Ma telefonálós napot tartottam.
Ritkán fordul elő ez velem, mert 1. elhagyom, 2. összetörik, 3. lemerül a beste.
Csendesen vallom csak be, hogy egyébként pedig gyerekkorom óta frusztrál, ha telefonon kell beszélnem valakivel, a mai napig képes vagyok gyomorgörcsöt produkálni egy békés csörgés hallatán.
Viszont így, hogy mindenki tudja a környezetemben, hogy a telefonommal a kapcsolatom mondjuk zaklatott, már nem zavartatom magam ha elhagyom, összetörik vagy lemerül.
De ma kivételesen vidám napom volt, amibe belefért a telefonálás is.
Három hívást intéztem el, magamra igencsak büszkén tettem le az utolsó végeztével, mikor megcsörrent.
Kornél volt az, elég régen voltunk nála utoljára, és régen beszéltünk.
Azért hívott, mert kerestem. Gondolom Lelle, vagy Áron keze lehetett a dologban, de ha már ilyen kellemesen összejöttünk, beszámoltam neki a gyerekek jelenjéről.
- Lelle szépen jár, a lába szerintem rendben van, csak egy kissé görbécske...
- Ránézek - mondja - , bár így látatlanban azt mondanám, hogy emeld meg a D vitamin adagját.
... azt nem nagyon lesz nehéz, mert nyár óta egy cseppet sem kapott, kivéve azt a néhány napot, amikor beköszöntött az ősz. Gondoltam elejét veszem gyorsan a mindenféle betegeskedésnek, és minden gyerekkel megitattam nagyjából egy évre elegendőt , de Lelle határozottan elutasította jótékony kezdeményezésemet. Akkor a cumijára cseppentettem, de három nap után gyanakodni kezdett, és kiverte a kezemből az olajos cumit.
Szó se róla, imádom a karikalábait, de nem vagyok büszke rá, hogy nekem köszönheti.
A kúrát újrakezdtük.
Este Lelli lefejelte az ajtófélfát. Rettenetesen. Van egy nagy és színes búbja, azon egy piros csík. Elcsúszott a szőnyegen, és kitámasztás nélkül landolt fejjel előre. Az ölembe és a paplanjába bújva, cumival a szájában is ordított egy darabig, aztán megunhatta, mert kiugrott a fészekből, és elindult valami izgalmasabbat keresni.
Egyébként pedig a mai napig tele van lehullott szilvával a kert egy része, sem kedvem, sem energiám nincs összeszedni. Úgy két hete egy helyre összesöpörtem, de azóta volt vagy két égszakadás, és leesett a maradék is, így most van egy kupac, meg egy csomó szanaszét.
Lelle meg rájár.
Akárhányszor kimegyünk, megeszik egy marokkal, a magját meg szétdobálja ügyesen.
Ma este teregetnem kellett. Hogy ez hogy marad mindig éjszakára...
Kértem Danit, üljön le mellém, mert ha egyedül kell a hideg szobában rázdigálnom a sötéteket, megkergülök. Lelle is elkísért, a többiek mesét néztek.
Dani befeküdt a fotelba, beszélgettünk többek között a gyerekek sportjövőjéről. Sorra érnek az impulzusok, menni kéne, vinni kéne őket, én meg teljesen belecsavarodtam a témába, amiről józan pillanataimban tudom, teljesen felesleges.
Mindenesetre teregetek, frusztrálódom, közben Lelle járkál Dani és köztem, a fellógatott vizes ruhákon keresztül, kishíjján felakadva a sarokra. Mi sziszegünk, aztán arrébb húzom a szárítót, legalább a kisszekrény sarka legyen egy kicsit messzebb a fejétől, de Lelle nem zavartatja magát, vigyorogva járkál tovább.
Dani figyeli, aztán sztoikusan aszongya hogy (azután, hogy elregéltem neki a Kornélos beszélgetést is):
- Tényleg lehet, hogy kéne ennek a gyereknek egy kis D-vitamin, hátha akkor látna is. Mert amúgy értem én a jókedélyét, ha én ennék annyi cefrét egy nap, mint ő, én is simán végigvigyorognám a napomat.
Asszem holnap összesöpröm a maradékot trutyit is, és megy mind a komposztra.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar