Jómadár

Fedőnevén pacsirta.
Hosszú volt a téli szünet, és még mindig nincs hosszabb nappal vagy melegebb délután, csak köd és sötét és hideg és ennyi. Tényleg nem egyszerű Hanna energiáit lekötni annyira, hogy nekem is maradjon, ő pedig eléggé tartalmasnak élje meg a napot, végezetül este időben és önként álomra hajtsa a buksiját, ezzel megkönnyítve nekem a koncentrációt a tejtermelésre.
Sőt. Manapság egyáltalán nem ritka, hogy éjfélkor, mikor a család összes tagja kidől, végre hajlandó ágyba masírozni, kiabálva, sírva. Fél. Persze, mert sötét is van, meg kellene is aludni. A minap pl. délben a nagymamáéktól hazafelé elaludt a kocsiban, felcipeltem, ágyba tettem, de amikor leért a feje a párnájára, felült, és bár csukva volt a szeme, közölte: Nem alszom. Akkor most nevessek?...
Jó, kicsit szégyellem magam a sok kreatív anyuka mellett, akik minden napra kitalálnak valami fantasztikusat. Mi is játszunk, de Hanna sokszor inkább ugrálóvárat, mászókát, másokkal közöset szeretne, és ez nem mindig kivitelezhető. Nem szeret egy helyben ülve rajzolni, matatni, pakolászni, másfél óra önálló játék után (ami szerintem egyébként megbecsülendő, nagyszerű, stb.) elege lesz, rombol, rohangál, úgyhogy vinni kell.
A heti program közösségi része télen három napra koncentrálódik, hétfőn tücsökzenélünk, kedden csiribiritornázunk, csütörtökön pedig úszunk. Téli szünetben persze nem. Hannának annyira hiányzott mindez, hogy már alig várta, hogy viszonláthassa a kedves ismerősöket, felnőttet-gyereket egyaránt. Ma végre helyreállt a rutin, és Móniztunk. Eredmény: egész nap dalolda. Hanna mikor épp nem evett vagy aludt, végignótázta a napot, én meg csak bámultam, meg örömködtem, meg gyönyörködtem egész nap. Nem számoltam, de rengeteg dalt tud, nyolcsoros szövegeket hibátlanul egymás után.
Köszi Móni. És Kati meg Zsuzsi.