Nagyon... Ha tehetném, nyarat rendelnék, és befeküdnék a medencébe, amiben a lányok egész nap képesek pancsolni. Ha tehetném, a következő gyereket biztosan nem télen szülném. De ezt most kell majd. És hogy mikor, azt nem tudom, de érzem, hogy lassan a végére érünk. Nagyon jó volna tudni, mikor. Hogy tényleg eljön a nap. És hogy már csak annyi...
A kórházi cuccokat összepakoltam majdnem, kicsit meg is lepődtem, hogy csak ennyi.
Iszonyatosan fáradt vagyok, két napja a délutáni alvásból úgy ébredek, mint aki a világ másik oldalán járt. Hanna hangja alig ér el hozzám. Felkelni egyre nehezebben megy, már úgy is nagyon megerőltető, hogyha előbb négykézláb, mert onnan az igazi kihívás. És már nem mosolygok rajta, csak eszembe jutnak azok, akik már három, vagy négy gyereket nevelnek, és hatalmas respekt van bennem feléjük.
Azt hiszem minden nap sikerül kiborítanom a kisebb családomat, Hanna szépen le is reagálja a hisztijeimet. Dani szerint még viselhető, de sokszor kér, menjek inkább, legyen magamban. Vicces, mert hova? És egyedül? Mire felöltözöm, elmegy a délelőtt... vagy az este.
Arról már nem is írok, hogy mindent elfelejtek, elejtek, kiszórok, bármiben elbotlok, menni egyáltalán nem megy már, trallalalla.
És a legbosszantóbb ez a teljes kiszolgáltatottság, meg a tehetetlenség érzése. Ja meg az alkalmatlanságé... Mert milyen anya vagyok én, hogy már se mosogatni, se főzni, se játszani, de még rendesen úgy igazán jelen lenni sincs erőm... Jó lenne már túllenni ezen a részen...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar