Áji

Kicsi Áron, aki a háromévesek között is kinéz vagy négynek, a maga igazán belevaló, de kétségkívül traktor módján ismerkedik a világgal. Még mindig.
Teszi ezt úgy, hogy közben a vizsgálódás bűvöletében selátsehall.
Nem tudok rá haragudni, kivéve ha épp nagyon fáradt vagyok, hiszen teljesen nyilvánvalóan más dimenzióba kerül ilyenkor, és képtelen felmérni, hogy azzal, amit csinál, bármiben, vagy bárkiben kárt tehet.
Sőt, ha sikerül befurakodni ezekbe a pillanatokba, és megérkezik hozzá a szó, ártatlan arccal kér bocsánatot, vagy simogat.
Az egész jelenség megható is, meg vicces is, meg amolyan ölbekapósan agyonszeretgetnivaló is.
Mondom, kivéve mikor fáradt vagyok és az agyamra megy a századik ilyesmi.
Ami mondjuk megesik.
Anyukáméknál fregoli van. Nálunk nincs.
A zsinór gusztán fel van tekerve egy szögre az ajtó mellett, épp csak egy rövid darabon lóg a vakvilágba. Pont olyan magasságban, hogy gyereknek ágaskodnia kelljen, ha el akarja érni.
Lellét fürdetem, de valamiért ki akarok menni, mikor Áron mellémrongyol, és mint a macska a mozgó gombolyagra, veti rá magát a kötélre.
Mire végigfuttatom a mitörténiket, és reagálnék, már koppan a fejemen a fém.
Megtántorodom az ütéstől, és fordultamban cifrákat gondolok (este, százegyedik akció, elisfáradtam tán), de ahogy Áronra esik a tekintetem, már csak nevetni tudok.
Áll megszeppenten, a nyakát kicsit behúzva, a kezét a szája elé kapva, és suttogja rémülten:
- Ajjajjj.
A földre huppanva ölbekapom, megsimogat. Vigyorgok, ő megkönnyebbülten simul.
Miközben feltápászkodom, elregélem neki százegyedszer is, hogy miként maradhat mindenki életben körülötte, és a biztonság kedvéért még egyet tekerek azon a zsinóron.
Amúgy meg imádom, hogy a kíváncsisága felette áll mindennek.