Explicit

A buszmegállóban álltunk a mamával az oviból hazafelé jövet, egy trafik volt a hátunk mögött. Mellette egy amolyan placcos büfé, ahol a férfiak a munka után a sört itták a magas pultokon könyökölve, amellett meg egy húsbolt, aminek a kirakatában egy akváriumban pontyok tolongtak a sárgászöld vízben.
A kricsmit nem szerettem, ijesztő is volt, meg zajos is, a pontyokat meg sajnáltam, ugyanakkor meg vonzott is a sok tátogó száj.
Miközben a buszra vártunk (sokszor sokat), elfáradtam. Jobb napokon csak a mama cipőjének orrára ültem, és ott gubbasztottam, míg megjött a hangos, büdös 22es, többnyire tele utasokkal, akik közül soha senkinek nem jutott eszébe átadni a helyet. Magas kislány voltam.
Ha fáradtabb voltam, nyekeregtem, hol ezért, hol azért. Emlékeimben a donald rágó vagy a cigirágó illata, íze, képe, tapintása él, meg az érzésé, hogy végre abbahagyhatom, a kincs az enyém. Voltak ott még hálókban lógó labdák, meg elképesztően csúnya műanyag babák is, de ezekről tudtam, maradnak.
A mamám minden alkalommal, ha nyűglődtem, végigkérdezett, éhes, szomjas vagyok-e, netán fáradt, álmos, vagy épp pisilnem kell-e, vagy csak szeretnék leülni.
Akkor nem tudtam, mennyire fontos készséget tanít nekem, de azt hiszem, ott a Budagyöngyénél fedeztem fel, hogy a testem jelez és érdemes rá odafigyelni. Jó az, ha az ember tudja, hogy az a baja, hogy éhes...
Az idei oviszezon egy sor megdöbbenést hozott.
Például azt, hogy Lelle a saját lábán jön, pedig legutóbb még nem is tudtam letenni a földre, kerülgettük a hordozóban, vagy a kezemben fogtam, miközben a másikkal próbáltam Hannát öltöztetni.
Meg azt is, hogy Áron milyen nagyfiú lett. Megnyúlt az arca, némelyik kiscsoportosnál magasabb is, szebben is beszél.
És nemhogy beszél, de a korát lényegesen meghazudtolva pengeélesen fogalmazza meg a gondolatait. Sőt az érzéseit is...
Ültünk az autóban:
- A Papa sosincs velünk, mindig dolgozni megy.
- Áronkám... én is nagyon szomorú vagyok, hogy olyan keveset látjuk.
- Mama, én nem szomorú vagyok, hanem mérges.
...
- Mama, én olyan állatokat láttam, amik át tudtak változni sokféle állattá.
- Hű Áron, ez nagyon vicces.
- Ez nem vicces, hanem szép.
Ma este, mikor már rég aludt mindenki rajtam kívül, az emeletről mozgolódás zaja hallatszott. Hanna szokott félálomban téblábolni ha pisilnie kell, de fél kijönni a szobából, és általában mire felérek, már járt egy ajtókört, és végül ül az ágya szélén és sírdogál. Iszonyú szívbemarkoló egyébként, rendszeresen elcsuklik a hangom miközben próbálom megnyugtatni. Nade.
Hacsak meghallom, rohanok, hogy kiérjünk időben, szerencsére ő olyan úrikisasszony, hogy még álmában sem pisil be, pedig sokat iszik...
A földszinten a laptop fénye mellett két gyertya világít, a szememnek szokatlan az emelet sötétje. Rohanok vakon, rutinból nyitom a lányok ajtaját, odabenn az irányfény derengéséből két szuszogó csomag egyenletes ritmusa látszik csak. Hanna alszik.
Állok az ajtóban bambán, nem értem.
A padlóroppanástól megijedek, de a hátam mögé a sarkam távolságáig látok csak. Vagy addig sem.
Egy bátortalan holvagy?-al próbálkozom, de semmi válasz. Meresztem a szemem, semmi. Újra kérdem:
- Hol vagy?
A harmadik kérdés után, a sötétből cincogó hangocska válaszol:
- Itt vagyok Mama, sötét van és egyedül vagyok a szobában... megijedtem.
A mondat közepét már a karomban suttogja (imádom, hogy suttog ha sötét van), aztán az apja mellett egy sóhajtással visszazuhan az álmába.
Állok egy darabig mellettük, a szemem még mindig csak sziluetteket lát, inkább be is csukom. Hallgatom őket, és olyan nagyon megérint ennek az alighároméves illatosfejűnek a mélysége.
Mert bár azt nem tudja még, hogy mikor olyan nagyon nagyon zsivány, akkor az esetek legnagyobb részében éhes, de azt már igen, hogy különbség van szomorúság és düh között... de még mekkora.