Szalmaságos

Dani ma elutazott.
Mikor az autóban a reptér felé megkérdeztem, miért is megy, nem válaszolt.
Tudja, érti, nekem az elválás olyan, mintha a gyomromba ütnének, aztán az az ütés ott is maradna. A legjobban én szeretném, ha ez nem így volna, és egyre ügyesebben teszem a dolgom egyedül, de.
Szóval érti, tudja, akkor is tudta volna, ha nem kérdezem, és hogy nem válaszolt, a legjobb amit tehetett.
Elengedtem.
Még soha nem volt ilyen hosszan távol, és ha nagyon őszinte vagyok, akkor fogalmam sincs, mivel fogjuk eltölteni ezt a hét napot.
Nem a programok hiánya fusztrál, és mégcsak attól sem tartok, hogy egyedül maradunk, egyszerűen csak pótolhatatlan.
A legszebb gondolatot ma Hannától kaptam, azóta is ízlelgetem. Az autóban ültünk, hogy átmenjünk a nagyszülőkhöz, közben folyamatosan meséltem nekik arról, hogy hol van épp a Papa, mikor merre jár majd az éjszaka folyamán, mikor Áron visszatért az aktuális mikor jön haza kérdéshez.
Hanna csak ennyit mondott, miután elszámoltunk hétig:
- Nekem nem is hiányzik olyan nagyon a Papa, mert a szívemben mindig itt van, és ezért nem is annyira rossz, hogy nincs itt.