Ahogy Hanna egyre többet mesél arról, ami benne van, tudom, hogy tényleg iszonyú érzékeny. Nappal nem is látszik ez, nála inkább az éjjelekre korlátozódik a szeretetvágy.
Az alvással küzdöttünk hosszasan. Pici korában nekem voltak elvárásaim, azt gondoltam, aludni egyszerű, magától értetődő és jó. Hogy aki elfárad, az elalszik. A saját helyén, magától. Legfeljebb mellette kell lenni, vagy nem.
Ma már nem így gondolom. Vagyis azt, hogy aludni jó és kell egy biztos hely ahhoz, hogy valóban jó legyen, azt igen. De hogy kinek mi a jó és a biztos, biztonságos...
Mikolt szereti az ágyát, neki csak egy puha dolog kell, amihez hozzábújhat és kész. Elalszik, pillanatok alatt, nem foglalkozik a külvilággal, kikapcsol, ellazul és szuszog. Csinálhatunk mellette bármit, ő máshol jár. Hajnalban természetesen, amikor már kicsit kipihente magát, eszmél, és keres. Olyankor vagy átjön, vagy én megyek. Mostanában rendszerint egy kis víz, cumi, simogatás és már alszik is. Pár napja nem elég ennyi, kell egy kis ölbenszeretgetés, vagy lakásfelfedezés, és van, hogy egy órát is fent vagyunk, de aztán visszaalszik, és reggelig ugyanolyan békében, a buksiját a paplanjába fúrva szuszog, ahogy este.
Mikoltot nappal kell nagyon szeretni, fizikailag is ekkor igényli a közelségemet. Az éjjel neki az alvásé, a pihenésé, csak kicsit kellek én.
Hanna egészen más. És lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy ebben nem voltam partnere sokáig. Hogy azt szerettem volna, ha éjjel nem engem rugdos, ha megmarad a saját ágyában, ha nyugodtan elalszik. Egy perces kora óta nehezen alszik el, nem tud megnyugodni, ha elbóbiskol erővel kinyitja a szemét. Iszonyú sokáig sírva aludt el és sírva is ébredt. Nem értettem. Nem vettem észre, hogy nappal ő felfedez, nem ér rá tankolni, és mindent, ami kimaradt a velem való érintkezésből, azt az alvásidő alatt akarja pótolni. Kellek ahhoz, hogy be tudja csukni végre a szemeit, hogy biztonságban érezze magát. Az elalvás nála rendszerint legalább egy óra, és a legjobb, ha szorosan maga mellett tud.
Nem egyszerű feladni azt az elképzelést, hogy van napközben időm magamra és este tudok felnőtt életet élni. De bármit tehetek, akkor sem tudom megváltoztatni Hannának azt az igényét, hogy mellette maradjak, míg el nem alszik. Meg lehetne tanítani, rá lehetne kényszeríteni olyat, amitől fél, amit nem tud még, vagy nem képes... Nem gondolom, hogy megéri.
Mióta beszél, el is mondja:
- Mama szoríts erősebben, mert jön valaki és elvisz.
- Mama, nem szeretnék a saját ágyamban aludni, mert ott egyedül vagyok.
Vannak napok, amikor egyszerűen nekem nem megy, nem bírok maradni, várni. Olyankor ő is lejön utánam, én pedig bosszankodom, hogy miért. A legutóbb azt találtam mondani neki, hogy azt csinál, amit akar, de nem szeretném észrevenni, hogy utánam jött. Leült a nappaliban a kanapéra, és szó nélkül végiglapozgatta az összes újságot és könyvet, amit talált. Néztem, mérgelődtem és közben valami mély szomorúságot éreztem. Érti ő, hogy mit szeretnék, de nem tudja még...
És akkor elgondolkodtam... most, hogy újabb kistesó érkezik, most kezdjem el rendre szoktatni, De milyen rendre? Nem az a legfontosabb, hogy mindenki kipihenje magát? Miért is zavar, ha ott szuszog mellettem? Mert megrúg? Egyszer egy éjjel? Vagy mert néha arra ébredek, hogy a szemembe csap? És mi lesz akkor, amikor azt sem tudom hajnali kettőkor, hogy hol jár? Hova szeretnék én menni este? Moziba? Hihi. Legfeljebb jól esne egy kicsit Danival lennem. Amúgy pedig hulla fáradt vagyok, mire Hanna ágyba kerül és igazából akár el is alhatunk együtt.
Ma délután szopzini akart. Meglepődtem, nem téma ez mostanában, Mikolt sem szopizik egy ideje. Elmondta háromszor, megértettem, valamiért ez most fontos. Engedtem, szopizott, és megnyugodott.
Ilyen az alvás is. Ha engedem, nyugodtan elalszik, a maga tempójában, de békésen. Ha harcolok, úgysem alszik... Úgyhogy engedem. És már nem is gondolom, hogy ez harc. Azt gondolom, hogy így van, mert neki így megy.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar