Kisbárány

Vasárnap végre kiszabadultunk a faluból. Nem mentünk messzire, de az egész heti betegeskedés, eső, hideg után olyan jólesett végre egy kis természet. Egészen a Vadasparkig kirándultunk. Jó hideg volt, Mikoltot Dani a kabátja alá kötötte, Hanna a lábán jött azon a majdnem 200 méteren, amit az autótól meg kellett tennünk. Szívesebben bicikliztem volna egészen otthonról, de a mínusz egy fok, meg a gyerekek takonyfokozata ezt még nem tették lehetővé.
Summa. Általában, mint ahogyan most sem, nem megyünk be a vadakhoz. Egyrészt nem lehet csak úgy besétálni, mint boldogult gyerekkoromban, ami egyfelől dicséretes, hiszen így legalább van valami kis fedezet a park szintentartására, másfelől viszont sérti az őslakos önérzetemet, hiszen az erdőbe nem hozok magammal se telefont, se pénzt, nem szeretek jegyet váltani, csak nézelődni, jó levegőt szívni, sétálgatni gondtalanul.
A parktól a rét felé van egy kis udvar, ahol a háziállatok laknak, nekik talán nem olyan drága az ellátásuk, mindenesetre őket jegy nélkül lehet nézni, délután 5 óráig minden nap. Hanna nagyon szeret ide járni, a csacsik barátai már, nem fél a harcias kacsáktól sem, és tudja, hogy az ökrökhöz nem szabad közel mennie.
Ezalkalommal pedig olyan ajándékot is kaptunk, amire nem is számítottunk. A jószágok sokszor kirándulnak, roadshown vesznek részt, (keresik a kenyerüket, na akkor meg is volna, hogy miért látogathatóak jegy nélkül...) most viszont teljes létszámmal jelen volt mind. Sőt, és itt következik a meglepetééés. Az állomány két kis fehérbundás, párhetes báránykával egészült ki. Gyönyörűek. Lenyűgözőek. Annyira tetszett Hannának, és nekem is a látvány, hogy sokáig csak álltunk, és néztük, ahogy mentek az anyjuk után, ettek, és ránk se hederítettek, mintha öröktől itt laktak volna ők is. Pedig biztos, hogy nemrég érkeztek...