...
Minden évben eljön az ideje, hogy menjek. A család pedig tolerálja, méghozzá úgy, hogy elkísérnek. A gyerekeknek egyelőre a csendesebb résztvevők, Daninak a legtöbbször nem hiányzik a messzeség, neki elég volna egy hűvös sarok egy jó könyvvel. Megértem, nekem mégis mennem kell. Más ízekre, más nyelvre, más tájra vágyom. Ezekből az utakból táplálkozom aztán sokszor egy évig, még akkor is, ha az út során sokszor kívánom magunkat haza, a megszokottba, a nyugalmasabba.
Minél több gyerek, annál kevésbé pihentető a "nyaralás" ezen válfaja. Kit érdekel a torony, ha van medence is, és miért kell mást enni, ha lehet azt is, amit én főzök. És mégis kell. Vannak azért következmények, és megszívlelendő tanulságok is. (Ha rajtam és nem a pénzen múlt volna, akkor augusztus végén elrepülünk Spanyolországba, ami nagyjából otthonos már, ismerjük, nincs benne sok kihívás az úton kívül, viszont tudom, hogy nekünk is, a gyerekeknek is kiváló, csendes, szépséges, barátságos...) A levontak sorjában:
- Legközelebb elő vagy utószezonban megyünk. Kevesebb az ember, kisebb a hőség és ráadásul kétharmad az ár mindenből.
- Pici gyerekkel csak olyan helyre, ahol ismerjük nagyjából a helyi viszonyokat, mert az újhoz való alkalmazkodásban nekünk is sokkal több energiánk vész el, amit viszont jobb volna magunkra mint a térképezésre fordítani.
- Alvásidőben elindulunk, és ha lehet nem állunk meg, ez persze feltételezi, hogy mekkora lehet a távolság. 1050 km nem igazán gyerekbarát, bármennyire is flottul bírta mindannyiunk.
- Pocakkal és két kicsivel egyáltalán nem egyszerű... Itthon sem :)
- Amikor egy kisbaba még nem jár, egyfolytában le akar menni és négykézláb felfedezni, nem a legideálisabb program a városnézés... A múzeumokról nem is beszélve.
És akkor az utimorzsák...
Augusztus 8-án pénteken hajnalban háromnegyed kettőkor majdnem egy hét pakolászás (soha többet nem viszek két váltásnál több ruhát senkinek...) után elindultunk. Autóval, tíz órásra tervezett útra készültünk, a gyerekek aludtak már, úgy tettük át őket az autósülésbe.
Nagykanizsánál megálltunk tankolni, itt találkoztunk Sáráékkal. Ott aludtak a gyerekek, nálunk pedig felébredtek. Mikolt egy órát kiabált, Hanna pedig hat előtt nem tudott visszaaludni. Végül letettem neki egy paplant a földre, ahol végre nagy nehezen utolérte az álom... Innen már csak kétszer másfél percre mertünk megállni, tartva a hosszabb pihenők következményeitől. Kisebb kavargás után, valamivel délután egy után érkeztünk meg a Casa Silenaba, Lucca várostól tizenpár kilométerre, a dombok közé.
Meredeken kanyargott az út a házhoz, egysávos úton. A ház az utolsó az út végén, apró, de kellemes, leszámítva, hogy meleg odabenn, nincs mosógép, és nem működött a sütő sem...
Viszont tartozott hozzá egy saját nem is olyan picike medence is, Hanna legnagyobb örömére. A két hét alatt egyébként eljutott úszásban odáig, hogy karúszó nélkül úszik, lábtempóval, néha a fejét is ki tudja emelni már levegőért... Mikolt óvatosabb, ő pár perc vizezés után inkább a parton lapátolt.Sáráék kicsit tovább kavarogtak, náluk a gyerekek az éjszaka után többször is igényelték a kiszállást, így ők valamikor három körül értek célba.
Az együtt nyaralásból végül jószomszédi viszony lett, mindenki önállóan intézte a neki épp testhezálló elképzeléseit. Részemről nem teljesen így képzeltem, de belátom, velünk talán nehezebb volt együtt létezni, ennek ellenére jó lett volna többet együtt lenni, menni, de legalábbis jó lett volna, ha legalább sikerül egyeztetni, kinek mi az elképzelése erről. Estére általában már mind nagyon fáradtak voltunk, én a gyerekekkel le is feküdtem, de biztosan találtunk volna rá alkalmat, hogy beszéljünk, mégha nem is az esti tücsökmuzsikálásban, bor mellett ücsörögve :)
Kirándulások erre-arra:
Viareggio
Siena
Torre di Lago Pucchini ház
Bolgheri
Vada, tenger
Pisa
Lucca
Vinci
San Gimignano
Tirrenia tenger
Firenze
Lucca bringázás, kavicsozás
La Spezia, Cinque Terre
Pisa ráadás, Lucca utoljára
Tidak ada komentar:
Posting Komentar