred. Lelle talán egy kicsit később.
Azzal nem számoltam, hogy az ovi így is rendesen megdolgozza a lányokat. Eredetileg azt terveztem, hogy mint anno Hannát, Mimit is három napra viszem eleinte, és fokozatosan változtatunk ezen. Ma eszméltem, hogy ez már a negyedik napja volt, és Mikolt annyira elfáradt mára, hogy délután a sírástól a többiek kínzásáig mindent bemutatott szegény, a legjobb arcát azzal mutatta, ha csendben tudott maradni... nagyon ritkán.
Hatkor még mentünk egy biciklis kört, és mikor a garázsba pakoltuk a járműveket, és KisMimi kétszer is elesett, megsajnáltam nagyon, és kézben hoztam be a lakásba. Kaptak egy egy színezni valót, közben pedig elkezdtem az esti műszakot. Hétkor...
A korai sötétedés sokat segít hinnem, menni fog ez hosszútávon.
A melegvízben teljesen lelazultak, tökéletes diliházat formázva, velem az élen, mert már annyi erőm sem volt, hogy megfürdessem őket, inkább beültem a zugba és heherészve dokumentáltam a hancúrozásukat, ami ma kivételesen csendes, szelíd, és kacagtató volt. Sok kis lüke mégkisebb helyen is elfér. :)

Lelle közben mindmegette a paradicsomokat. :) Mert egyébként van, hogy őt is bepréselem negyediknek. Élményfürdő, kéremszépen...
Mondjuk ma azt kértem a Jézuskától, hogy hozzon nekem egy kádat. Hanna harsányan kinevetett, de mint utóbb kiderült azért, mert a Jézuska már rég meghalt és csak a szívünkben él, úgyhogy tőle ne várjak semmit, kiváltképp ne kádat, de azért rendes volt, és rajzolt nekem egyet, hogy elküldhessem az angyaloknak. Meglesz.

Anyaságból jóhagörbül

Ma telefonálós napot tartottam.
Ritkán fordul elő ez velem, mert 1. elhagyom, 2. összetörik, 3. lemerül a beste.
Csendesen vallom csak be, hogy egyébként pedig gyerekkorom óta frusztrál, ha telefonon kell beszélnem valakivel, a mai napig képes vagyok gyomorgörcsöt produkálni egy békés csörgés hallatán.
Viszont így, hogy mindenki tudja a környezetemben, hogy a telefonommal a kapcsolatom mondjuk zaklatott, már nem zavartatom magam ha elhagyom, összetörik vagy lemerül.
De ma kivételesen vidám napom volt, amibe belefért a telefonálás is.
Három hívást intéztem el, magamra igencsak büszkén tettem le az utolsó végeztével, mikor megcsörrent.
Kornél volt az, elég régen voltunk nála utoljára, és régen beszéltünk.
Azért hívott, mert kerestem. Gondolom Lelle, vagy Áron keze lehetett a dologban, de ha már ilyen kellemesen összejöttünk, beszámoltam neki a gyerekek jelenjéről.
- Lelle szépen jár, a lába szerintem rendben van, csak egy kissé görbécske...
- Ránézek - mondja - , bár így látatlanban azt mondanám, hogy emeld meg a D vitamin adagját.
... azt nem nagyon lesz nehéz, mert nyár óta egy cseppet sem kapott, kivéve azt a néhány napot, amikor beköszöntött az ősz. Gondoltam elejét veszem gyorsan a mindenféle betegeskedésnek, és minden gyerekkel megitattam nagyjából egy évre elegendőt , de Lelle határozottan elutasította jótékony kezdeményezésemet. Akkor a cumijára cseppentettem, de három nap után gyanakodni kezdett, és kiverte a kezemből az olajos cumit.
Szó se róla, imádom a karikalábait, de nem vagyok büszke rá, hogy nekem köszönheti.
A kúrát újrakezdtük.
Este Lelli lefejelte az ajtófélfát. Rettenetesen. Van egy nagy és színes búbja, azon egy piros csík. Elcsúszott a szőnyegen, és kitámasztás nélkül landolt fejjel előre. Az ölembe és a paplanjába bújva, cumival a szájában is ordított egy darabig, aztán megunhatta, mert kiugrott a fészekből, és elindult valami izgalmasabbat keresni.
Egyébként pedig a mai napig tele van lehullott szilvával a kert egy része, sem kedvem, sem energiám nincs összeszedni. Úgy két hete egy helyre összesöpörtem, de azóta volt vagy két égszakadás, és leesett a maradék is, így most van egy kupac, meg egy csomó szanaszét.
Lelle meg rájár.
Akárhányszor kimegyünk, megeszik egy marokkal, a magját meg szétdobálja ügyesen.
Ma este teregetnem kellett. Hogy ez hogy marad mindig éjszakára...
Kértem Danit, üljön le mellém, mert ha egyedül kell a hideg szobában rázdigálnom a sötéteket, megkergülök. Lelle is elkísért, a többiek mesét néztek.
Dani befeküdt a fotelba, beszélgettünk többek között a gyerekek sportjövőjéről. Sorra érnek az impulzusok, menni kéne, vinni kéne őket, én meg teljesen belecsavarodtam a témába, amiről józan pillanataimban tudom, teljesen felesleges.
Mindenesetre teregetek, frusztrálódom, közben Lelle járkál Dani és köztem, a fellógatott vizes ruhákon keresztül, kishíjján felakadva a sarokra. Mi sziszegünk, aztán arrébb húzom a szárítót, legalább a kisszekrény sarka legyen egy kicsit messzebb a fejétől, de Lelle nem zavartatja magát, vigyorogva járkál tovább.
Dani figyeli, aztán sztoikusan aszongya hogy (azután, hogy elregéltem neki a Kornélos beszélgetést is):
- Tényleg lehet, hogy kéne ennek a gyereknek egy kis D-vitamin, hátha akkor látna is. Mert amúgy értem én a jókedélyét, ha én ennék annyi cefrét egy nap, mint ő, én is simán végigvigyorognám a napomat.
Asszem holnap összesöpröm a maradékot trutyit is, és megy mind a komposztra.

Nosztalgiázunk

Peti a múlt héten elköltözött.
Be a városba.
Azóta Áron, ha eszébe jut, azt játssza, hogy megy a városba.
Ma Mariéknál ebédeltünk, Peti pedig hazalátogatott.
A gyerekek is, a felnőttek is örültek neki, mégiscsak nagy dolog egy messziről jött rokont viszontlátni, pláne, ha az a valaki olyan kedves a szívüknek, mint Peti.
Arról nem is beszélve, hogy a szobája most játszószoba.
Ebéd közben Dani sóhaj kíséretében nosztalgiázott a legényélet szépségeiről, meg a hazai ízek viszonyáról az amúgy ásítozó hűtő képét felidézve, jeleztem neki, hogy ezt otthon is megteheti, vagyis nyugodtan egyen hazait a mi hűtőnkből, de nem díjazta a humoromat.
Este visszalapoztam a blogban, eljutottam Hanna másfél éves koráig.
Mikor Spanyolországhoz értem, gyorsan becsuktam a gépet. Kell ez nekem? Fehér házikók, meg színes virágok, egygyerekes lazulás?
Teljesen értem az üres hűtő vonzóságát.

Áron az empatikus

Mert bár ma este az udvaron gondolkodás nélkül ütött Hanna kezére azzal a bottal, amit Hanna el akart venni tőle, azért Áron érzékenysége néha okot ad a totális elgyengülésre...
Délben sziszegve ültem le az ebédlőasztalhoz.
- Mi az mama? - kérdezte Áron.
- Fáj a pocakom sajnos.
Felemelte a paradicsomleves bűvöletében fürdő tekintetét:
- Remélem hamar meggyógyul.
Mikor esténként Dani hazaér, a gyerekek fürtökben csüngnek rajta, már Lelle is rohan, ha meglátja, hangos kiabálással, hogy pappapappa.
Áron ma este ezzel fogadta:
- Papa, jó volt neked ma?

15 hónapos, és még névnapos is

Lelle napja volt ma.
Egyre kevésbé vagyok képes tartani ezeket a megemlékezéseket a külsőségekben, ajándék gyanánt ma Lellének feltűnésmentes extra ölbebújás járt, és sütöttem neki egy szilvás-joghurtos sütit. :) Az udvarra szegény ma úgysem jutott, pedig állt egy darabig hangosan vágyakozva a bejárati ajtónál.
Volt itt egy 15 hónapos hirtelen forduló is, emlékeim szerint ilyenkorra megritkultak a havizárások a többiek esetében, de Lelle annyi újdonságot produkált, hogy nem lehet elmenni szótlanul mellettük.
A legfeltűnőbb, hogy milyen nagy lett hirtelen.
Nem a súlyára vonatkozik, bár gömbölyödik rendesen, és a kis párnák a popsija és a combja találkozásánál gyarapodni látszanak, ruhástul sem éri el a 10 kilót.
Inkább ahogy beszőtte magát a hármak közé, akiket mostantól joggal négyeknek is hívhatok.
Mikoltnak megfogja a kezét, és együtt köröznek idebent. Pedig Lelle nem egy kézfogós valaki, de sejti már, hogy Mimit jobb előbb levenni a lábáról, mint lekésni az alkalmat. Mennek, rónak, közben beszélgetnek.
Áronnal rutinos páros, ma vettem észre, hogy eltanulta a lökdösődést is, szuper... Viszont ha megkérjük, ne, akkor meg simogat.
Hanna pillanatnyilag kevéssé tud vele mit kezdeni, de Hanna most egyébként is alkotói életszakaszban van, ami meg egy magányos tevékenység. Azért délután, mire beértem a száraz ruhákkal, Lelle már szabadon kóricált, a paplanja szépen kiterítve a nappaliban a szőnyegen a babájával a tetején. Hanna kivette, gondolom méltatlankodott, és elrendezte a kellékeket is.
Apropó baba...
Lelle babázik. Megtalálta a sajátját, hozza, ragyog, és mondogatja is, baba. Az emmem után ez a második értelmes magyar szava. Az első a papa volt. :)
Rajzol, ha nincs papír, akkor az asztalra, meg rombol. Felmászik az asztal tetejére, és ledobálja a ceruzákat. Ezt a felmászást Áronnál is átéltük, megint eljött az állandó készenlét ideje, megspékelve azzal, hogy semmit nem lehet az asztalon hagyni, főleg nem ételt.
Nagyon szeret a kertben lenni, ebben is nagyon hasonlít Áronra. Egy óra házon belül épp elég, utána menni kell. Rendszerint nyitva hagyom az ajtókat, mert a kint és a bent ilyenkor összefolyik, Lelle köröz, csak egy kicsit nagyobb az ív.
Kint gyümölcsöt szed, azt megeszi (szerencsére kevés a csiga, egy időben arra is rájárt), homokozik nagy előszeretettel, babakocsit tologat, vagy csúszdázik. Illetve méltatlankodik, mert senki sem segít neki felülni a motorra, vagy ha mégis, az a senki nem tolja.
Mindent ért, néha próbára teszem, a mai a hozd ide kérlek a fogkefét az asztal alól (a fürdőszobában voltunk), és ment.
Szavak repertoárja a már említett papa, baba, emm, hamm, a mama (ritkán mondja...), vauvau, hápáp, és a mai nap felfedezettje a tita, vagyis cica. A szomszéd macskája jár át hozzánk, lassan már simogatható állapotban lesz, Lelle pedig odáig van érte.
A fogmosásért is, meg a cipőkért, az egyedül evésért, és a fürdésért a lavórban negyedmagával.
Még mindig tápszeres, nem tudtam lehozni a szerről, ellenben ha kap éjjel, akkor jól alszik. Egyszer úgyis elmúlik majd ez is, mindenesetre 5 dobozzal rendeltem, meglátjuk mire lesz elég. Egyebekben mindenevő, kizárólag a kenyeret utasítja vissza, de azt csak akkor nem, ha végtelenül puha.
A humoráról már írtam, azt hiszem egy oltás épp előttünk van, de ehhez meg kellene néznem, hogy nincs-e még restanciánk... Nem mértem, de nő, a lába pedig egyenesedik. Biztos a dvitamin :).
A haja nő, és kunkorodik a vége, a fentin nem látszik, pedig nagyon Lellés.
A szeme kék, és nőtt két új foga, így már hattal eszik úgy, mint korábban néggyel, úgy, mintha mind a huszonvalahány kint volna.
Bírjuk nagyon, de ez mit sem változott. :)

Hanna képe

A fél napot a közelgő nagy kihívásra való felkészüléssel töltöttem, aminek eredménye egy egészen élhetetlen káosz lakásszerte, meg néhány berzenkedő gyermek.
A többség már fel sem jött, de Hannát még sikerült rávennem húszpercnyi fénypróbálgatásra, az angyallelkűm a felénél megeresztett egy csendes, éneztmárkicsitunom visszajelzést.
Mondtam is neki, hogy csak mégegy valami, aztán futhat kedvére.
Megvolt a mégvalami, elkezdtem összepakolni, odajött, sertepertélt, aztán azt mondta:
- Mama, most én csinálok rólad egy képet.
Ezt úgy szoktuk, hogy beállítom neki az önkioldót, és nyomhatja. Most megmutattam neki, hogy élesítsen, aztán futottam.
Ez lett belőle.
Szerintem megkérem, menjen el helyettem csütörtökön. :)

Fogacska

Balatonon nyaraltunk, mikor Flórának kiesett az első foga.
Hanna azon a héten minden nap akkurátusan megrángatta az alsó elsőket, és nagyon tudományos magyarázatot is fűzött hozzá, tudniillik, neki bizony már majdnem mozog.
Annyira szerette volna hogy vele is megtörténjen ez a minicsoda, hogy szerintem még arra is képes lett volna akkor a cél érdekében, hogy erőszakkal kimozdítsa az amúgy betonbiztos helyéről.
Sóvárgó tekintettel figyelte Flórát, azelőtt soha nem láttam ekkora vágyat a szemében.
Elmeséltem neki, hogy minden kisgyerek máskor növeszti és máskor potyogtatja el a tejfogakat, legyen türelemmel, mégha olyan nehéz dolog is a várakozás, mert neki bizony későn jöttek és gyaníthatóan későn is fognak kihullani.
Tegnap délután egy ismerősnél voltunk almát szedni.
Hazafelé az autóban ropogtatták a gyerekek a starkingot, Hanna meg közönyösen azt mondja nekem:
- Mama, az egyik fogam kicsit előrébb jött ettől a kemény almától.
Megálltunk kenyeret venni, ketten maradtunk Hannával, kértem, mutassa azt az elmozdult fogat.
A jobb alsó egyese volt az.
Kicsikét, de határozottan mozog.
Hanna kireppent az autóból, futott az apjához a boltba, kiabálva újságolta a nagy nagy hírt:
- Papaaaa, mozog a fogaaaam!!!
Álltam mögötte, úszva az örömében, és mitagadás, elérzékenyültem.
Akkor értettem meg igazán, mitől olyan nagy dolog ez.
Most született, most volt, hogy végigüvöltötte a délutánokat, hogy sosem aludt el egyedül, hogy nem lehetett beültetni az etetőszékbe...
Most meg azt mondja:
- Ugye milyen nagy lányotok van?
Látom ám a képeken egy ideje, mekkora (és milyen gyönyörű) nagylányom van, de mégis, no.
Azt hiszem a ceruzák mellé egy kis dobozka is érkezik majd a születésnapjára.

Nőtincs és Vác

Mostanában párhuzamosan pereg egy korai verzió a családos létünkről, meg a realtime életünk.
Talán Hanna közelgő születésnapja az ok, talán az őszi levélhullás.
Vagy hogy kezembe vettem a sorsunkat, és nem kímélve a szerepekben rejlő sztereotípiákat, módszeresen elkezdtem lerombolni mindent, ami a kettőnk viszonyát nem vitte előre. Kicsit maszkulin néha, amit teszek, de hatásos. Nem fellengzősködöm, mert hézagos a tudásom, de határozottan közelebb érzem magunkat egymáshoz, mint annakelőtte.
Az jár ezzel, hogy eszembe jut, milyen volt, mikor a szőnyegen fetrengtünk vacsora után és vártuk! a fürdésidőt. Beszélgettünk, ölelgettük egymást meg az egyszem gyerekünket végnélkül.
Van egy szakadék a múlt és a jelen között, a szakadékban valahol egyszercsak lett egy házunk egy annálisrettenetesebb hitellel, meg egy évnyi külföldi szárnypróbálgatás, és hirtelen négy gyerek.
Hogy a telefonomat hogyan nem használom, említettem már.
Hogy velünk hogyan nem lehet előre egyeztetett időben találkozni, azt még nem. Pedig úgy van ez, hogy szombat reggel, attól függően, hogy mikor ébred az utolsó, hirtelen felindulásból összerántjuk a legszükségesebbeket, és nekilódulunk.
Ha valaki tud kapcsolódni, annak mindig örülünk, ha nem, akkor meg magunkra vetünk.
Kivétel ez alól az a néhány ritka alkalom, mikor magányos órákat kapunk egymástól, mi felnőttek.
A jelent tovább boncolgatva, elég kicentizett életet élünk, fizikailag is, meg anyagilag is.
Nem panaszkodom, mert a fene sem vágyik máshol nemaludni, meg összepakolni többnapra, hogy aztán a többnap után lehessen mindent kipakolni... Malajzia elég volt egy időre, most pedig a szűk esztendők szépségét domborítom.
Hogy van szilva, meg homokozó, és meg lehet tanulni az összes utcánkban lakó kutya nevét, és vannak bejáratott programok.
A nagy pörgésvágyam alábbhagyott.
Kicsit azt gondolom, hogy a fotózás jót tett velem ezügyben is.
És látva, hogy a gyerekeknek mennyire nem kell ennél több, csak megerősít. Hogy jól van ez így, vagyunk eleget mindenhol, ahol szeretünk, nincs hiány semmiben, ami fontos.
Néha belőlem nem jut elég, de akkor meg több az együttalvás.
Idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára az bűvös öt kilométeres körön kívül.
Mindenesetre szombatra ébredve, meg annak az örömére, hogy hétfőn nem kezdődik elölről a kör, felvetettem, mehetnénk.
És mentünk.
Lelle továbbra sem partner az utazások során, de Áron sem volt az kétéves koráig, így hiába is, nem vettem tudomást a vétójogáról. Leszámítva, hogy ölbe vettem, teljesen ázsiai módon.
Visszatérve. Még a nyáron kaptam egy levelet, amiben egy élménypark hirdette olcsón magát, de végül kiejtettük, mert ellenkező irányba mentünk akkor.
Megnéztem a honlapjukat, és a belépő árak sem rémisztettek, illetve változatlanul szimpatikus volt a hely, így Nőtincsre indultunk, a Seholsziget élményparkba.
A táj varázslatos arrafelé, és az az idealisztikus ősz - ami ritka, pedig ha becsukom a szemem, ezt látom, melegen süt a nap, színesek a levelek, lehet az avarban fetrengeni, leveleket dobálni, és persze csodásak a fények -, most teljes pompájában képviseltette magát egész nap.
A park temérdek lehetőséget kínál a kicsik és nagyobbak minőségi időtöltéséhez, vannak lovak és kecskék és bárányok, és egy kis állatkert ezen felül, lehet lovagolni, indiánosat játszani, van minijátszó, meg nagy is, fa játszótér, és étterem, és kézműves szoba, meg körben erdő. Csak annyit megemlítve, amennyit négy apróval hirtelenjében fel tudtunk fedezni.


Igyekeztem dokumentálni, de lelazultam (olyannyira, hogy majdnem el is hagytam a fotóstáskát (szerencsére meglett, és még nagyobb szerencsére akkor se lett volna nagyon nagy baj, ha nem, mert a kiskompakt a zsebemben volt, a nagy meg a kezemben... mondom, igyekeztem), és végül csak azt fotóztam, ami a legfontosabb volt.
A négyéven felüliek játszóterén a hatalmas hintakosárban belül készültek képek, meg Hanna kézműves alkotásáról. Nagyjából.








A lelazulás eredményeképpen Mimi copfos, farkincás pillangóját (Dali ez a gyerek...) sajnos ottfelejtettük. Mentségünkre legyen, hogy akkor már majdnem mind a négy vademberré fáradt, és igyekeztünk (vagyis Dani, mert én lézengtem és szívtam magamba minden pillanatot) kifelé, hogy az autóban elalhassanak.
Elkerülendő a négykor már otthon vagyunk, de mit is csináljunk akkor estig dilemmát, megálltunk még Vácon is. Mert szeretjük nagyon, és mert sikerült rávennünk a nagyszülőket, hogy csatlakozzanak a kis karavánhoz. Több telefonos egyeztető kör után egy kis napozással egybekötött várakozást ajándékoztunk nekik, de remélem nem bánták. :)
Vác, Vác... A víz, a kavics, a főtér, az esküvői menetek, a cukrászda. Valahányszor eljövünk, elfog a vágy. Itt élni jó lehet.
Nos kompot néztünk, és drukkoltunk, hogy minden gyerek száraz maradjon miután kihorgászta magát. A cumis Mikolt volt a legbátrabb, azt gondolta, utolérhető a kacsa, bármilyen messze is menjen a part mentén a köveken.
Egyse esett be. Végül.





A főtéren ettünk egy sütit, és bár nagyon bíztam benne, hogy nem gondolják komolyan, hogy fagyit is kell venni, végül megszántam mindahárom kuncsorgót, és kompomisszumos megoldáskánt egy gombócot engedtem nekik. Pohárból és kanállal.
- ...akkor ugye megbeszéltük, hogy nincs veszekedés...
Áron feltartott mutatóujjal tudálékoskodott közbe:
- ... mert az csúnya dojog!
Úgybizony.
Megették, volt veszekedés, Áronnak nem tetszett a közös pohár. :)
Fél hétig pörögtek megállás nélkül teljes egyetértésben, Danival a tér két végpontján ügyeltünk, menet közben többekkel összebarátkoztam. Jó város ez a Vác, említettem már?
Mire ránksötétedett felkerekedtünk, kicsit sajnáltam, hogy ebben a nyári őszben mégiscsak korán setétedik.




Jó volt nagyon, mennék most azonnal még egy kört.
Műhelytitok... a szélesebb képek a zsebgéppel készültek. Egyáltalán nem tudok azzal komponálni, bár kétségtelenül egyszerűbb vele bánni... és egyben bosszantóbb is.
A bónuszkép pedig Lelle lelkesedése a Lelle fülkeszobor felavatásakor.

Áji

Kicsi Áron, aki a háromévesek között is kinéz vagy négynek, a maga igazán belevaló, de kétségkívül traktor módján ismerkedik a világgal. Még mindig.
Teszi ezt úgy, hogy közben a vizsgálódás bűvöletében selátsehall.
Nem tudok rá haragudni, kivéve ha épp nagyon fáradt vagyok, hiszen teljesen nyilvánvalóan más dimenzióba kerül ilyenkor, és képtelen felmérni, hogy azzal, amit csinál, bármiben, vagy bárkiben kárt tehet.
Sőt, ha sikerül befurakodni ezekbe a pillanatokba, és megérkezik hozzá a szó, ártatlan arccal kér bocsánatot, vagy simogat.
Az egész jelenség megható is, meg vicces is, meg amolyan ölbekapósan agyonszeretgetnivaló is.
Mondom, kivéve mikor fáradt vagyok és az agyamra megy a századik ilyesmi.
Ami mondjuk megesik.
Anyukáméknál fregoli van. Nálunk nincs.
A zsinór gusztán fel van tekerve egy szögre az ajtó mellett, épp csak egy rövid darabon lóg a vakvilágba. Pont olyan magasságban, hogy gyereknek ágaskodnia kelljen, ha el akarja érni.
Lellét fürdetem, de valamiért ki akarok menni, mikor Áron mellémrongyol, és mint a macska a mozgó gombolyagra, veti rá magát a kötélre.
Mire végigfuttatom a mitörténiket, és reagálnék, már koppan a fejemen a fém.
Megtántorodom az ütéstől, és fordultamban cifrákat gondolok (este, százegyedik akció, elisfáradtam tán), de ahogy Áronra esik a tekintetem, már csak nevetni tudok.
Áll megszeppenten, a nyakát kicsit behúzva, a kezét a szája elé kapva, és suttogja rémülten:
- Ajjajjj.
A földre huppanva ölbekapom, megsimogat. Vigyorgok, ő megkönnyebbülten simul.
Miközben feltápászkodom, elregélem neki százegyedszer is, hogy miként maradhat mindenki életben körülötte, és a biztonság kedvéért még egyet tekerek azon a zsinóron.
Amúgy meg imádom, hogy a kíváncsisága felette áll mindennek.

Az igazság az, hogy

...nem akarnék én dicsekedni...
De azt azért nagyon nagy büszkeséggel mutatom meg, hogy ez itt Hanna, aki lovagol.
Vagyis LOVAGOL...



Már a múltkor azzal érkezett haza, hogy egyedül irányította Szofit, és persze elképzeltem, milyen ügyes, közben meg hüledeztem is, hogy ekkora már (mostanában ez megy...), de a saját szememmel látni megdöbbentő volt. El is csúszott a fókusz ittott. :)
Egészen összetett feladatokat kell megoldania ahhoz, hogy minden a helyén legyen, és erre sokszor még nem is képes, de amit csinált, az akkor is szenzációs volt.
Összeérve a lóval, tökéletes harmóniában, pillanatnyi kétség nélkül. Nagy és kicsi is egyszerre, érzi, és sokszor nem érti, mit jelent a külső, meg a jobb, meg a leszorít.
Drukkolok neki, mert amit csinál, azt szerelemből csinálja, eszemben sincs komolyan venni még a sportot, és szeretném meghagyni neki minél tovább ezt az örömforrást. Ez a hely csak részben képes erre, de keresem a megoldást. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy lovagolni komolytalanul, félig felkészülten nem lehet. Valahol középen van az igazság, és belenőni ebbe talán a legjobb dolog, ami történhet Hannával. Részese lenni pedig egyszerűen fantasztikus.

Hat évvel ezelőtt

0:35
Lassan elindultunk a kórházba.

Szalmaságos

Dani ma elutazott.
Mikor az autóban a reptér felé megkérdeztem, miért is megy, nem válaszolt.
Tudja, érti, nekem az elválás olyan, mintha a gyomromba ütnének, aztán az az ütés ott is maradna. A legjobban én szeretném, ha ez nem így volna, és egyre ügyesebben teszem a dolgom egyedül, de.
Szóval érti, tudja, akkor is tudta volna, ha nem kérdezem, és hogy nem válaszolt, a legjobb amit tehetett.
Elengedtem.
Még soha nem volt ilyen hosszan távol, és ha nagyon őszinte vagyok, akkor fogalmam sincs, mivel fogjuk eltölteni ezt a hét napot.
Nem a programok hiánya fusztrál, és mégcsak attól sem tartok, hogy egyedül maradunk, egyszerűen csak pótolhatatlan.
A legszebb gondolatot ma Hannától kaptam, azóta is ízlelgetem. Az autóban ültünk, hogy átmenjünk a nagyszülőkhöz, közben folyamatosan meséltem nekik arról, hogy hol van épp a Papa, mikor merre jár majd az éjszaka folyamán, mikor Áron visszatért az aktuális mikor jön haza kérdéshez.
Hanna csak ennyit mondott, miután elszámoltunk hétig:
- Nekem nem is hiányzik olyan nagyon a Papa, mert a szívemben mindig itt van, és ezért nem is annyira rossz, hogy nincs itt.

A csiga

Sütöttünk ma sütőtököt, ami olyan ízű, mint a gesztenye.
Amikor kipakoltam a darabokat, egy apróság maradt az alufólián... egy gyíkocska volt.
Nem nagyon vettem szemügyre, és fotózni végképp nem volt kedvem...
Szegény pára velünk élt egy ideje, a sütő zárógumija alatt érezte jól magát. Én mindig kinyitottam a sütő ajtaját, hogy kimenekülhessen, mielőtt bekapcsoltam volna, de Dani ezt nem tudta.
Mindenesetre kisikáltam, mielőtt betettem volna őket.
A héten valamikor a lányok képeket néztek, és meglátták a kakaós csigát. Egyszerre harsogták, hogy ilyet szeretnének enni.
Összeszedtem minden önbizalmamat, és ma este nekiláttam megsütni életem első kelt tésztáját. Kevés bizalmam volt a kenyérsütőgéphez ezügyben, de nagyon kellemesen csalódtam, a tészta tökéletesre kelt, dagadt, a csiga pedig ilyen lett.
Mennyei :):)
A recept innen származik, sajnos nem találtam meg azt a bizonyos bejegyzést...

Helyesebben

Mikolt és Áron kétségtelenül összeszokott párrá lett az elmúlt évben.
Sokszor van köztük nézeteltérés, mégis ami számomra a kettejük bensőséges viszonyát a legszebben leírja, az az a jelenet, ahogy Mikolt a kétnapos távollét után a házba lépve egyenesen Áronhoz szaladt, nem foglalkozva semmi mással, majd hosszan, hosszan ölelték egymást.
Ma este (minden a menetrend szerint haladt, ahogy az egyébként is szokott, csak ma különösen hosszan fürdőztek ezek ketten a kiszuhanyzóban) egészen hangosan váltották a szót a fürdőszobában, miközben egymást locsolták, és hogy elejét vegyem a sírásnak, hamar kitessékeltem Mikoltot törölközni. Mikor végzett, Áron vettem ki, aki az elmúlt hetekben magas szintre fejlesztett alaparckifejezéssel (biggyesztett száj), műsértődötten közölte:
- Nem szejetem a Mimit.
Az egész olyannyira vicces volt, hogy elnevettem magam, és míg a didergő kis testét magamhoz ölelve dörzsöltem, hogy mielőbb megmelegedjen, nagyon gyorsan rávágtam, hogy:
- Jajj Áronkám... hát dehogyisnem szereted te a Mimit.
Kibújt az ölelésből, és a tudálékos arckifejezésével (nagyra nyitott szemek, felhúzott szemöldök) fürkészve az arcom nekikezdett:
- Jaaaa... igen, nagyon szejetem a Mikojtot.

Áron mármegint

Áronon kívül is van élet, például Lelle.
Mára már egészen biztosan állíthatom, hogy négyfogú, meg hogy egyre kerekebb, köszönhetően az új szokásának, miszerint este hat és kilenc között gyakorlatilag megállás nélkül eszik. Ha pedig paradicsomot lát, addig eszi, míg van. Nem próbáltam még, mennyi fér bele...
Aztán Hanna, aki úgy tűnik, kiskamasz lett hirtelen, vagy csak sok volt neki a nyári szabadság... Kiabál, morcog, ajtót csapkod. Kicsit rásegítettünk, minden eddig nyikorgó ajtó kapott egy kis WD40-et, és lám, nem nyikorognak, viszont pici lendítésre is becsukódnak... úgyhogy Hanna csak részben okozó.
Mikolt külön bejegyzést érdemelne, ahogy készül a nagy napra, az elsőre az oviban. Meg amúgy is... ezerarcú.
És akkor Áron.
Két hete kapott egy új helyet a miszobánkban, hogy szépen lassan válasszuk el, hogy legyen neki is egy saját zug, és mert már nagyfiú. Meséli is, ha eszébe jut ennek annak, és tényleg működik a dolog, pláne, hogy jól kitaláltam, hogy teszek egy babaágymatracot a fal és az ágya közé felállítva, így van egy kis perem, ahová oda tudja tenni a lábát. Lelle is ilyen lábfelpolcolós. Gondolom a kuckóélmény része.
Az elalváshoz kellünk. Vagyis eddig Dani kellett, most meg picit megint belémszeretett, és kéri, hogy ölelgessem meg. A lényeg még mindig a karom bizergálásában rejlik, az egyik kezével fogja, a másikkal meg simogat, kapargat.
Ülök mellette a földön, és fáradtságomhoz mértem szeretem ezt, vagy idegesít, 0 és 10 közötti skálán. Ma imádtam, pláne, amikor odahúzott magához és a fülembe súgta:
- Mama, idefeküdhetej nyugodtam mejjém.
:):) Van neki taktikája :):)
Délben a Fertől kapott túrórudi volt a finomság, valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy hatos csomag bodzás friss (hogyezmitjelent???) pöttyöst kaptunk, aminek a csomagolásán a bodzával átellenes sarokban egy napocska vigyorgott.
Hosszas eszmecsere kezdődött a gyerekek között a nap felhasználási felületeiről, végül abban maradtak, hogy bezony a napot is belecsomagolták a rudolfba, hiszen ott feszít a papíron.
Áron mindmegette, majd kicsit gondterhelten visszatért a témához:
- Mama, a napocskát nem jelet megenni.... túlságosan messze van.
És végül...
Készülünk az őszre (egy kis önreklám... hétfőn délután ruhaböngészdés töltés), tegnap érkezett egy kisebb szállítmány fiúruhákkal.
Áron a szélsőségek nagymestere (legyen szó hisztiről, vagy örömről... és mindkettőből bőséggel jutott a hétre, én meg néha úgy érzem magam, mint egy ciklonon bekötetlenül...), aki ezt az öltözködésben vagy úgy adja elő, hogy meztelenre vetkőzik és nem hajlandó felöltözni, vagy teljes sokrétegben pompázatoskodik, és semmit sem akar levenni. Harminkét fokban sem.
Naakkor a tegnap délután szettingje:
(ja... alul egy hosszú farmernadrág volt...)
A kép bemozdulásos életlenségben szenved, miközben a modell ennyit hozzáfűzött azért:- Ne hajagudj Mama, hogy nem nézek jád. Kicsit sokat fotózom? :):)

Egyszercsak

A minap szerettem volna egy adag képet cd-re írni, de akármennyi üreset tettem be a notebook megfelelő (jólmegnéztem) nyílásába, egyszer sem sikerült.
Bosszantott a dolog, mert ez amolyan munkaeszköz, és egyébként is...
Aztán a hónom alá csapva konstatáltam, hogy ráadásképpen zörög is benne egy alkatrész, így hirtelenjében eltemettem magamban a cd írás lehetőségét.
Mígnem ma mesélem Daninak, hogy mármegint, ő meg viccesen kérdi, hogy az olvasó működik-e. Butuskán nézek rá, azt nem is próbáltam még, de hamár így eszmefuttatunk, megpróbálom kideríteni, mi zörög odabenn.
Kinyitom a kistálat, mint már sokszázszor az elmúlt hetekben, és mi van rajta? Na mi?
Egy memóriakártya.
Egy 1GB-s memóriakártya.
Az elveszettnek hitt, megsiratott, eltemetett kis kártya, amin igeeeen :), Mikolt születésnapi képei voltak. Vagyis vannak. :)
Minden jó, ha a vége jó. Mégsem oly galádak a tárgyak.
Csak azt tudnám, melyik gyerek és hogyan applikálta be oda. Egyre jobban érdekel a laptopom belseje.
Ja, és a képek itt.

Csókolom

Miközben töltögettem fel a frissen megkerült képeket Mikoltról, újra meg újra jókedvem kerekedett. Mert bár kifejezetten nem könnyű megérteni őt, az biztos, hogy a maga egyedi módján egy hihetetlen színfolt, mit színfolt, egy színkavalkád.
Csodás.
És ha alszik, vagy épp nincs a közelben, csak a legédesebb, legviccesebb, legeredetibb dolgai jutnak az eszembe, az példul véletlenül sem, hogy egész nap hiába beszélek, kérek, "zsarolok"... inkább törik, mint hajlik, és ez nem kevés konfliktusunk forrása... hogy az előttünk álló még vagy húsz év a lelki szemeim elé ne is keveredjen.
Danival jól megbeszéltük, hogy hova, leginkább kihez adnánk szívünk szerint iskolába, ezzel egy kicsi kő leesett a szívemről. Már ha sikerül.
De addig is itt van mindjárt a szeptember és a hőn áhított óvodakezdés.
Kicsit megkönnyebbülök, ha arra gondolok, hogy a két nagy jó helyen lesz majd, és az is jó lesz ebben, hogy nemcsak nekik lesz jó, hanem nekünk, itthonmaradóknak is. Aztán persze azonnal elképzelem, ahogy Mikoltom minden napra tartogat majd valami kis pikánsat, de ezt egyelőre csak egy szelíd mosollyal hessintem arrébb, mert egyébként mindenki tudja odabenn is, hogy ezerarcú.
Kiveszem a kádból, csurom vizes még, didereg, meg vacog, de az első mozdulata, hogy elkapja a fejem, és rácuppan a számra.
De nem egyszerűen, hanem mint egy fuldokló halacska (mostanában sokat járunk a Millenárisra halakat etetni... na ott, ahogy a ponty kidugja az arcát a vízből a kajára várva, ezt tessék elképzelni), a két kezével fogja az arcom, és kuncog, és cuppan.
Honnan vette, nem tudom, vannak emlékeim óvodás koromból, és bár otthon sosem láttam, mégis nagyon tudósan tudtam én is, meg mindenki, aki már legalább ötéves volt, hogy a felnőttek hogyan puszilóznak.
Először Hannával álltak a nappali közepén, Áronnal maguk mellett és azt játszották, hogy esküvő, és cupp.
Hanna volt akkor az ötletgazda, hogy az az igazi, ha nyitva tartják a szájukat. Volt nagy viháncolás, meg kacarászás, én meg ha állást kell foglalni, akkor hagyom.
Hogy ez odáig fajul, hogy Mikolt bárki szájának nekiessen, no ezzel nem számoltam, bár mentségére legyen, eddig csak családtagot támadott le, Dani a másik áldozat, aki meg hevesen ellenáll, meglehetősen vicces látványt nyújtva, ahogy menekül a fejével Mikolt kisteste elől, miközben próbálja megtörölni a meztelen kis gollamot, aki meg sziszegi, hogy úgyis megcsókollak. :):):)
Ma este is elkövetkezett az előadás, nagyokat nevettünk, mikor a saját csapdámba sétáltam azzal, hogy:
- Mimikém, figyelj csak, az oviban is meg fogsz csókolni mindenkit?
Huncut mosoly, kacag tovább, mert leállni nem tud, úgy vinnyogja a képembe egy centiről, a két kezét még mindig szorosan satu tartásban a fejemen pihentetve:
- Neeem, neeeem, senkit..... (újabb cuppanás)... csak a Csillát.
Hanna, aki a viháncolásra pár pillanattal a beszélgetés előtt érkezett köreinkbe, nagyon nagytestvérhez méltóan magyarázatba kezd, miközben Mikolt tovább próbálkozik:
- De Mimi... a Csillával nem lehet csókolózni, mert ő általában az asztalnál ül, és vág, meg ragaszt, meg ilyenek.
Hát erről ennyit. :)

Esszencia

Ülünk az autóban, épp visszafordulóban a holnapi muszakáért, amit Marinagymama gondosan becsomagolt, mi meg jól ottfelejtettünk a konyhában. Csörög a telefon, egyszerre vettük észre.
Mari a kapuban áll a zacskóval a kezében, mosolygunk kölcsönösen, meg egy kicsit cinkosan is, a gyerekek kórusban kiabálnak:
- Sziiiiiaaaaa Mariiiiii!
Nagy ívben kanyarodunk ki a ház elől, mostmár valóban hazafelé vesszük az irányt, dőltömben azon gondolkodom, hogy a gyerekek milyen pontosan megfogalmazzák az érzésemet:
- A Mari nagyon kedves.
Hanna elgondolkodik, és már rég más a téma, mikor amúgy mellesleg bedobja:
- A Pali is nagyon kedves. Úgy foglalkozik velünk...
Itt Mikolt félbeszakítja, Hanna pedig nem állja meg, hogy bele ne folyjon a hátsók eszmecseréjébe.
Dani figyeli az arcát a visszapillantó tükörből, hogy elkapja azt a pillanatnyi csendrést, amikor újra levegőt vesz, hogy megkérdezhesse:
- Hogyan foglalkozik veletek a Pali nagypapa?
Hanna megint elgondolkodik, aztán visszatalál a félbehagyott mondatához:
- Hát úgy foglalkozik velünk.... hogy ne neki legyen jó, hanem nekünk legyen jó.
Pali nagypapaságának legszebb és egyben legtömörebb összefoglalása az alighatéves szájából.

Szelíden vigyorgok

Legalábbis igyekszem...
Áron az, aki épp mint mi felnőttek elég nehezen viseli a hétfőket.
Az ebédnél ülve körbenéz és nyafogósra fogja:
- Hoj van a bajátom?
- Áronkám, ki a Te barátod?
Érzi, hogy jó színész, huncut arcán a szemöldöke a hajáig szalad:
- Hát a Papa!
Esti mese. Aranyhaj.
(Egyébként ilyenkor is Áron a legcukibb, aki ha fél, az ágy sarkába vonul és a paplan alól kandikálva várja, hogy elmenjen a gonosz, vagy Hanna megszánja és megölelje)
Annál a résznél tart a sztori mikor Nyálas Ejugén kap egy hatalmasat a fejére Aranyhajtól egy serpenyővel.
Nagy kacagás, én is beszállok persze:
- Hopp, ez egy jókora nyakleves volt!
Mikolt kijavít:
- Inkább nyakpajacsinta.
Lelle jár.
Körbe körbe a lakásban, picit ingatagon még, azzal a végtelenül édes karikalábaival, a kezét egyre lejjebb engedve, és látványosan egyre magabiztosabban. A kis fején pedig látszik az Énakarom kifejezés. A kiskezek csattogása után a legszebb zaj mostanában ez a kippkopp.