Talán Hanna közelgő születésnapja az ok, talán az őszi levélhullás.
Vagy hogy kezembe vettem a sorsunkat, és nem kímélve a szerepekben rejlő sztereotípiákat, módszeresen elkezdtem lerombolni mindent, ami a kettőnk viszonyát nem vitte előre. Kicsit maszkulin néha, amit teszek, de hatásos. Nem fellengzősködöm, mert hézagos a tudásom, de határozottan közelebb érzem magunkat egymáshoz, mint annakelőtte.
Az jár ezzel, hogy eszembe jut, milyen volt, mikor a szőnyegen fetrengtünk vacsora után és vártuk! a fürdésidőt. Beszélgettünk, ölelgettük egymást meg az egyszem gyerekünket végnélkül.
Van egy szakadék a múlt és a jelen között, a szakadékban valahol egyszercsak lett egy házunk egy annálisrettenetesebb hitellel, meg egy évnyi külföldi szárnypróbálgatás, és hirtelen négy gyerek.
Hogy a telefonomat hogyan nem használom, említettem már.
Hogy velünk hogyan nem lehet előre egyeztetett időben találkozni, azt még nem. Pedig úgy van ez, hogy szombat reggel, attól függően, hogy mikor ébred az utolsó, hirtelen felindulásból összerántjuk a legszükségesebbeket, és nekilódulunk.
Ha valaki tud kapcsolódni, annak mindig örülünk, ha nem, akkor meg magunkra vetünk.
Kivétel ez alól az a néhány ritka alkalom, mikor magányos órákat kapunk egymástól, mi felnőttek.
A jelent tovább boncolgatva, elég kicentizett életet élünk, fizikailag is, meg anyagilag is.
Nem panaszkodom, mert a fene sem vágyik máshol nemaludni, meg összepakolni többnapra, hogy aztán a többnap után lehessen mindent kipakolni... Malajzia elég volt egy időre, most pedig a szűk esztendők szépségét domborítom.
Hogy van szilva, meg homokozó, és meg lehet tanulni az összes utcánkban lakó kutya nevét, és vannak bejáratott programok.
A nagy pörgésvágyam alábbhagyott.
Kicsit azt gondolom, hogy a fotózás jót tett velem ezügyben is.
És látva, hogy a gyerekeknek mennyire nem kell ennél több, csak megerősít. Hogy jól van ez így, vagyunk eleget mindenhol, ahol szeretünk, nincs hiány semmiben, ami fontos.
Néha belőlem nem jut elég, de akkor meg több az együttalvás.
Idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára az bűvös öt kilométeres körön kívül.
Mindenesetre szombatra ébredve, meg annak az örömére, hogy hétfőn nem kezdődik elölről a kör, felvetettem, mehetnénk.
És mentünk.
Lelle továbbra sem partner az utazások során, de Áron sem volt az kétéves koráig, így hiába is, nem vettem tudomást a vétójogáról. Leszámítva, hogy ölbe vettem, teljesen ázsiai módon.
Visszatérve. Még a nyáron kaptam egy levelet, amiben egy élménypark hirdette olcsón magát, de végül kiejtettük, mert ellenkező irányba mentünk akkor.
Megnéztem a honlapjukat, és a belépő árak sem rémisztettek, illetve változatlanul szimpatikus volt a hely, így Nőtincsre indultunk, a Seholsziget élményparkba.
A táj varázslatos arrafelé, és az az idealisztikus ősz - ami ritka, pedig ha becsukom a szemem, ezt látom, melegen süt a nap, színesek a levelek, lehet az avarban fetrengeni, leveleket dobálni, és persze csodásak a fények -, most teljes pompájában képviseltette magát egész nap.
A park temérdek lehetőséget kínál a kicsik és nagyobbak minőségi időtöltéséhez, vannak lovak és kecskék és bárányok, és egy kis állatkert ezen felül, lehet lovagolni, indiánosat játszani, van minijátszó, meg nagy is, fa játszótér, és étterem, és kézműves szoba, meg körben erdő. Csak annyit megemlítve, amennyit négy apróval hirtelenjében fel tudtunk fedezni.
Igyekeztem dokumentálni, de lelazultam (olyannyira, hogy majdnem el is hagytam a fotóstáskát (szerencsére meglett, és még nagyobb szerencsére akkor se lett volna nagyon nagy baj, ha nem, mert a kiskompakt a zsebemben volt, a nagy meg a kezemben... mondom, igyekeztem), és végül csak azt fotóztam, ami a legfontosabb volt.
A négyéven felüliek játszóterén a hatalmas hintakosárban belül készültek képek, meg Hanna kézműves alkotásáról. Nagyjából.
A lelazulás eredményeképpen Mimi copfos, farkincás pillangóját (Dali ez a gyerek...) sajnos ottfelejtettük. Mentségünkre legyen, hogy akkor már majdnem mind a négy vademberré fáradt, és igyekeztünk (vagyis Dani, mert én lézengtem és szívtam magamba minden pillanatot) kifelé, hogy az autóban elalhassanak.
Elkerülendő a négykor már otthon vagyunk, de mit is csináljunk akkor estig dilemmát, megálltunk még Vácon is. Mert szeretjük nagyon, és mert sikerült rávennünk a nagyszülőket, hogy csatlakozzanak a kis karavánhoz. Több telefonos egyeztető kör után egy kis napozással egybekötött várakozást ajándékoztunk nekik, de remélem nem bánták. :)
Vác, Vác... A víz, a kavics, a főtér, az esküvői menetek, a cukrászda. Valahányszor eljövünk, elfog a vágy. Itt élni jó lehet.
Nos kompot néztünk, és drukkoltunk, hogy minden gyerek száraz maradjon miután kihorgászta magát. A cumis Mikolt volt a legbátrabb, azt gondolta, utolérhető a kacsa, bármilyen messze is menjen a part mentén a köveken.
Egyse esett be. Végül.
A főtéren ettünk egy sütit, és bár nagyon bíztam benne, hogy nem gondolják komolyan, hogy fagyit is kell venni, végül megszántam mindahárom kuncsorgót, és kompomisszumos megoldáskánt egy gombócot engedtem nekik. Pohárból és kanállal.
- ...akkor ugye megbeszéltük, hogy nincs veszekedés...
Áron feltartott mutatóujjal tudálékoskodott közbe:
- ... mert az csúnya dojog!
Úgybizony.
Megették, volt veszekedés, Áronnak nem tetszett a közös pohár. :)
Fél hétig pörögtek megállás nélkül teljes egyetértésben, Danival a tér két végpontján ügyeltünk, menet közben többekkel összebarátkoztam. Jó város ez a Vác, említettem már?
Mire ránksötétedett felkerekedtünk, kicsit sajnáltam, hogy ebben a nyári őszben mégiscsak korán setétedik.
Jó volt nagyon, mennék most azonnal még egy kört.
Műhelytitok... a szélesebb képek a zsebgéppel készültek. Egyáltalán nem tudok azzal komponálni, bár kétségtelenül egyszerűbb vele bánni... és egyben bosszantóbb is.
A bónuszkép pedig Lelle lelkesedése a Lelle fülkeszobor felavatásakor.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar