Mert olyan sokan és sokszor kérdezik, hogyan csinálom végig egyedül a napot két gyerekkel, meg a nagy pocakkal, elgondolkoztam... nem is vagyok egyedül...
De. Azért vannak hosszabb rövidebb időszakok, amikor igen, és az sokféle. Leginkább lassú, sokszor vicces, és gyakran fárasztó. Nem cserélném el semelyiket (gyereket, pocakot) de estére elfogy a türelmem és a humorérzékem és nagyon örülök, ha jön valaki... legfőképpen Dani.
Azzal kezdődik a nap, hogy valamikor hajnalban (nagyjából egy és kettő között) beájulok az ágyba. Mert amúgy forgolódnék, de ezt már írtam. Dani ekkor már a második rem szakaszon van túl, Hanna pedig általában Áron ágyában alszik. Vagy a sajátjában, de ez a ritkább, mostanában sohase. Mikolt pedig már régóta, egyedül, ügyesen. Aztán vagy alszunk reggelig, vagy valaki felébreszt hajnalban. Ha az utóbbi, akkor az azzal jár, hogy 1. pisilnem kell, 2. nem tudok visszaaludni.
A reggel mostanában nagyon nagyon későn indul, hála a lányok és az én késői lefekvésemnek. Mikolt szól át, mammmma, valamikor 9 és 10 között, de ez volt már fél 11 is... Gyanítom, hogy lesz idő, amikor ez majd változni fog, jelenleg sem erőm, sem motivációm nincs változtatni rajta. Bár így sokakkal nem tudunk elég időt együtt tölteni, mert amikor mi reggelizünk, akkor mások épp ebédelnek...
Mikolt kikéreckedik a kiságyból, majd hoz egy könyvet, míg én a foteljében igyekszem magamhoz térni. Rendszerint Boribont választ, vagy Anna és Petit, és legalább öt percig hallgatja is. Aztán felöltözünk, fogat mosunk, és felmérjük, hogy az emeleten van-e tennivaló, úgy mint mosás, rendrakás... Hanna ekközben rezzenéstelenül alszik. Akkor is, amikor a kicsi sikítva örül neki, vagy ha felhúzzuk a redőnyt. Abban a pillanatban, hogy indulnánk lefelé reggelizni, Hanna pattan... Hihetetlen, ahogy ébred. Nincs átmenet alvás és ébredés között.
Így aztán újabb öltöztetés, újabb fogmosás, és csaknem egy óra elteltével már le is érünk a földszintre.
Okok: Rémségesen lassú vagyok. És ha egyszer leülök, már nem tudok felállni. A lányok utálnak öltözni, elszaladnak. Nem érem őket utól. Pedig nem nagy a tér... Mikolt a szemetes kipakolásával van elfoglalva, miután a saját és Hanna pelusát is kidobja. Mire odaérek, már nyakig van a piszkos pelenkákban...
A reggeli evészet mostanában inkább csak próbálkozás. Hanna a székén tornázik, forog, énekel, dumál. Nem szeret enni. Illetve az egyetlen, amit megeszik, az a kalács. De csak margarinnal. Semmi nem kell rá. Mikolt eddig szeretett enni, de egy hete teljesen leszokott erről az amúgy nagyon dícséretes tevékenységről. És ha mégis, akkor is csak egyedül. A reggelinél ez nem is olyan nagy baj.
Mire végre kerül annyi a pocakokba, amivel azt hiszem kihúzzuk ebédig, lassan dél. Mire elteszem a helyére azt a hihetetlen mennyiségű dolgot, amivel próbálkoztam, már nem jut időm semmire. Az asztalon hagyni bármit életveszély, Mikolt azonnal lecsap a kintfelejtett dolgokra. És kiönti, maszatolja, játszik vele. Megértem, csak macerás mindent feltakarítani napjában ezerszer, így inkább a megelőzést választva pakolok. Meg törölök, meg felseprek, meg felporszívózok. No ekkor jön el a pillanat, hogy úgy érzem, elfáradtam... Pedig épp másfél órája vagyunk ébren.
Játék... Ha eleget ettek, szépen játszanak, nekem pedig állandó lelkiismeret furdalásom van, hogy nem velük vagyok, nem készítünk együtt festményeket, nem mesélek, hanem pl. főzök, vagy mosogatok, vagy stb. Nem mentség, és jópofa, hogy megvár, de meddig várjon? Mire elkészülök, Mikolt általában már a teraszajtót üti, jelezvén, menjünk kifelé.
A következő kihívás ekkora hassal a gyerekek felöltöztetése. Ha minden kéznél van (sosincs) és csak le kell ülnöm, majd egymás után rájuk adogatni a dolgokat, akkor nagyjából 15-20 perc alatt mindenki készen van. De mindig akad valami, ami közben derül ki, Hanna nem pisilt, pedig már rajta az overál, Mikoltnak nincs cumija, mert előző nap azzal vittem fel aludni, így fel kell mennem érte... ami miatt a készülődés nagyjából fél órácska. És természetesen a mosás akkor jár le az emeleten, amikor elindulunk, esélyt sem hagyva, hogy még frissiben teregessek...
A minap magamat hagytam utoljára, a gyerekeket pedig "kitettem" az udvarra, míg én a nadrágomba ugrottam (hihi). Mire kiértem utánuk (kettő perc...) a kiskapu nyitva volt, mikolt pedig kívül. A szomszédnál értem utol, futott előlem, amint meglátott és kacagott, szerinte jó móka volt a kergetőzés. Mikor megkérdeztem Hannát, hogy került Mikolt az utcára, hanyag szarkazmussal közölte, ki akart menni. Azóta kulcsra zárom a kiskaput...
A kinti program időben és trében behatárolt. Vagy sétálunk egyet az utcában, vagy buszozunk is, és dédit is látogatunk, vagy messzebb merészkedünk, akkor az autóba betenni őket a kihívás nekem. Hanna egyedül száll be, és egyedül köti be magát, de mire ezzel végez, már régen elment a kedvem az indulástól. Amilyen gyors, ha futkározásról van szó, olyan lassú, ha készülni, enni, indulni, aludni kell... Ha sétálunk, akkor Hanna egy darabig motorozik, Mikolt ül a dupla babakocsiban, majd amikor Hanna elfárad, ő is beül. Ekkor 10+13+15+1 kgnyi cuccot tolok. Igyekszem mindezt egyenes terepen, vagy lefelé tenni... Elfáradok, mire hazaérünk.
Ebédre hazajövünk, ez egy és fél kettő között van valamikor. Van benne rutinom, de még így is legalább négyszer kell felállnom az asztaltól, mire minden sikerül. Hanna újabb produkciókkal kápráztat el bennünket, és leginkább nem eszik. Kivéve, ha épp olyan a kedve. Amúgy édes és nagyon ügyes, de véges a száma a főt ételeknek is, amiket megához vesz. Leginkább azt, amit én főzök. Így nem kell sokat gondolkodnom, viszont nem változatos eléggé.
Ebéd után kis játék, majd szieszta. Mindenkinek. Szerencsére ez megy a legjobban egész nap. Mindannyian pillanatok alatt elalszunk, én ébredek a leghamarabb, majd Hanna és végül Mikolt. Ha mimi sokat alszik, akkor Hannának jut egy kis egyke idő, amit nagyon hálásan fogad. Ilyenkor a legédesebb, suttog, míg Mikolt fel nem ébred és egyedül elvan akár másfél órát is. Nem rohangál, nem zajoskodik. Babázik, olvasgat, halkan zenét hallgat, imádom. (és még mindig nincs kiteregetve...)
Uzsonnázunk, megérkezik Mimi is, és innentől várjuk haza Danit. Vagy Hanna hozza a telefont, vagy Mikolt, felhívni, merre jár. Idővel lefáradnak idebenn, és újra indulni kell, vagy csak a verandára, vagy messzebb. Nekem ez már nagyon sok ekkorra, nem bírom fizikailag, így sokszor mire szegény Dani hazaér, már csak egy morgós nagykutyát meg két vinnyogó kutyakölyköt kap. Ha gyorsak vagyunk, megússzuk nagyobb hiszti nélkül, de az összekészülés még két felnőtt két gyerek felállásban is legalább negyed óra.
Vacsora nyolckor van, addigra vagy hazaérünk, vagy máshol ér. Nagymamák, dédi nagyszerű célpont, szívesen megyünk, a lányok is szívesen vannak máshol és egy kiscit lehet másra bízni, úgy, hogy azért mi is velük vagyunk. Fürdés kilenckor, aztán mese, előbb Mikolt fekszik, és már csukja is be a szemét, aztán Hanna balettelőadását élvezhetjük, aminek több felvonása is van, a mesével kezdődik és a holaludjak el felvonással folytatódik. Mire álom jön a szemére rendszerint fél éjfél.
Hát így... és észre sem veszem a pocakomat. Csak azt, hogy hamar elfáradok, hogy nem vagyok százszázalékos, hogy nem megy minden, amit eltervezek, ezért nem is tervezek sokat, az meg persze bosszant, hogy miért nem bírom. És imádom, hogy ketten vannak, hogy hárman lesznek, hogy Hanna énekel, mondókázik, kuckót épít, hogy tologatjás egymást a játékbabakocsiban, hogy Mikolt halandzsázik, hogy újra matrica, és iszonyúan elfáradok akkor, amikor nyavajások, betegek, hisztiznek, nem hallanak, mindent egyedül akarnak, nem figyelnek egymásra, nem alszanak el este... És tényleg sokat vagyok egyedül. De nem választanék más hivatást, épp így jó. A terhelés pedig folyamatos, nem egyik napról a másikra történik, talán ez az ok, ami miatt kívülről sokkal nehezebb, mint innen nézve.
És jó néha nem figyelni, hagyni őket, elengedni, másra bízni, jelen lenni, de csak fizikailag. És jó elmenni néha, kettesben lenni Danival, aztán visszajönni hozzájuk.
Azt gondolom, minden perc, amit velük töltök most, pótolhatatlan. A kapcsolatunk most alapozódik, Hanna épp kifelé igyekszik ebből az egységből, és ezt is jó érzés látni, megélni. El tudom engedni, és örülök, hogy menni akar. Mikolt kis matricám, vele még szoros a kapocs, és ezt is jó megtapasztalni.
Azért jó lesz letenni a pocakterhet és kézbe fogni, magamra kötni Áront. Változni fogunk és nem lesz könnyű, de így van jól.