Hanna azon a héten minden nap akkurátusan megrángatta az alsó elsőket, és nagyon tudományos magyarázatot is fűzött hozzá, tudniillik, neki bizony már majdnem mozog.
Annyira szerette volna hogy vele is megtörténjen ez a minicsoda, hogy szerintem még arra is képes lett volna akkor a cél érdekében, hogy erőszakkal kimozdítsa az amúgy betonbiztos helyéről.
Sóvárgó tekintettel figyelte Flórát, azelőtt soha nem láttam ekkora vágyat a szemében.
Elmeséltem neki, hogy minden kisgyerek máskor növeszti és máskor potyogtatja el a tejfogakat, legyen türelemmel, mégha olyan nehéz dolog is a várakozás, mert neki bizony későn jöttek és gyaníthatóan későn is fognak kihullani.
Tegnap délután egy ismerősnél voltunk almát szedni.
Hazafelé az autóban ropogtatták a gyerekek a starkingot, Hanna meg közönyösen azt mondja nekem:
- Mama, az egyik fogam kicsit előrébb jött ettől a kemény almától.
Megálltunk kenyeret venni, ketten maradtunk Hannával, kértem, mutassa azt az elmozdult fogat.
A jobb alsó egyese volt az.
Kicsikét, de határozottan mozog.
Hanna kireppent az autóból, futott az apjához a boltba, kiabálva újságolta a nagy nagy hírt:
- Papaaaa, mozog a fogaaaam!!!
Álltam mögötte, úszva az örömében, és mitagadás, elérzékenyültem.
Akkor értettem meg igazán, mitől olyan nagy dolog ez.
Most született, most volt, hogy végigüvöltötte a délutánokat, hogy sosem aludt el egyedül, hogy nem lehetett beültetni az etetőszékbe...
Most meg azt mondja:
- Ugye milyen nagy lányotok van?
Látom ám a képeken egy ideje, mekkora (és milyen gyönyörű) nagylányom van, de mégis, no.
Azt hiszem a ceruzák mellé egy kis dobozka is érkezik majd a születésnapjára.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar