Emlékszem, ahogy Hanna telefonált a malacformájú morzsaporszívóval, meg arra is, hogy Mikolt milyen kis bohóc volt, bár őróla konkrét képet most nagyhirtelen nem tudnék előrántani. Aztán itt ez a kisÁron, aki belealudt az evésbe, a többiek nevetésére igyekezett bekapcsolódni, sokszor sikertelenül. Lelle egész lényét teljesen átissza a humor, legtöbbször nem is az az igazán vicces amit csinál, hanem a mód, ahogy. A gesztusai, a mimikája, a mozgása, mind mind mosolyfakasztó, de leírni szinte lehetetlen, és mire előkapnám a gépet, már elmúlt épp az a pillanat, ráadásul olyan nagyon a hatása alá tud keríteni, hogy eszemben sincs a másik oldalon lenni.
Óhatatlanul eszembe jut, hogy a három nagyobbnak ekkora korában egy alig mozgó, majdnembálna anyukája volt, és hamarosan kistestvére született. Minden új baba érkezésekor az addigi legkisebb tökéletesen gondtalan mosolya hirtelen megváltozott. Egy picit mindegyikük megkomolyodott, a bohócságából elvesztett valamit. Lellének nincs dolga nagyon nagy pocakkal, és kisbabát is másoknál lát csak. Neki nem kell újradefiniálnia a helyét a családban, ő mindig a legkisebb.
Konklúzió nélkül... Lelle abban a kiváltságos helyzetben van, hogy neki nem kell senki kedvéért hirtelen alakulni. Ő végülis lehet folyamatosan bohókás.
Konklúzió helyett pedig a kire ütött eposz következő darabja:
Ma reggel az asztalnál szórakoztatott, és a grimasz, ami végigszaladt az arcán egy képet juttatott az eszembe. Ezt...
A képen nagyjából másfél éves lehetek. :)
Nem tudtam eddig, kitől örökölte Lellike azt a homlokába lógó tincset. Meg a husi combjait.
Mindent összevetve pedig kitartóan azt gondolom, hogy Lelle az egyik legszórakoztatóbb gyerek, akivel valaha dolgom volt. Egyszer majd megmutatom. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar