Megkezdődött

A lelassulás.
Maradt még januárra tennivaló, de a legfontosabb munkákkal elkészültem.
Jelez a testem, jeleznek a gyerekek folyamatosan, hogy itt az ideje befelé, és feléjük is fordulni.
Tegnap délután amolyan igazi randin voltunk Danival. Hosszú, hosszú ideje láttam először önfeledten mosolyogni. Olyan nagyon szeretném ezt a mosolyt látni nap mint nap, és tudom, mi az oka annak, hogy nem jut belőle számtalan, most mégis azt kívánom karácsonyra, legyen ebben részem sokkal többször, mint az idén volt.
Sétáltunk egymás kezét fogva, metroztunk, és a Vörösmarty téren forralt bort ittunk, meg lepényt ettünk, és keveset beszélgettünk komoly dolgokról. Azért szőrmentén említésre került, mennyire jó most gyerekek nélkül hömpölyögni, időtlenül, felelősségmentesen.
Dani szerint ez az év volt élete legnehezebb éve, pedig azt gondolta eddig, hogy a maláj életünk egy éve volt az. Én csak remélem, hogy a következő már könnyebb lesz, de tény, hogy idén nekem is ősz szálak keveredtek a sötétek közé.
Jutott mindenből és leginkább sok, de a legfontosabb talán, hogy helytálltunk. Új szerepekben is, sok idő töltve egymás nélkül, sokszor megbillenve érzelmileg, és rendületlen hittel abban, hogy megoldjuk. A család rengeteget segített, nélkülük nem sikerülhetett volna ennyire sem egyben maradnunk.
Tegnap visszanyertem a hitem a nagyon nagy családunk létjogosultságában, abban, hogy gondolkodás nélkül is érdemes volt igent mondanunk ennyi gyerekre, egy ekkora házra, egymásra, arra, hogy most itt vagyunk és ilyenek vagyunk.
Ma este színházba megyünk kettesben, holnap pedig egy napra elutazunk, megnézni Bécs karácsonyi fényeit. Tudom, hogy a gyerekeknek nagyon fogunk hiányozni, most mégis ez az egyetlen lehetőségünk megérkezni egymáshoz. Ez pedig az egyik legfontosabb ajándék mindannyiunknak.