Pénteki rehab

Tegnap estére tetőzött a hét feszültsége, nyolc körül már úgy éreztem, ha állva becsuknám a szemem, el tudnék aludni.
De a lényeg.
Délelőtt Zelcsényi doktornőnél jártunk, egy éjjel kellett, hogy felkészítsem a lelkem az alkalomra. Mikolt is készült, kis ekcémát, némi orrfolyást és egy kis köhögést vittünk a mozgásdilemmám mellé. A doktornő teljesen emberi arcát mutatta, így megkövetem. Lehet hogy ma jó napja volt, vagy nem volt fáradt, mint a múltkor, vagy csak én számítottam nagyon rosszra. Egy órát voltunk nála, beszéltünk sokmindenről, megnézte a kisembert, és továbbküldött bennünket egy gyógytornászhoz, aki szerinte a legjobb szakember. Eredetileg Dévényes, de nem ez a leglényegesebb benne, hanem a készség, amivel a tudása mellett bír, legalábbis ezt mondják róla. Zelcsényi egyébként azt mondta, nem tetszik neki a kéztartása, de a lábán is látott némi eltérést.
Kaptunk golyót erre is, meg a náthára is.
Ami számomra az elmúlt idők legmegnyugtatóbb találkozása volt, az a délutáni biatorbágyi látogatás. Itt is kaptam fejmosást, mint ahogy délelőtt is, de ez belefér. Ami elgondolkodtató, az az egymásnak ellentmondó módszerek és nézetek. Kicsit olyan érzésem van, mint a pszichoterápiában, hogy a mód hitkérdés is a tapasztalat mellett, a gyógyulás pedig nagy részben nem nyomonkövethető folyamatok, egymásrahatások eredménye, sokszor semmi köze ahhoz, mit használunk.
Visszatérve Kornélékhoz. Alapítvány, amit a feleségével és néhány segítővel együtt vezetnek, a hozzájuk fordulóktól nem kérnek semmi ellenszolgáltatást, ránk bízzák, hogy támogatjuk-e őket vagy sem. Közvetlenek, kicsit az egyetemi bölcsészhangulatot éreztem a lendületükben, a közegben, amit teremtenek, közben pedig a mérhetetlen elkötelezettséget az ügyük mellett, és maximális alázatot a gyerekekkel szemben, valamint tudást és tapasztalatot.
Kornél egy halom kérdést tett fel, kezdve a születés körülményeivel, (pl. még soha sehol eddig nem kérdezték meg, repesztettek-e burkot és ha igen, mennyi idő telt el a születésig) a csecsemőkori szokásokon át a hétköznapi szokásainkig, ami Mikoltot illeti. Gyanítom, hogy standard kérdés, hogy volt-e pihenőszék, bébihinta, kendő. Volt. És szerinte ez a bibi.
Ő azt vallja, (és ez nyilván nem hit kérdése) hogy amíg egy baba nem képes önállóan függőleges helyzetben megmaradni, addig mesterségesen nem szabad ingerelni. Vagyis kendőben is csak fektetve, szék, ülés, hinta elfelejtve. Négy hónapos kor körül a babák elkezdik a fejüket elemelni a talajtól, ami az IR fejlettségére utal, de fiziológiai jelentőséggel nem bír. Ha fekszik, fel nem tud ülni ettől, de ha félig ül, akkor ha bármiben megkapaszkodik, akkor felhúzza magát, mint ahogy Mimi is tette. A legtöbb gyereknél ez nem biztos hogy hosszútávú problémához vezet, de érzékenyebb gyereknél okozhat galibát. Ebben az életszakaszban nem a húzóckodás a domináns, hanem a támaszkodás. Ha az rögzül, hogy fogni-húzni, akkor nem csoda, ha ökölben marad a kéz, kvázi markolja a levegőt, ahelyett, hogy nyitna, támaszkodna. Kornél szerint Mikolt korú babára a gravitáció is lehet olyan hatással, ami arra motiválja, hogy végezze a kezével az aktuális reflexes mozdulatokat, Mikolt esetében a kapaszkodást, ökölbeszorítást.
Mikolt ráadásul nagyon korán átfordult, ami szintén egy fajta szenzitívebb IR aktivitást mutat, bár érdekes módon Mikolt nem feszítette magát hátra, ami a korán átforduló babálnál jellemző, és feszességet jelent. Először balra fordult és ez azóta is csak ebbe az irányba megy neki. Kornél emiatt aggódott leginkább, azután az öklözés miatt, az összes többit normálisnak tarotta, ahogy én sem azért kerestem segítséget, mert nem kúszik még. Ami még korrigálásra vár, az az, hogy inkább a csuklóján támaszkodik, nem az egész tenyerén.
Jövő pénteken megyünk újra, addig azt a házi feladatot kaptam, hogy segítsem Mikoltot hogy ráérezzen, hogyan kell jobbra fordulni, gurítsuk játékból az ágyon és ne ültessük.
Az eredmény:
- Estére iszonyú fejfájás nálam és kis megnyugvás.
- Mikolt kúszik, szombaton vagyis ma már úgy, hogy a csípőjét is emelgeti, és néha már váltott kézzel is próbálkozik.
- Hason fekve az egyik lábát is igyekszik maga alá húzni, közben támaszt az ellentétes karjával.
- Kicsit kevesebbet láttam ma ökölben a kezét, illetve többször figyeltem fel a nyitott kis kezére, mondjuk inkább a bal oldalon, ami eddig is "ügyesebb" volt.
Örülök, hogy rátaláltunk erre a helyre, és persze nagyon rosszul érzem magam amiatt, hogy csak most, illetve hogy eddig van amit nem tettem jól.

Kornélnál jártunk

Ma délben újra Biatorbágyon voltunk, mind a négyen.
A tapasztalat ugyanaz, Kornél a leggyerekbarátabb ember, akivel valaha dolgom volt. Jó lenne persze, ha mindenki, aki kisgyerekekkel, csecsemőkkel foglalkozik ilyen volna, ezzel együtt nagyon örülök, hogy eljutottunk hozzá.
A lényeg, megnézegette Mikoltot, megbeszéltük, mi történt az elmúlt egy hét alatt, nagy labdán tornáztak, és egy fél óra múlva végeztünk is.
A történések az elmúlt hétről:
- Minden nap forgattam, hempergőztünk a nagyágyon.
- Minden nap igyekeztem rávenni, hogy a jobb oldala felé megforduljon.
- Igyekeztem kerülni az ültetést és a függőleges testhelyzetet.
Az eredmények:
- Tegnap először egyedül átfordult, játékból, és nem minden motiválás nélkül, de nekem ez is nagy szó.
- A jobb keze sokkal többször van nyitva, bár sokszor még ököllel támaszkodik.
- A motorozás mintha kevesebb volna, persze hason fekve kevesebb a lehetőség is a csuklóforgatásra.
- Egyre lendületesebben kúszik, a csípőjét emeli, de a lábát még nem hajlítja hozzá.
- Hason fekve oldalra tornázza magát, az egyik karját kinyomja, és billenti a csípőjét, mintha a felülés kezdeményei lennének ezek a mutatványok.
Kornél azt mondta, hogy bár nem lát semmi igazán aggasztót, hiszen a normál tartományba belefér, hogy még csak most kezd kúszni, szíve szerint még foglalkozna velünk, mert a forgásnak még rögzülnie kell, és a nyújtott kartámasz sem megy, amiből arra lehet gyanakodni, hogy nem csak ezzel a támasszal lesznek nehézségek, ezen pedig segíthetünk. Így két hét múlva megyünk újra, addig forgatnom kell, és segíteni ráérezni a könyék kinyújtására. Ezt nem nagyon szereti, de gondolom idővel, ha erősödik, sokkal jobb lesz.
Feltettem neki a kérdéseimet is, az albán csecsemőkről és a természeti népek hordozási szokásairól. Az ő válasza:
Sem az albán gyerekek esetén, sem a természeti népeknél nincs szükség olyan kifinomult intellektuális készségek használatára, mint a mi világunkban. Ott a szülők nem kívánják egyetemre küldeni a csemetéiket, Kornél megfogalmazásában az sem nagy gáz, ha egy egy felnőtt kiteker néhány kecskelábat, vagy odasóz a társának, amit nálunk pl. magatartászavarnak címkéznének. Ott nem szúr szemet, ha valaki nem tud megtanulni írni olvasni, vagy nem nagyon beszél. Náluk nem kell megküzdeni a diszlexiával, vagy nem érdekes, ha valaki autista. Plusz nincs köztük mozgássérült kerekesszékben mert sok népnél egyszerűen megoldják, hogy ne legyen...
Nos engem meggyőzött, és szeretném, ha Mikoltnak sem lenne gondja a későbbiekben valami olyan miatt, amin most tudok változtatni, segíteni neki. Úgyhogy "tornázunk". :) Játékból, ahogy Kornél kérte.

Angéla a konduktor

A múlt héten mentünk volna Biatorbágyra a szokásos heti Kornélozásra, de Hanna is, Mikolt is újra taknyos, köhögős. Lehet, hogy az uszit kiiktatjuk egy időre az életünkből...
Keddre volt időpontunk Angélához, de nem jutottunk el hozzá, mint ahogy a fejlődés neurológiára sem (ide május 21-re kaptunk új időpontot...), sőt a prevenar oltás is elmaradt. A héten viszont mintha kicsit javult volna az állapotuk, ezért felbátorodva elindultam ma Biatorbágyra. Angéla nagyon kedves, türelmes és meggyőző. Mikolt eleinte hatalmasakat mosolygott rá, de amikor a hátát maszírozta, már nem volt túl lelkes. Úgy tűnik, jó helyen találta meg Angéla az izomjainak merevségét, szerinte a vállöv van letapadva kissé. A sokadik verzió ez, de amiben biztos vagyok, az az hogy,
1. Biatorbágyon jó kezekben van
2. Kell a mozgatás, a szakszerű még inkább
3. Elfogadom Kornél és Angéla véleményét és tartiom magam hozzá
4. Ahogy ők nyúlnak Mikolthoz, azon látom a koncepciót
Szerdánként csoportos tornára fogunk járni, ami ezen a héten sajnos még kimarad, mert holnap Hannát viszem homeosdokihoz egy hosszabb beszélgetésre, péntekenként pedig Kornél foglalkozik majd vele. Andit lemondom, (ez négyezer forint kiadást jelentett minden héten) Edithez pedig ha muszáj elmegyünk még. Ezzel remélem lassan végére érünk a számomra végeláthatatlan orvoslátogatásnak, és beáll egy rend, ami úgy fog kinézni, hogy hétfőn tücsökzenélünk, szerdán Mikolttornázunk, csütörtökön csiribirizünk, pénteken pedig Kornélozunk. A kedd szabad, és valahogyan jó volna megoldani, hogy Hanna ne mindig jöjjön velünk, mert sokkal szívesebben van játszótéren, mint bezárva velünk.
Arról pedig egyelőre csak ábrándozom, hogy mikor mondja valaki, hogy kész, mehet.

A tökéletes

Pénteken voltunk Biatorbágyon. Kornél ilyenkor kikérdez, mi történt a héten, hol tartunk. Meséltem hogy mászik, a lábát nyújtogatja, mire mosolyogva kérdezte:
- Akkor én még mit csináljak ezzel a gyerekkel? Tökéletesen működik.
Erre vártunk két hónapja, és olyan gyorsan fejlődött, hogy öröm volt nézni. Végigjártunk millió helyet és tény, hogy Kornélék voltak a legjobbak a legtöbb szempontból. Annyit csináltak, amennyit muszáj volt, de azt kitartóan.
Egy hónap múlva szeretne bennünket újra látni, vagy amikor Mikolt feláll. Szombaton meg is tette, így aztán kedden meglátjuk, hogy mennünk kell-e pénteken. :)
Az ácsorgás persze koránt sem tökéletes, egyelőre kis balerinához hasonló, egyik lába spiccben... Az alvására elég nagy hatással volt a változás, este nem fekszik le, nem alszik el egyedül, de leginkább a nagyágyban belémbújva jó. Mondogatom magamban, ez is csak átmenet, pláne, hogy Hanna is sokszor érkezik meg hozzánk az éjszaka közepén, aztán hajnalban váltják egymást. Szerencsére elég nagy az ágy kettejüknek, mi meg Danival két tíz centis sávra igyekszünk korlátozódni.

Mozgóképek Áronról

Még csak most született, és tessék...
Próbaképpen feltettem neki a rudat, hátha leköti. Szemlátomást örült neki, lelkesen csapkodta a kék emberkét, aki visszacsörgött neki, és még el is beszélgettek. Természetesen a varázslatból nehezen szakadtam ki, ez már a lankadó lelkesedés, de a mesélés egy apró darabkáját így is hallani, bár nagyon kell fülelni.
Hogy mennyire gyorsan telnek a napok azt azon is érzem, hogy elkezdett foglalkoztatni a kiságy téma. A lányok mindketten három hónapos korukban kerültek be éjszakára is. Nagyon messzire nem menne Áron, az ágya közvetlenül a miágyunk mellé van állítva. Azért egyelőre még csak a merengés fázisánál tartok...

Egészen kerek nap

Sok kis apróságtól...
- Mikolt gyógyul. Határozottan. A tegnap esti hercehurca után végigaludta az éjszakát, nyugodtan, és reggel sírás nélkül ébredt. Annyira vártam már, hogy újra hallhassam hogy hív, és fülig szaladjon a szája, amikor meglát...
- Délelőtt Hannával és Áronnal csiribirin voltunk. Eredetileg Mari vitte volna Hannát, de rájöttem, nekem is kell a kimozdulás, így végül Mikolttal maradt itthon. Jó volt látni Hannát, ahogy örül Katinak, a gyerekeknek, és valószínűleg annak is, hogy egyedül neki vagyok.
- Áron hazafelé (is) elaludt és az előszobában (amit nem fűtünk) hagytam. Evés nélkül aludt négy órát. Közben a lányokkal megebédeltünk. Ma hosszú hetek óta először mind a ketten csak ettek és ettek és ettek. Mintha ez volna a legtermészetesebb minálunk, én pedig ültem velük az asztalnál mozdulatlanul és szótlanul, nehogy rádöbbenjenek, nem így szokták.
- Aztán aludtunk egy nagyot, Hanna ma is (vagy mondjam, hogy ahogy szokott :)) pelus nélkül, Mikolt pedig sírás nélkül...
- Délután, mikor Áron felébredt és rájött, hogy még ma nem is evett úgy igazán. Feltöltötte a készleteit, majd elkeseredett. Egész este sírdogált, kivéve, amikor a két lány közül valamelyik vele foglalkozott. Édesek voltak, ahogy igyekeztek megvigasztalni a picikét. Mikolt is bevetett mindent, simogatta, puszilgatta és végül ráfeküdt... hátha. Sikerült.
- Hanna a kisszékeket, a babáit és a kockákat is sorba rendezte, a babákkal mászóversenyt rendezett, társasozott Mikolttal, ezeket eddig még nem láttam tőle. Úgy szeretem, hogy kitalál újabb és újabb dolgokat, nem unatkozik, legalábbis jobb napjain. A mai úgy tűnik ilyen volt.
- És amikor kifogyott minden ötletből, megkért, tegyem be Áront a babakocsiba, hogy tologathassa. Betettem. Mikolt is hamar bekapcsolódott a játékba, és nagy egyetértésben tolták körbe körbe. Áron nézelődött, aztán megkért, vegyem ki. Kivettem. :)

Írjak, vagy ne írjak?

Sokáig ücsörögtem ma este a billentyűzetet bámulva, mert nem volt kedvem írni. Amikor ezt a blogot elkezdtem, megkönnyebbülés volt, hogy nem írok minden nap. Mert nem kell.
Ezzel a hosszú téllel sok bajom van.
A legrosszabb három a betegségek, a bezártság és a hideg-sötét. És újra írnom kell.
Amikor írok és újraélem a nap eseményeit, sokszor jókedvűen állok fel, és már nem is tűnik olyan nehéznek az élet, mint mikor leülök ide.
De a kell akkor sem tesz jót nekem. Nem mintha nem történnének olyasmik velünk, amit érdemes dokumentálni, de elgondolkodtam azon, hogy miért is írok naponta több bejegyzést.
A blogom lett a terapeutám... és nagyon várom a tavaszt, hogy újra csak akkor írjak majd, amikor kedvem lesz, vagy amikor olyasmi történik, amiről érdemes itt is megemlékeznem. Vagyis nemsokára...

Szösz

Mikolt legfrissebb szava.
Az ö-t kissé "á"san, az sz-eket csücsörítve ejti. Imádom...
Ő pedig nagyon örül, hogy már ez is megy és vagánykodik vele. Minden szösz, ami pici és sötét, vagyis a hangya és a mákszem is.
Tegnap este a fürdőszobából kifele jövet cipeltem a kis hálózsákos csomagot. Vizsgálgatja a mellkasomon a bőrömet, majd megakad a tekintete egy apró anyajegyen. És már mondja is nagyon okos arckifejezéssel, szemöldökráncolva, azon az elképesztő alt, jelenleg kissé rekedtes babahangján:
- Szász.
Mondom neki, hogy édes az egy anyajegy.
Ő pedig egyetértéséről biztosítva bólogat és mondja:
-Szász.

Kicsinek hívjuk

Pedig már:
Elkéri a telefont és a maga nyelvén, de az udvariassági formákat rendre betartva kommunikál a túlvéggel.
Bármilyen testrészét megmutatja kérésre. Tegnap Hanna beütötte a térdét, Mikolt a szőnyegen ült Dani előtt, megfordult és ütögetni kezdte Dani térdét, közben vehemensen magyarázott.
Várja a rigót, reggel szalad a teraszajtóhoz és ha végre megpillantja, szalad hozzám, hogy megmutassa.
A haja egyre hosszabb, ma két cofit csináltam neki. Büszke rá.
Reggel odament Áronhoz, a kezére mutatott és azt mondta: keze... Beszél.
És persze bőven baba még. :) marad is Kicsi nekünk.

Üsse kavics

Ma jöttem rá, hogy igazából szeretem a telet.
Az olyat, mint amilyen ma is volt. Fehér, nulla fok körüli, szélmentes, napsütéses.
Ilyenkor jólesik kimenni, a lányok is sokkal lelkesebben öltöznek és alig várják, hogy induljunk.
A Normafához mentünk, hogy szánkózzunk egy hatalmasat, mielőtt tényleg tavasz lesz és virágszedni lehet csak. :)
Fogassal felmentünk a Szabadság hegyig, onnan sétáltunk. Mikolt Dani hátán, Hanna szánkón, Áron a zsebben rajtam. Mari és Pali is velünk tartottak, Pali is húzott egy szánkót, abban bízva, hogy Mimi felül rá. Ki is próbálta, de az első bizonytalanságnál, vagyis amikor a szánkó álló helyzetéből megmozdult, kiabált, hogy inkább leszállna.
A Normafánál sok ember, rengeteg szánkó és síző volt. Hannának már a látvány elég ingert szolgáltatott, alig lehetett meggyőzni, hogy érdemes továbbsétálni. Állt, és nézte a síző kisfiút, a kergetőző kutyákat, a rohangáló gyerekeket. Nekem pedig olyan érzésem volt, mintha egy messzi síparadicsomba csöppentem volna. Komoly nosztalgiát éreztem a sílécemmel kapcsolatban.
Mikoltnak is nagyon jó kedve volt egész délelőtt, úgy tűnik, a nyári gyerekünk a napsütésben és a plusz fokokban tényleg kienged, még a szánkóra is felmerészkedett és Marival kétszer is lecsúsztak a domboldalon.
Mielőtt hazafelé indultunk volna, ittunk egy teát, és vettünk pár rétest is, ami a Normafa hangulathoz szervesen hozzátartozik.
Ha mától egy darabig még tél lesz, de ilyen ragyogó, ígérem nem panaszkodom... :)

Ájá két hónapos

5500 gramm és 59 centi.
Szokták kérdezni, hogy jó gyerek-e?
Mit jelent, hogy jó gyerek? Azt tudom, hogy édes, de hogy jó-e? Hát persze hogy jó...
A szeme egyre kékebb, nagyon érdekes, hogy mennyire más, mint Mikolté volt, és mennyire hasonló, mint Hannáé volt. És mégis mindig inkább a Mikolt félét keresem, és rácsodálkozom, hogy nem barna, hogy nem felemás.
Még mindig komótosan alszik el, és tempósan eszik.
Még mindig nagyon formásnak látom, testileg és fejileg egyaránt.
Még mindig nincs rendszer abban, hogy hason, vagy háton, vagy kézben vagy pihenőszékben.
Még mindig szereti ha zsizsegés van körülötte és még mindig nagyon szereti ha a testvérei a közelében vannak.
A kedvenceim a cicahangja, a görbülő szája, az eőzése, a mosolya. Meg a egész gyerek úgy, ahogy van...

Kéthónapos ijedelmek

A hetet orvoslátogatással kezdtük volna. A két hónapos oltás volt esedékes Áronnak, és a 18 hós Mikoltnak. Reggelre mindketten szörcsögtek, Hanna pedig köhécselt, ezért egy héttel elhalasztottuk ezt a programot.
A szokásos háromnegyed órás emeleti készülődés után végre lejutottunk reggelizni, (mostanában Áron is akkor kel, amikor a lányok, így hármat öltöztetek, kettőt pelenkázok, és jelenleg háromnak adagolok golyót, egynek orrot fújok, kettőnek pedig szívok...) aztán mindenki tette a dolgát. A lányok főzőcskéztek a nappaliban, Áron a kanapén ejtőzött.
Ebben az időszakban van időm egy kicsit a saját dolgaimmal foglalkozni, mindegyik elvan egy darabig nélkülem is. Gondoltam készítek Áronról egy pár fotót, hogy majd amikor ezt a bejegyzést megírom, legyen illusztráció hozzá. Vittem a gépet, nézegettem a gyermeket.
Minden apró részletét az ijedségem alakulásának nem tudom már felidézni, az biztos, hogy azt vettem észre, hogy sem a kamera jelzőfényére nem reagál a szeme, sem az én szétnyitott kezemre, amit előtte mozgattam. Jól emlékszem még arra, hogy Mikoltnak ennyi idősen az egyik kedvenc elfoglaltsága volt a pillangószerű kezem követése, Hanna pedig attól nyugodott meg az esti hiperhosszú sírásából, ha Dani előtte mászkált. Ő a fejét forgatta az apja után, és ettől elmúlt minden bánata.
Megijedtem, mert Áron az elkövetkező egy órában, az összes próbálkozásom ellenére sem reagált. Hangra igen, fényre nem. Még a szemébe is világítottam egy gyenge fényű lámpával, még csak be sem csukta. Kattogott az agyam, vajon az elmúlt hetekben láttam-e figyelni, észrevétlen maradhatott-e bármilyen jele annak, hogy nem lát, de nem tudtam megnyugtató emlékképet előcsalogatni. Megnéztem az összes fényképet Áronról, de még ezek között sem volt támpont.
Közben Áron elaludt, én végleg kétségbe estem, és hívtam Danit, hogy együtt kitaláljuk, mi a következő lépés. Ő a háziorvosunkat hívta, aki este hatkor a rendelkezésünkre állt volna, de engem ez nem nyugtatott meg. Bevillant Panka blogja, (nagyon hálás vagyok neki, hogy rámtalált!) megkerestem az ide vonatkozó posztját és kértem időpontot dr. Juhos Piroska doktornőhöz.
A Dimenzió Egészség Központban volt tegnap magánrendelése, a kedvünkért a rendelési idő előbb bejött, iszonyú kedves volt mindvégig, nem riogatott, és hümmögött, ezerszer ellenőrizte amit feltételezett, Áronnal nyugodt, barátságos volt, türelmesen megvárta, hogy megszoptassam a vizsgálat közben, majd mindent elmagyarázott, amit tapasztalt. Partnerként és nem betegként, az értelmi képességeinket maximálisan felmérve kezelt bennünket, ami nagyon jólesett. (mindezt azért említem, mert olyan ritka ez a hozzáállás, pedig ez volna a magától értetődő, nem pedig az, amikor buta, túlaggódó szülőnek kezelnek, kapok egy papírt, vagy egy receptet és ez a vége...és ha kérdezni merek, akkor nagy szemeket mereszt a nagybetűs orvos, hogy miért rabolom az idejét. Nyilván egy magánrendelőben kicsit más a helyzet, ott én fizetek az orvos szolgáltat, de fizettem én már fejcsóválós, hümmögős, ijesztgető orvosnak is, aki szó nélkül magamra hagyott a kétségeimmel...)
A diagnózis: Áron valóban nem követi a szemével a mozgó tárgyat, vagy fényt. Valóban ideje lenne ennek, így az ijedségem jogos volt.
De! A szeme rendben, vagyis szervi ok nincs a háttérben. A pupillája reagál, a szemfenék ép. Egyetlen eltérés, hogy a fundust nagyjából -7 dioptriával látta csak élesen a doktornő. Erre azt mondta, hogy sokszor egy hónap elteltével újravizsgálva már nem ugyanazt méri. Vagyis van esély rá, hogy ne legye rövidlátó.
Hogy miért nem fixál? Passz. Kaptunk egy hónap haladékot, ha addig sem történik áttörés, akkor neurológushoz küld.
A hatalmas kő leesett, hazajöttünk.
Este vacsora közben a székében feküdt, Dani feltette neki a játékokat. És elkezdett figyelni rájuk, amikor pedig Dani elvette előle, utánuk nézett. Többször.
...
Dani szerint, ha egy jógi szemébe világítanak, az se rezzen meg. És a fontos mozikat belül vetítik... Én meg csak aggódjak, meg figyelgessem, mert nekem meg az a dolgom.

Csak sikerült :)

...a hármas képet megalkotni...
Nem is tudom, melyiket szeretem a legjobban. Őket, élőben :):)

Mozizik a kis jógink

És bár kétség kívül belül vetítik a legjobb filmeket, azért engem ma nagyon megnyugtatott, ahogy Áron egy fél órát elmatatott a játékaival, mosolygott rájuk, beszélt nekik.
Az pedig még inkább, hogy a mosolyokból én is kaptam jópárat. Viszontosat is.
Mindezek ellenére nem gondolom feleslegesnek a tegnapelőtti látogatásunkat Juhos doktornőnél, adott esetben máskor sem csinálnám másként...
Az alsó képhez kis komment... még soha egyetlen gyerekemben nem fedeztem fel önmagamat (kivéve Hanna szavajárásait...:)). De ez a szájbiggyesztés koncentráláskor nagyon ismerős. :)

Kornél, Áron és a korai fejlesztés

A hét Áron mélyreható és remélem mindenre kiterjedő tanulmányozásával telik. Illetve azt már most tudom, hogy lesz még egy körünk az ultrahangos vizsgálatokkal is, koponya, hasi és csípő vonatkozásban egyaránt.
A szemész doktornéni nem volt előre betervezve, de Kornélhoz már a múlt héten bejelentkeztünk. Ma délután volt időpontja.
Biatorbágyra szívesen megyek. Még akkor is, ha a gyerekekkel van tennivaló odaát. Mert kedvesek, örömmel fogadnak bennünket, hatékonyan és szépen segítenek, mindezt lélekkel, hozzáértéssel, elhivatottan és ráadásul nem pénzért. Ez több szempontból is fontos, de a leglényegesebb vonatkozása az, hogy biztosan azért kér, hogy jöjjünk, mert szükségesnek látja.
Mentünk, mert úgy vettem észre, Áron enyhén feszíti magát büfiztetésekkor, és mert (és ez volt a legerősebb ok) a buksiját szinte kizárólag jobbra fordítva tartja. Háton is, hason is, kézben is.
Ahogy megérkeztünk, olyan volt, mintha tegnap jártam volna ott legutóbb, ismerős illatok, ismerős arcok, kölcsönösen nagy volt az öröm, Kornél és Angéla egyaránt melegséggel fogadtak. Mikolt óta hálás vagyok nekik, mert úgy bántak vele, mintha a sajátjuk volna, olyan felelősségérzettel, hogy azt éreztem, nekik épp olyan fontos, hogy Mimi rendben legyen, mint nekem. Ez most sem változott egy fikarcnyit sem, Kornél második mondata Mikoltra vonatkozott: Azt hallom, hogy beül a lábai közé? :) (mindezt mosollyal) ... és igen, beül. Úgyhogy a jövő héten őt is szeretné látni. (azt hiszem azért is jó ide jönni, mert soha nem elmarasztal, soha nem azt érezteti, hogy valamit én rontottam el, hanem javasol, kér, megmutat, magyaráz)
Áron a legédesebb formáját hozta. Indulás előtt megetettem, az autóban elaludt és akkor ébredt mikor kivettem a hordozóból. Először Kornél nézte meg. Hang nélkül, érdeklődve figyelt, mosolygott is, Kornél pedig többször elmerengett a tekintetében. És minden ilyen elmerengésénél mondta is: Csak azon mosolygok, hogy milyen szép ez a gyerek, milyen szabályos kis arc... :) Ő is elfogult :):)
Kornél után Angéla is végignézte, megmozgatta.
Összesen egy órát tartott a "macerálás", ami alatt Áron zokszó nélkül működött közre, jó volt látni, hogy lehet ezt így is.
A diagnózis pedig:
Kornél részéről:
1. Örült volna, ha azt tudja mondani, hogy majd egy hónap múlva jöjjünk újra, addig pedig csináljuk az ezt meg az azt, de ennél többről van szó.
2. Tény, hogy nem tartja függőlegesen a fejét, hanem minden helyzetben jobbra fordítja.
3. Mivel képes balra fordítani fájdalom jelzés nélkül, és mégsem tartja egyenesen még olyan vizsgálati pozícióban sem, ami alapvetően ezt a reflexet váltaná ki, valószínűleg nem letapadásról, vagy feszességről van szó. Ezt később Angéla is így látta, nyaki tájékon nincs semmi feszesség.
4. Vagyis valószínűleg egy idegrendszeri apró hibáról lehet szó, ami a normál reflexet nem támogatja. Nem vészes, de foglalkozni kell vele rendszeresen.
Angéla részéről:
1. Nincs feszesség a nyaki izmokban.
2. Van viszont a bal csípőjében.
Teendők:
1. Hetente Kornél és Angéla.
2. A függőleges testhelyzetet kerüljük. (ezt kezdettől fogva így csinálom, kivéve a büfiztetésekkor, de most Kornél arra kért, hogy olyankor se legyen függőlegesen)
3. Összegömbölyítve tartsuk kézben, lehet a hátán, a hasán is, ezt megmutatta, már csak rögzítenem kell.
4. Simogassa Áron Dani borostás arcát... ezt hét közben elég nehéz kivitelezni :)
5. Hason fektetve a mellkasa alá tegyünk összegöngyölített takarót, háton fekve két centi magas plédet a buksija alá. Így elkerülhető, hogy feszítse magát.
6. Hason fekve hajlítsuk be a lábát és masszírozzuk a csípőjét, hogy lazuljon.
7. Csípőszűrés.
Adminisztráltunk, aztán elköszöntünk.
Hétfőn kezdődik az új élet, Mikoltot viszem reggel fél kilencre csoportos foglalkozásra, aztán fél tizenegyre Áront Kornélhoz. Vagyis ott töltjük a délelőttöt, Hannástul... Szerdán délre pedig Angélához megyünk masszíroztatni. Sűrű lesz ez így, de bízom benne, hogy hamar oldódnak majd a problémáink.

Esti mukik fürdés után

Ma valamiért hatalmas erőfeszítésünkbe került az esti menet lebonyolítása. Senki nem akarta a dolgát tenni.
Mondjuk Hanna a héten megzizzent, elképesztő dolgai vannak, remélem elmúlik, mert ebben a formájában emberpróbáló türelmet igényel a vele való lét hosszútávon.
Affektál, mórikálja magát minden helyzetben. Durvul, ami eddig nem volt jellemző rá. Bepörög, és nem képes leállni. Rohan körbe körbe ész nélkül, közben fellöki Mikoltot, ő maga pedig nekimegy, elcsúszik, beüti...
Ma például a hálószobában a függönyt sikerült karnissal együtt lerántania, még jó, hogy őt nem ütötte meg.
Figyelemfelkelt, törődésre vágyik, ugyanakkor minden este eljátssza, hogy ő Áron anyukája, és megszoptatja. Betakarja magukat egy törölközővel, és bebújik Áron mellé. Dani próbálta kipuhatolni, hogy csak utánoz engem, vagy baj is van.
Nadeaztán eljön ez a pillanat, és akkor úgy érzem, az itt és a most a leg... Kattantgyerekestül, hullafáradtan is. Imádom őket... rá is van írva... perfect.

Nektek is jó, nekünk is jó...

Aki ismer, tudja, van néhány szenvedélyem. Az egyik a babaruha... Nem is tagadom, eláraszt bennünket lassan, nekem pedig minden darab a szívemhez nőtt.
De nem tudom már tovább tárolni azokat, amiket kinőttünk. Sajnos :):)
Így, amíg majd egyszer sikerül egy csinos internetes boltot nyitnom, készítettem egy blogot, és egy albumot, hogy akinek tetszenek a lányok (no meg Áron) ruhái, kedvére válogathasson.
Az albumban már fent van az első adag, a napokban folyamatosan bővítem majd.
A blogot itt találjátok, minden infot leírtam benne. Remélem... Csináltam egy oldalsó linket ide is (eladósorban névvel), hogy tőlünk is elérhető legyen az oldal.
Köszönöm, ha megnézitek, és külön, ha terjesztitek.

Sajtkukac és könyvmoly

Az előbbiről már sokszor írtam. Az utóbbiról pedig összeállítottam egy képsorozatot. (itt következne, de nem megy,... úgyhogy egyet kiválasztottam :):) igen, igen, ez Hanna :):))
(elakadtam... aki már csinált ilyet segítsen legyen szíves... slideshowt hogyan lehet idetenni?köszi)
Emlékszem, mikor Dani először kérdezte meg:
- Mikor fogunk már esti mesét mesélni Hannának?
De akkor még csak nyolc hónapos volt, és minden esti lefekvés harcos volt minálunk. Örültem, ha a csendben és sötétben Hanna végre átadja magát az álomnak.
Pedig egészen pici kora óta könyvezik. Nagyon finoman lapozgatta a papírlaposokat is, soha egyetlen könyvének nem lett baja még. Ha Mikolt nem lenne kicsit vehemensebb, talán még ma is ép lenne mind.
Szerette a verseket, a mondókákat, volt idő, amikor a cini cini muzsika, vagy a jár a baba volt a sláger, pedig még beszélni sem tudott. Szerette a böngészőket is, az állatos apró könyvecskéket is.
Azóta eltelt egy csomó idő, de a könyvek szeretete nem változott. Lett viszont esti mese, és lett nap közben is mesélés. Vagy én mesélek, vagy ő. Vagy bárki, aki jön hozzánk.
A mostani favorit Anna és Peti, ebből bármikor bármennyit képes elfogyasztani. Újra felkerültek a toplistára a versek, a mondókák is, sőt mostanában kezdett el hosszabb meséket is kérni. A Jancsi és Juliska az egyik, a koboldos Sven Nordqvist a másik nagy befutó.
Emellett gyakran találom a könyvespolc mellett ücsörögni, és könnyed játékkatalógusokat forgatni, de ugyanilyen érdeklődéssel szemezget a lonel planet sorozatból, vagy a szakmai sorból is.
Ma a Libriben voltunk ajándékbeszerző körúton, (Pali tegnap ünnepelte a születésnapját, Isten éltesse sokáig!) Hanna fél órán át egy könyvet lapozgatott, áhítattal, mozdulatlanul. Mikor elindultunk kifelé, akkor is meg-megállt a polcok mellett és vágyakozva nézte a sorakozó számára új darabokat.
Jó látni, hogy ennyire bele tud felejtkezni a könyvekbe, örülök, hogy ez az egyik legkedvesebb időtöltése a játék mellett, és remélem, majd amikor olvasni fog, akkor is megmarad a könyvek iránti szeretete.

Megint víz, csak most föntről

Szeretem a vizet.
A fehér homokos, lágyan ringatózósat különösen.
Nem ez következik most... sem.
És hamár a nemeknél tartok...
Az esőt mondjuk nem szeretem, meg a szökőárral is vannak fenntartásaim.
Az elmúlt két hónapban esett rendesen, volt ugye rengeteg hó, meg egy kis eső is. Odakinn legalább, bentről meg csak csodáltuk, aztán meg meguntuk...
Benti vízhelyzet: két dugulás, amiből az egyiket sikerült is megénekelnem.
Azt hittem túl vagyunk a vizes történeteken, két dugulás pont elég volt. Teszem hozzá, azóta nem dobáljuk a papírt a wcbe, hátha ezzel segítünk magunknak legalábbis amíg fel nem túrják a kertet, csőcsere céljából...
Most nem dugultunk.
Kezdem kicsit messzebbről.
Májusban beköltöztünk. Minden szépen kifestve, lefestve, új konyha, új kemence, új élet. Azt hamar megszoktam, hogy a bordó fal nem marad sokáig makulátlan. Választhattam volna fehéret is, de a bordó jobban tetszett. Megköttettek odabenn a kompromisszumok, és képes voltam tartani magam hozzá. Vagyis, a gyerek az első, a fal a második.
Na meg vannak ezek a hihetetlen csoda gerendáink is. Szeretem, mert van a háznak története tőlük. Le voltak lambériázva, mi magunk estünk neki és szedtük le, most gyönyörűek.
És hogy ma mi történt?
Vagyis tegnap... Valamelyik kis gazember kicsavarta a mosógépből a szűrőt. Próbálta ugyan visszatuszmákolni, de mert egy gombelem (mi az i...haragját keresett ott egy gombelem???) nem engedte tökéletesen.
Reggel (mint általában) jól megtömtem a gépet, beindítottam, majd megkezdtem a gyerekezést, úgymint Áron pelenkázása. Mikolt ébredt, őt átvittem magunkhoz, közben Hanna még pizsiben, Áron meg pelenkában. Valamiért kimentem volna, de mikor léptem egyet...ploccs.
És akkor a vizuálisok kedvéért. Egy centis vízben az egész felső szint. Akusztikusoknak: a földszint felől niagara szerű hanghatások.
Döbbenet, felismerés, kiakadás.
Rongy, felmosás, nem elég. Törölközők a padlón, nem elég. Lentről még mindig a zubogás. Lenyargaltam: a nappali víz alatt, a gerendákról zubog alá a mosószeres víz.
A mitévőlegyek kétségbeesésében próbáltam elérni hites uramat, aki nem vette fel. Húsz percen keresztül hallgattam a csöngést, szerettem volna megosztani vele a földindulást, nem érdekelte...
Közben lepergett a szemem előtt a kép, amint öreganyóként, másik lakásban mesélem, milyen szép házunk volt egyszer, csak elmosta a víz... a mosógépé... Roppant szellemes...
Lent vödröket tettem a padlóra, de a szőnyeget, a zongorát, a játékokat már nem tudtam teljesen megmenteni. Aztán visszarohantam az emeletre, (mindhárom gyerekem sír, mint állat... bocsánat de tényleg) hogy mielőbb megszűnjön lent a vízesés. A felmosás lendületében igyekeztem távvígasztalni a sírókat, ez nagyjából sikerült, és ruhát képzeltem rájuk, ennél többre nem futotta.
... sírás, kapkodás, végre beszéltem a hitessel, nem nyugtatott meg...
Három óra múlva már majdnem minden száraz és mosószer mentes volt, kivéve a plafonon a víznyomok, a parkettán szintén. Két vizes szőnyeg, néhány vizes díszpárna.
Holnap felhívja az ember a biztosítót, mert azok annyira rendesek, hogy még az ilyen abszurd bolondságért is képesek kártéríteni... Valami öröm.
Aztán este ezt tudtam fotózni. Ez kicsivel több, mint a valami öröm kategória. Viszont nagyon jókor jött.

Buksikérdés

A lányokat igyekeztem minél előbb és minél többet hasra tenni. Hanna három hetes korától, Mikolt két naposan hason aludt. Forgattam is őket, míg rajtam múlt, hogy minden irányban érje a fejecskéjüket a gravitáció, az a kényszerképzetem, hogy ettől lesz szép formás.
Hogy mennyiben múlt ezen, nem tudom, de végülis mindkettőnek csudaszép a buktája.
Áron nem akar hason aludni. A kórházban eleve az oldalukra fektetik a babákat, és mert Áron így jól érezte magát, hát itthon is így tettem le. Őt viszont nem lehetett fogatni, az egyik oldalát sokkal jobban szerette, mint a másikat. Egy darabig.
A napokban jöttem rá arra, hogy háton a legjobb az alvás. Az oldalán fekve mocorgott, tekergett, de ahogy a hátára fordítottam, ellazult, és elszenderedett. Nesze nekem, meg az elképzeléseimnek. Gondoltam majd álmában hasra fordítom, de nem hagyta...
Ma reggel aztán mégiscsak hasra tettem, kell hogy ezt is megszokja, gondoltam, és láss csodát, nem ellenkezett. Támaszkodik, emeli a fejét, nézelődik. Én meg örömködöm. :):) Olyan más ebből a szögből az arca :):) A lányok is mellékucorodtak, figyelték, ahogy dolgozik.
Külön köszönet a szép ruhácskáért ;)

Gyorsan elkiabálom...

22:03
És MIND alszik!!!!
Nem, nem fogok találgatni, hanem fél óra múlva felmegyek, és alszom én is.
Na jó... ma délután egy órával korábban tettem le őket. Hanna háromkor már fent volt, Mikoltot pedig ébresztenem kellett, mert néptáncra mentünk. Neki a mese sem kellett este, bekérte magát az ágyába és folytatta amit délután megzavartam. Hanna kidőlt az egy órás intenzív figyelés-tánc hatására. (tényleg nagyon koncentrált és nagyon ügyes is volt) Áron pedig hat körül ébredt és azóta fent volt, gyanítom ő is várta már, mikor kerülhet ágyba.
Ha nem volnék ennyire fáradt, még egy filmet is megnéznék...

Nem eszik olyan forrón...

Mikolt éjfélkor felsírt, már épp lefeküdtünk volna... Melegnek éreztem, 38. Nehezen és persze nem szívesen nyelt, gyanítom valami toroknyavajaság. Adtam neki homeós dolgokat és nurophent is a gyulladáscsökkentés miatt.
Reggelre semmi melegség, de Hannánál ugyanez volt, várom a délutánt.
Orvost természetesen nem érek el, Dani pedig a hatodik munkanapját tölti ma.
Kicsit rossz a kedvem a bezártságtól, a sorozatos betegeskedéstől, a Danihiánytól, a múlni nem akaró téltől.
Úúúgy szeretnék tavaszt. Most. Meg huzamosabb ideig tartó betegségmentességet. Mondjuk jövő télig.

Aluszékony?

Kérdezte a bőrgyógyászunk majdnem két hete.
Mert sárgának látta.
Mittudomén? Sokat alszik, de melyik újszülött nem? Mondjuk Hanna... de ő kivétel, remélem.
Nézegettem a szeme fehérjét, hogy tisztul-e és örömmel konstatáltam minden nap, hogy egyre fehérebb.
A sok alvás pedig egyre kevesebb. Emlékeztet Hannára, de azért enyhébb a forma.
Ma délelőtt például egyáltalán nem aludt. A lányok játszottak körülötte, volt mit nézni. :) Aztán hallgatni... Pedig még gondosan be is takargatták.
Végül ebéd után, a lányokkal egyszerre aludt el.
Visszagondolva Mikolt egészen hamar (úgy négy hónapos korától) egyet aludt csak nap közben...

Tárlatvezetés, egy képpel

Nem egy jól sikerült kép ez, nekem mégis nagyon kedves.
Rajta van a hinta, amivel Hanna a minap megütötte magát, és ami amúgy az életünk részévé vált. Rengeteget játszik, tornázik rajta, és ha ő nem, akkor Mikolt biztosan.
Rajta van az ugráló, amit nemcsak ugrálónak lehet használni, egy baldahinnal sátrat szoktam belőle csinálni a gyerekeknek, és sokszor csak úgy felmásznak rá és ücsörögnek rajta.
A háttérben a lányok karjai mögött a babhordozó részlete, amin sok a vita, mert csak egy van belőle, de mióta újra van egy apróság idehaza, szinte mindig ott van, ahol a lányok. Benne egy vagy két baba, bepelenkázva, felöltöztetve, többnyire Áron ruháiba, pelenkájával. :)
Még hátrébb a dolgozórész a székkel, amin ücsörögve ezek a bejegyzések készülnek.
Aztán van rajta mutatóba egy kis csemperészlet a konyhánkból, amit úgy megszerettem. A burkolók mennyit nyafogtak miatta, és hányszor kaptam meg tőlük, hogy mennyire csúnya. Pedig dehogy!
És itt vannak a lányok... Akiknek csak annyit mondtam, hogy hagyják Áront magára, hátha elalszik a földön. Kimasíroztak, felkucorodtak, Hanna elővett egy újabb könyvet, és mesélt tovább.
Mikolt fogja a kezét és nagyon figyel...
Rendesen meghatódtam tőlük...
Hanna talpán matricamaradék, annak nyomaként, hogy ma is ő tartotta az itthoni csiribiri foglalkozást, aminek a vége a kincsosztás.
Csíkos napjuk van. A felsőjük egyforma, reggel nem is vettem észre. :)
Kócosak, édesek.

10 után

Hű de nagyon fura nekem ez a tegnapi meg mai hosszú este. Mármint a gyerekmentes része. Kicsivel tíz után megint aludt mind a három, pedig ma még levegőn sem voltak, a házból sem tettük ki a lábunkat. Mikolt betegsége és az én fáradtságom miatt főképp.
Így könnyű korán vacsoráztatni, meg fektetni, de hogy ebben mind partnerek is, azt nem hittem volna.
És csak remélem, hogy mindez nem egy újabb körös betegség kezdete...
Most már csak valami apró, színes programra vágyom, amitől feltöltődnek az elemek a jövő hétre. Pedig Mikoltot még holnap sem lehet kivinni... de legalább lesz egy Danink itthon.

Úgy sajnálom

Még akkor is, ha az idegeimet cincálja lassan három napja.
Mikolt az a típusú beteg, aki vergődik az ágyban, és közben hangosan kiabálja: jajjdebetegvagyok...
És nem lehet rajta segíteni. Nem használ, ha kézbe vesszük, és az végképp nem, ha békén hagyjuk. Gyógyszert egyáltalán nem hajlandó bevenni, az egyetlen kivétel a kisbogyós homeopátiás szerek, amikből viszont bármennyit képes volna. Inni is csak hosszas rábeszélés után, pár kortyot szokott. Óránként... Kevés.
És csak vergődik, éjjel legalább óránként kétszer voltunk nála felváltva, hajnalban megetettem, mert már éhes is volt szegénykém, de enni sem jó, plusz a fáradtságtól még nyűgösebb lett reggelre.
Itt tartunk ma, holnap elviszem orvoshoz, nézzen bele a torkába. A szája fehér, olyan, mintha egy filmréteg lenne rajta, mint amikor sokat cumizik... de ez nem az. Kicsit zavar.
Mind jól elfáradtunk, és holnap új hét kezdődik...
Azt hiszem nem panaszkodom tovább, majd írok akkor, ha lesz jó hírem is.

Hanna az igazán jófej

Aki követ bennünket, annak nem kell bemutatnom Hanna elalvási szokásait, az azzal kapcsolatos nagyjából Hannával egyidős állandó dilemmámat, kínlódásainkat, jobb és nehezebb korszakainkat. Mostanra tudtunk közösen kialakítani egy olyan rendszert, ami nagyjából mindenkinek megfelel. Eddig is, és ezután is igyekszünk rugalmasak maradni a kérdésben, bár ez egyáltalán nem egyszerű. Amikor fáradtak és tanácstalanok és elkeseredettek vagyunk, akkor nagyon nem.
Volt idő, amikor azt gondoltam, hiány. Aztán azt, hogy mások az igényeink. Hol többet, hol még többet engedtünk, hol pedig megpróbáltuk a lehetetlent is. Embert próbáló estéink voltak, holtfáradtan igyekeztünk megoldást találni, sokszor hiába. Sajnáltam mindünket, leginkább Hannát, főleg akkor, amikor már aludt.
A mostani felállásban nekem van a legkevesebb teendőm. Hálás feladat a jobbik szülőnek lenni, csak simogatni, puszilgatni, beszélgetni és elengedni. Tudom, hogy fél. Sokszor kell hozzá visszamenni, megfogni a kezét, de mára talán már tudja, hogy tényleg nem megyünk el. Ha szól, mindig mellette vagyunk. Szerencsére szól. És az esetek majdnem száz százalékában már elalszik "egyedül". (azt hiszem illene írnom majd egyszer egy posztot a kötődő nevelésről, leginkább a számomra is mérvadó részéről, és arról, hogy miért nem alszik Hanna velünk egy ágyban)
Egy hete, hogy Mikolt teljesen felborogatta a jól megszokott menetet. Mindig is ő volt a jó alvó. A legeslegjobb, amilyet szülő kívánhat. Ezt sem részletezem, ismeritek. Egyik napról a másikra Mikolt, aki mindig tudta mit akar, jelezte és ha megkapta megbékélt, mára teljesen elhagyta ezt a jó szokását. Leginkább az esti lefekvésnél érzem hiányát ennek. Kiabál, inni, almát, huvva (vagyis menjünk az oda...). De ha adjuk, ellöki, ha visszük úgy sem jó és kiabál tovább. Most kivételes az állapot, tennék én bármit, hogy neki jobb legyen, hasztalan. Ettől még nem szeretném, ha a másik kettőt nem hagyná elaludni. Kiviszem, leviszem, megpróbálom megetetni, megitatni, semmi. Mama, papa, de senki sem jó.
Ma este az összes próbálkozás sikertelensége után, végül letettem a kanapéra és visszamentem Hannához. Előtte mondtam Mikoltnak, ha valamiben tudok segíteni szóljon, csinálom... különben pedig csak akkor fogunk visszamenni a szobájukba, ha csendben tud maradni, mert ez így nem megy. Idővel elhallgatott... És itt következhetne egy hosszabb írás arról, mennyire rossz látnom a vergődését, érezni, hogy maga sem tudja, mi lenne a jó, milyen, amikor nem tudom megölelni, mert nem hagy, apró lépésenként közelíteni erős koncentráció mellett, hogy végül mégis eljussunk odáig, hogy enged... Vacak...nehéz...idegőrlő. És közben megszakad a szívem miatta...
Amiről szeretnék nagybetűkkel megemlékezni, az Hanna. Egyfelől olyan mérhetetlenül rugalmasan és minden zokszó nélkül vette, hogy most nem tudok mesélni, mellette lenni, fogni a kezét, ami már önmagában is zseniális, de amikor végre eljutottam hozzá is, az első kérdése az volt, hol van Mimi. És hozzam fel, mert lent fél egyedül. Nem baj ha kiabál, majd abbahagyja.
És amikor végre Mikolt is az ágyában volt, és még mindig vele foglalkoztunk, Hanna csendben várt. Aztán sok idő múlva egy csendes "mama" volt csak a hívószó, és csak azt szerette volna, ha megpuszilom.
Mielőtt kijöttem tőle, eszébe jutott, hogy ma nem nézett Anna és Petit. Amikor megígértem neki, hogy holnap a mait is bepótoljuk, fülig ért a szája. Ekkor már nekem is...

Kilók

Mert azt ígértem, csak a jókról egy darabig.
Nos Dani nézegette egyszem fiacskáját a pelenkázón, (ahol minden este megdicséri az anyaszült mezítelen dedet, hogy mennyire tökéletes) majd arra jutott, hogy megméri. Mert szemre is kerekecske.
5300... és még nincs két hónapos. Egyfelől azzal viccelődött, hogy lassan ugyanakkora lesz, mint kis Mikolt, másrészt kifejezte hódolatát a tejecske minőségét és mennyiségét illetően.
Ráálltam.
Gondoltam én, hogy az elmúlt hetek, ha másra nem is, de a fogyásra kiválóan alkalmasak voltak, és nem csalódtam... A kórházba vonuláshoz képest -13kg, vagyis még egy mínusz és elérem az Áron előtti eredetit. Mondjuk onnan még vagy öt az ideális, de az még ráér.
Arról nem írok, milyen jó volna, ha tornázni is tudnék, és nem egy kinőtt, lazára szabott szervtakarót viselnék az ideális felett...

Torony

A mesélés, könyvnézegetés és a babázás után a kedvenc játékok közül az építés a leggyakoribb minálunk. Van a lányoknak duplójuk is, és a nyár végén a mamám hozott nekik az óvodából egy vagonnyi színes fahasábot. Egyforma méretűek, kivéve egy párat, ami megtöri az egyhangúságot... mert így igazából csak hosszú kígyót lehet csinálni, meg ledönthetős játékot játszani.
Ezeket hamar megunták, a kockák dobozba kerültek és a polcon várták jobb sorukat. Máig...
Hanna templomot akart építeni, nagy toronnyal, és azt kérte, a fakockákból építsünk. Levettük a nagy dobozt, Mikolt izgatottan toporgott a polc előtt, és mindketten lelkesen segédkeztek az építkezésben. A végeredmény pedig egy valóban magas, mutatós darab lett.
A legjobb a egészben a csapatmunka volt, csillogó szemmel keresgéltek, rakosgattak, óvatosan, nehogy megbillenjen az amúgy is labilis szőnyegalapon álló tornyuk. Ritka, hogy ennyi ideig képesek együtt játszani, persze segített, hogy Mikolt igazi toronyfan.
Végül, miután kigyönyörködték magukat a kész műben, Hanna elérkezettnek látta az időt, hogy a mai napon eddig elhanyagolt babáját megetesse, átöltöztesse, bepelenkázza. Szaladt és hozta is, lehuppant vele a toron tövébe, és véletlenül megrúgta... (a képen látszik, ahogy az egyik tartóoszlop már nincs a helyén...)
A torony sajnos ledőlt, Hanna nyugtázta, Mikolt pedig kesergett rajta egy darabig. Megígértem neki, hogy délután újat csinálunk.

Álompor

Az elmúlt pár napos állandó éjszakai készenlét után ma reggel hatkor rácsodálkoztam az órára. Még Áron sem ébredt eddig az időpontig, és szerintem ha Mikolt nem kiabál, akkor reggelig meg sem fordul a fejében, hogy enne.
Mikoltnak inni adtam, Áront megetettem, majd aludtunk tovább.
A következő ébredésem fél 12-kor következett, egy jódarabig csak bambán bámultam a kijelzőre, de hosszú másodpercek után is ezt láttam rajta. Azt nem értem, hogy a gyerekek mitől húzták ki eddig az éjszakát...
Mindenesetre kissé szürreális módon délben megreggeliztünk, játszottunk, aztán fél háromkor megebédeltünk, és háromkor felvonultunk az emeletre sziesztázni. Áron a kettő között is hunyt egyet, így ő volt a legéberebb a három közül. Kalandosan, de végül mindenki elaludt, Áron az előtér foteljében, a többiek a szokásos helyeken. Mikolt most is csak sok kör után tudott csak megnyugodni (pedig ő kérte, hogy menjünk aludni), Hanna pedig ma életében először aludt pelenka nélkül.
Ötkor ébredtünk, és ennek meg is lett az eredménye este. Fél éjfélkor még mindkét kicsi lány a nappaliban játszott pizsiben, mintha délután volna.
Nem ártana gatyába rázni a napirendünket, de jelenleg az összes energiámmal Mikolt revitalizálására koncentrálok, eztán következnek a többiek, akik eddig derekasan állják a hiányt, amit minden adandó alkalommal igyekszem csökkenteni és ezzel lényegében be is fejeződik minden elvárásom magunk felé.