Volt nekem egy...

Lassan 10 éve, hogy a nagypapám, akiről egy cikkben valaki ezt írta: "az a szemüveges, piros arcú nagybőgős, aki olyan kedvesen ingatta mindig a fejét a ritmusra", egy januári napon, egy hihetetlen gyors lefolyású betegség után elment. Ő volt az első, akinek a távozását felnőtt fejjel éltem meg, ő volt az első, aki a szűk családomból meghalt. A halállal nem nagyon tudok mit kezdeni. Amikor elér a hír, nem érzek semmit. Csak gondolkodni kezdek, emlékek érkeznek, és hiszem, hogy aki távozik, annak máshol jó helye van, de itt marad bizonyos formában.
A nagypapám, aki igazán két végén égette az élete gyertyáit, szerette a jó italokat, a jó ételeket, rajongott a zenéért, és nem vetette meg a csinos nőket sem szemrevételezni, 66 éves volt. Én az egyedüli unoka úgy emlékszem rá, hogy egy végtelenül érzékeny, jóillatú, puhakezű férfi volt, aki elég szigorú lett volna velem, ha a zenéről volt szó, így inkább rábízott a hegedűs nagymamámra, gyakoroljon velem ő pedig elvonult.
Többször aludtam náluk, bár rengeteget járták a világot, amiből én csak annyit érzékeltem, hogy ritkák a találkozások, de mindig kapok valami különlegeset. Hol egy koalát, hogy a kínai nagy falat ábrázoló pulóvert. Sokat voltam velük Szentendrén is, emeletes ágyban aludtam, érzem az illatát a háznak ma is. A karácsonyok, és a húsvét mindig kiemelt helyen volt a találkozásokat illetően. Nagylány koromban húsvét hétfőn mindig ő jött hozzánk, meglocsolt, és megkóstolta a sonkánkat. És a bejárat előtt értetlenkedő hat lábtörlő mindegyikében megtörölte a lábát. Anyukámnál azt hiszem csak ő volt kényszeresebb, de én ezt is nagyon kedveltem benne.
A legnagyobb ajándék a zene szeretete, értéke, és a hangszer, amit tőle kaptam. Kislányként egyáltalán nem szerettem hogy gyakorolnom kellett, de ahogy érettebb lettem, az élet részévé vált, ma pedig nagyon hálás vagyok édesanyámnak, és persze a nagypapámnak, hogy nem hagyták, hogy abbahagyjam. Belőlem nem lett szólamvezető, sem zenész, de büszke voltam rá, hogy aki a zenében járatos, az az Ő nevét biztosan ismeri. A Liszt Ferenc Kamarazenekar alapítója volt, onnan ment nyugdíjba. (A zenekarról még itt.)
Az utolsó találkozásunk egy karácsonyi családi összejövetel volt, zenét hallgatott, amikor megérkeztünk hozzá. Állt a nappaliban, és magyarázta, mit hallunk, mire figyeljünk, csodálattal és átszellemülten jaktált a zenére. Aznap végtelenül nagy szeretet érzetem felőle, sokkal jobban figyelt ránk, mint addig bármikor. Furcsa volt.
Elment, az én életemben pedig ez jelentős változást hozott. Kaptam egy lakást. Az apám döntött úgy, hogy amit nagyapám hagyott, annak egy részét nekem adja. Alig múltam húsz éves, de eltartottam magam, és ez az ajándék az önállóságomat is jelentette egyben. Keveseknek adatik meg, hogy élhessék a saját életüket, kipróbálhassák, mire képesek egyedül. Hálás vagyok érte, hogy így alakult.
A múlt héten eladtuk a lakásomat, ezzel az utolsó szál is elszakadt a családhoz fűző köldökzsinóromból. Olyan hirtelen történt ez is, mint amilyen hirtelen ment el nagyapa. Egy hét leforgása alatt. Amikor aláírtam a szerződést, majdnem elfeledkeztem a dolog anyagi részéről. Eszembe sem jutott, hogy pénzt is kapok érte...
Új világ ez, lassan elkezdődik a szétvert ház felújítása, én pedig kicsit meghaltam magamnak, és megszülettem a családomnak. Jó.