Aki követ bennünket, annak nem kell bemutatnom Hanna elalvási szokásait, az azzal kapcsolatos nagyjából Hannával egyidős állandó dilemmámat, kínlódásainkat, jobb és nehezebb korszakainkat. Mostanra tudtunk közösen kialakítani egy olyan rendszert, ami nagyjából mindenkinek megfelel. Eddig is, és ezután is igyekszünk rugalmasak maradni a kérdésben, bár ez egyáltalán nem egyszerű. Amikor fáradtak és tanácstalanok és elkeseredettek vagyunk, akkor nagyon nem.
Volt idő, amikor azt gondoltam, hiány. Aztán azt, hogy mások az igényeink. Hol többet, hol még többet engedtünk, hol pedig megpróbáltuk a lehetetlent is. Embert próbáló estéink voltak, holtfáradtan igyekeztünk megoldást találni, sokszor hiába. Sajnáltam mindünket, leginkább Hannát, főleg akkor, amikor már aludt.
A mostani felállásban nekem van a legkevesebb teendőm. Hálás feladat a jobbik szülőnek lenni, csak simogatni, puszilgatni, beszélgetni és elengedni. Tudom, hogy fél. Sokszor kell hozzá visszamenni, megfogni a kezét, de mára talán már tudja, hogy tényleg nem megyünk el. Ha szól, mindig mellette vagyunk. Szerencsére szól. És az esetek majdnem száz százalékában már elalszik "egyedül". (azt hiszem illene írnom majd egyszer egy posztot a kötődő nevelésről, leginkább a számomra is mérvadó részéről, és arról, hogy miért nem alszik Hanna velünk egy ágyban)
Egy hete, hogy Mikolt teljesen felborogatta a jól megszokott menetet. Mindig is ő volt a jó alvó. A legeslegjobb, amilyet szülő kívánhat. Ezt sem részletezem, ismeritek. Egyik napról a másikra Mikolt, aki mindig tudta mit akar, jelezte és ha megkapta megbékélt, mára teljesen elhagyta ezt a jó szokását. Leginkább az esti lefekvésnél érzem hiányát ennek. Kiabál, inni, almát, huvva (vagyis menjünk az oda...). De ha adjuk, ellöki, ha visszük úgy sem jó és kiabál tovább. Most kivételes az állapot, tennék én bármit, hogy neki jobb legyen, hasztalan. Ettől még nem szeretném, ha a másik kettőt nem hagyná elaludni. Kiviszem, leviszem, megpróbálom megetetni, megitatni, semmi. Mama, papa, de senki sem jó.
Ma este az összes próbálkozás sikertelensége után, végül letettem a kanapéra és visszamentem Hannához. Előtte mondtam Mikoltnak, ha valamiben tudok segíteni szóljon, csinálom... különben pedig csak akkor fogunk visszamenni a szobájukba, ha csendben tud maradni, mert ez így nem megy. Idővel elhallgatott... És itt következhetne egy hosszabb írás arról, mennyire rossz látnom a vergődését, érezni, hogy maga sem tudja, mi lenne a jó, milyen, amikor nem tudom megölelni, mert nem hagy, apró lépésenként közelíteni erős koncentráció mellett, hogy végül mégis eljussunk odáig, hogy enged... Vacak...nehéz...idegőrlő. És közben megszakad a szívem miatta...
Amiről szeretnék nagybetűkkel megemlékezni, az Hanna. Egyfelől olyan mérhetetlenül rugalmasan és minden zokszó nélkül vette, hogy most nem tudok mesélni, mellette lenni, fogni a kezét, ami már önmagában is zseniális, de amikor végre eljutottam hozzá is, az első kérdése az volt, hol van Mimi. És hozzam fel, mert lent fél egyedül. Nem baj ha kiabál, majd abbahagyja.
És amikor végre Mikolt is az ágyában volt, és még mindig vele foglalkoztunk, Hanna csendben várt. Aztán sok idő múlva egy csendes "mama" volt csak a hívószó, és csak azt szerette volna, ha megpuszilom.
Mielőtt kijöttem tőle, eszébe jutott, hogy ma nem nézett Anna és Petit. Amikor megígértem neki, hogy holnap a mait is bepótoljuk, fülig ért a szája. Ekkor már nekem is...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar