Van róla papírunk

... hogy Mimi szeme rendben...
A szemészetről hazafelé Dani azon vicceskedett, hogy jól tegyem ám el a leletet, hogy majd annak idején, amikor Mikolt szép nagylánnyá cseperedve dacol velünk kamaszként, mutogathassa, hogy látjuk mi vagyunk a hibásak...
Vállalom és megkönnyebbültem, lekerült a felelőtlen anya terhe a vállamról és nagyon örülök, hogy minden ok. A monokli pedig gyönyörű, lassan annyira megszokom, hogy majd még a végén hiányozni is fog. Ami láthatóan nemsokára elkövetkezik, mert egyre több a sárga a többi szín mellett.

Bugyi versus alsónadrág

Hanna este a kádban azzal játszott, hogy a csempére tapasztható polifóm kütyüket hátizsáknak nevezte ki, és Mikolt hátára pakolt belőlük egyet. Mimi abban vitte a szendvicset, vizet.
Kis atrocitás után (Mikolt beleharapott az ujjába, amivel "mandarint" kínált neki) velünk folytatta a játékot.
- Papa, itt a polipos hátizsákod.
Dani épp Mikolttal egyezkedett az öltözés hatékonyságáról, ezért próbáltam neki időt nyerni.
- Tegyél bele vizet és kölest is.
- Jó, tessék...
Még mindig folytak a tárgyalások...
- Tegyél bele másik bugyit is.
- Miért?
- Hátha bepisil a papa és kell neki másik.
- A papának nem kell bugyi...
- (???) Hogyhogy?
- Mert a papa fiú és alsónadrágja van.
A különbségre állítólag Dani világított rá, valamikor, de neki is csak halvány emlékei vannak erről...

Ropog

Délben belefutottunk egy társaságba, akik tűzifát hoztak a szomszédba.
Dani vagy két hónapja emlegeti, hogy vegyünk, eddig a födémből megmaradt és feldarabolt sokadosztályú fával gyújtottuk be a kemencét. Ropogni ropogott, de elég hamar le is égett, és voltak benne mindenféle nemkívánatos fémdolgok is, mint drót, szög...
Így aztán leboltolta a kompániával, hozzanak 5 köbméter akácot, ami a szieszta alatt meg is érkezett. Hárman pakolták a veranda végébe és végül két sorban majdnem a tetőig megtelt a hely. Tudom, Daninak az otthon érzéshez a farakás szervesen hozzátartozik, jó is volt látni, ahogy csillog a szeme, és azonnal be is gyújt.
A tűz ropog, egészen másképp, mint a fenyődeszkás verziókor, a különbséget pedig már érezzük is. Nem is beszélve a kemence alatt sorakozó fahasábok meleget sugárzó látványáról...

Szülésről újra

Tegnap egészen sokat változott bennem az ezzel kapcsolatos érzéstömeg.
Eddig inkább az foglalkoztatott, miért maradjon még, most pedig mintha elengedett volna az összes ilyen gondolat, hirtelen egészen erősen azt kezdtem érezni, jöjjön.
Hogy ez annak köszönhető-e, hogy tényleg nagyon közel van már a mi időnk, vagy annak szól, hogy már a nehéznél is nehezebb, nem tudom. Mindenesetre éjjel amolyan fájdalom nélküli, de határozott, negyedóránként érkező, legalább tízszer ismétlődő összehúzódást produkált a pocakom. Mikoltnál így indult a szülés.
Egy darabig nem foglalkoztam vele, aztán felébresztettem Danit, és megkértem, ha lehet, holnaptól ne nagyon menjen messzire... Lehet, hogy aludt, mert teljesen nyugodtan (felugrás és pánikolás nélkül) válaszolt.
Aztán elmúlt.
Holnap a mi hónapunk kezdődik, Dani születésnapjával... Szép ajándék volna Áron, de nem sürgetem. Jön, amikor szeretne, én már teljes szívemmel várom.

A kis 16 hónapos

Majdnem átsiklottam fölötte, pedig vasárnap még eszemben volt, hogy írjak róla.
A vakut nagyon hiányolom, kevés kép készül, azok is nagyon sok javítás után élvezhetőek csak, emiatt talán kevesebb a krónika.
Mikolt viszont rettenetesen sokat változik hónapról hónapra, mostanában érzem igazán, hogy érik, fejlődik, minden nap produkál valami újat.
A mozgás, ami nem volt erőssége, mára hihetetlen tempóban utolérte a korát, talán sőt... Felmászik létrán, és le is, lépcsőn már lefelé is kapaszkodva szeretne jönni. Ha mellette vagyunk, engedem, két kézzel a korlátot fogja és óvatosan, de nagyon határozottan jön lefelé.
Eszik egyedül, kanállal, egyre ügyesebben, rajzol és fest. Mindez azért említésre méltó, mert a finommozgás volt a másik, amiben nagyon gyenge volt korábban, most azt látom, hogy ezzel is sokat haladtunk.
Hannával játszik, mintha játékokat, megeszi, amit Hanna játékból kínál, és ő is etet. Babázik, de egészen sajátos módon, egy darabig cipeli a kiszemelt kölcsöndarabot, (sajátja még nincs, de hála Hanna jó szívének, mindig jut neki is) aztán ahol megunja, ledobja. :) Minden egyéb játékkal is így tesz, kiszemel valamit, amihez látványosan ragaszkodik, majd idővel (5-10 perc) egyszerűen elhagyja. Ez a jobbik eset, a rosszabbik, ha a kukába teszi. Keresek néhány dolgot, amiről gyanús, hogy Mikolt tüntette el, pl. Hanna fél pár mamusza, az egyik kocsikulcsom és két darab tölthető elem.
Emberekhez is hasonlóképpen ragaszkodik, kiszemel, szeretget, aztán megy a dolgára. Nagy szerelem Feri, Mariann, Viki, és Kis Kati. Nálam tankol mostanában, játék közben is odamasírozik, (nyávog, ez a kellemetlenebb rész :)) és odadugja a fejét az ölembe.
Dumál, be nem áll a szája, nem érdekli, ha nem értjük, megáll, közel hajol az arcunkhoz, csücsörít és formál. Egyre több a számomra felismerhető szíva is, a legújabbak a fovvó (forró), szja (szia).
Hangos, akaratos és emellett egy igazi kis mókamester. Nevettet és ezt kifejezetten élvezi. Jólevő, jólalvó, mosolygós, bújós, és még mindig picike. :)
Ja és ilyen szép a szeme már :):)

Csend

Fél öttől néptánc van. Mikolt alszik, így Hannát Viki vitte el. Először ment, oda is és nélkülem is ilyen külön programra. Nagyon élvezte, mikor végre megértette, hogy egyedül megy, suttogva öltözködött, evett egy banánt, bepakolta a hátizsákjába a váltócipőt, és nagyon boldogan ült be Flóra és Bazsi mellé az autóba.
Csend van. És úúúgy hiányzik... hogy lássam, milyen nélkülem, hogyan boldogul, tetszik-e neki a tánc.
Ilyen lesz amikor óvodás lesz...

Ahogy vagyok...

Egy vers jár a fejemben egész nap...
Nagy László: Adjon az Isten
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.
©Agócs Írisz

Szabadságon

Fele hétvégére szabadságoltuk magunkat. Dani ötlete volt az egész, részemről ártatlannak mondanám magam, annyit azért vállalok, hogy egy elég fáradt pillanatomban, úgy két hónapja azt találtam mondani, ha megszervezi ki lesz a gyerekekkel, mehetünk.
Megszervezte... Én meg szorongtam. A nappallal nem is volt semmi bajom, inkább az aggasztott, hogy milyen lesz az éjszaka nélkülünk. Hanna miatt kevésbé izgultam, ő már elég nagy ahhoz, hogy értse, ha elmegyünk is, visszajövünk, sőt, amikor elkezdtem bevezetni a témát, még örömködött is azon, hogy a "Jutta Nagymamával" fognak bohóckodni alvásidőben... Mikolt viszont még kicsi. Sosem töltött még nélkülem három óránál több időt...
Volt két hónapom felkészülni, ezalatt elég sokszor billent a mérleg innen oda és viszont is. Annak ellenére, hogy az elmúlt egy hónapban sokszor éreztem elemi vágyat arra, hogy kiszakadjak a mókuskerékből, újra legyen párom, beszélhessek három értelmes mondatot Danival anélkül, hogy a gyerekek, vagy a munka, vagy az egyéb teendők közben egyfolytában kiabálnak mellettünk, még a múlt hét közepén is nagyon távolinak és meseszerűnek tűnt, hogy eljussunk kettesben bárhova.
Mindent leírtam, amiről azt gondoltam szükséges tudnia annak, aki épp a lányokat terelgeti, kikészítettem minden ruhát, kelléket, gyógyszert, és szombat reggel nagyon nehéz szívvel ültettem be őket a kocsiba, hogy a nagyszülőkkel elmenjenek játszóházba mulatni. Hannának még egyszer elmeséltem a két nap forgatókönyvét, okosan figyelt, bólogatott, és elengedett. Mikolttal nehezebben jutottunk el a búcsúzásig, sírt... Nem örültem... Fájt...
Aztán összepakoltunk egy kisbőrödnyi holmit, és nekiindultunk. Győrbe mentünk, mert onnan nagyon hamar haza tudtunk volna érni, ha úgy adódik.
A kezdeti lelkiismeret furdaláson, és az állandó aggódáson, na meg persze a vissza-visszatérő témán (gyerekek) túl nagyon örülök, hogy sikerült Daninak elrángatnia. Olyan dolgokat csináltunk, amit gyerekekkel nem lehet, vagy legalábbis nem úgy. Ebédeltünk, egyszer sem álltunk fel közben, mind a kettőnknek saját tányérja volt... Voltunk moziban, vacsoráztunk amikor megéheztünk, sétáltunk hátizsák, plusz pelenka, babakocsi nélkül.
Délután kádban fürödtünk, este sósmogyorót ettünk, filmet néztünk, és úgy aludtunk el, hogy nem rugdosott senki. Azt azért hozzáteszem, hogy reggel nem éreztem különbséget a gyerekekkel töltött éjjeleink és a kettesben töltött között, kivéve, hogy csak egymásnak kívántunk jóreggelt... Az ágy kénylemetlen volt, és amúgy is felébredtem hajnalban, Áron nem hagyott. :) Sőt, már a lefekvésnél fizikai hiányérzetem volt, hogy a kis testeket megölelgethessem és nagyon irigyeltem az anyukámat, aki viszont mindent megtett, hogy megfürdesse, elaltassa a lányokat.
Hogy nem csörgött a telefonom éjjel, és reggel sem, jó jelnek véltem...
Szombaton délelőtt egy kényeztető reggelt követően Pannonhalmán jártunk, először életünkben, és végighallgattunk egy hatvan perces idegenvezetést. Ezt biztosan nem lehetett volna gyerekekkel... Ebédeltünk, aztán hazajöttünk. Fél ötkor már itthon voltunk, a lányok már fent voltak.
A lányok oldaláról:
A pénteki játszóházban barátokkal pörögtek, és annak ellenére, hogy Hanna elharapta a nyelvét, nem volt semmi attrocitás. Ebédeltek idehaza, Mari és Pali lefektették őket, délután pihengettek, aztán a mamámmal meg Csillával töltötték a délutánt. Este még sétáltak egyet, meglátogatták a dédit, mi akkor beszéltünk velük először. Nem voltak lelkesek a beszélgetéstől, de nem is éreztük rajtuk, hogy panaszkodnának.
Az éjjel kicsit kalandosabbra sikerült, mint vártam, Mikolt egy körül megébredt, és keresett engem. Sírt, nem lehetett megvigasztalni. Fél négy volt, mire elpihent, addig mindennel próbálkoztak a felnőttek, és csak Hannának sikerült őt megnyugtatnia. Amikor Hannát látta, odabújt hozzá, és elhallgatott. Időre...
Reggel, amikor beszéltem velük, megbántottak voltak, Hanna csak tőmondatokban nyilatkozott, Mikolt bele sem szólt a telefonba. Latolgattam, mennyi esélyem van kibékíteni őket...Vagy hogy mennyi időbe fog kerülni, mire visszanyerik a bizalmam. És hogy vajon megérte-e elmenni.
Mikor hazaértünk, almáztak az asztalnál, amikor megláttak bennünket, hangosan kiabáltak, visítottak örömükben, nagyon jó volt újra megölelni őket és látni az örömüket. Amit hoztunk nekik, az nem érdekelte egyiket sem... :)
Mikolt ma éjjel is két órát volt fenn, végig kellett vele járnom a lakást, megmutatni, hogy a nagymama nincs nálunk, ennyi idő kellett neki, hogy elhiggye, nem megyek el, én vagyok, maradok. Hanna aludt közben. Sajnálom a kicsit, és igyekszem mindent megtenni, hogy újra helyreálljon a rend. Ez azzal jár, hogy egész nap ölelgetni, szeretgetni, cipelni kell. Ma már (vasárnap) egyébként sokkal jobb, aminek szívből örülök. Mert azt hiszem mindennek ellenére megérte elmennünk...
Most Danit kell elengednem, és ez legalább olyan nehezemre esik, mint pénteken a lányokat...

A virág meg az illata

Az utcánkban egy helyen mézvirágot ültettek. Hanna, ahányszor elmegyünk mellettük, szed belőle. Mindenkinek egy szálat.
Ma is így történt, megszagolgatta a kis csokrot, és elgondolkodott:
- Mama ez a virág nagyon illatos. Kimosták.

Erdő is van, makk is van...

Átállítottuk az órát. Azon kívül, hogy nem tudom mi lesz velünk amikor majd már négykor sötétben ébredünk és esni is fog, meg hideg is lesz, a mai nap nem volt rossz.
Egyfelől a gyerekek már nagyjából reggel átálltak, új idő szerint negyed kilenckor, mondhatjuk, hogy emberi időben ébredtek. Másrészt végre megérkezett a beígért jóidő, napsütéssel, melegebbel. Sokat számít, ha ki lehet menni...
Kirándulást terveztünk, séta, meg szordínós pihengetés lett belőle, almázással, farakáson ugrabugrálással, makkgyűjtéssel, templomozással.
Eredetileg a Normafához gondoltam hogy felsétálunk, de elrontottam az irányt és nem találtuk meg, honnan is kellene indulnunk. Így végül a Makkosmáriához döcögtünk csak fel, és a templom melletti réten sétálgattunk.
A gyerekek találtak egy kivágott és részben feldarabolt nagy fát, Hanna rohangált, mászkált rajta, Mikolt pedig leült az egyik rönkre és almát evett, közben pedig Hannát nézte. Szerintem a látványban is eléggé elfáradt.
Nem bántam, hogy nem gyalogoltunk kilométereket, felfelé, jól esett a jóidő, a napsütés, az ücsörgés is, a gyerekek pedig láthatóan nagyon jól érezték magukat.
Mikolt végül a turisták tüzetes elemzése után úgy döntött, mit sem ér a séta bot nélkül, keresett egy megfelelőt magának is, azzal gyalogolt lelkesen. Egyre jobb a technikája. :):)

Beteg a fényképezőgép

:(:(:(
Szeptemberben annyi kép készült a két lányról összesen, mint anno egy hét alatt egyről. Az ok nagyon prózai és bosszant is.
Hanna mostanában rákapott a kattogtatásra, ezzel nem is lenne baj, ha lenne neki saját kis gépe, és azt nyúzhatná. De nincs, így marad a miénk. Nagyon ügyes és figyel is, de ez nem lehet elvárás egy majdháromévestől. Elejtette... Nagy baja nem történt, csak annyi, hogy az elemtartó fedele elrepedt, ettől nem lehet rendesen bezárni. Kiugrik, és emiatt nem működik. Egyelőre vissza tudom még varázsolni, de minél többször feszítem, annál kevésbé fog sikerülni. Megjavítani nem nagyon lehet... Krisz, sokszor vagytok a fejemben, lehet hogy a tépőzár jó megoldás...
A másik ok... Az elemtöltő kábele elfáradt és eltörött. Vagyis nem tudom tölteni az elemeket, így azzal helyettesítettem eddig, amit itthon találtam, nem túl jó minőségű és nem tartós elemekkel. Nagyjából ötven képet lehet egy szettel készíteni. Nem sok. :) Emiatt sem Győrben sem Pannonhalmán nem sikerült emléket állítani a kirándulásnak.
Csak reménykedem, hogy sikerül beszerezni egy töltőt, különben itt állunk áppárát nélkül Hanna születésnapján...

...gondoltam...

...még írok... Hannáról, meg a születésnapjáról.
De mire elkészültem az "elemetes" tortával, elfáradtam.
Két napja Dani fekteti a lányokat, és tessék, alszik mind a kettő (22:55). Így volt némi esélyem arra, hogy nagyjából összeálljon a holnapi napunk. Az ajándékok még a csomagolásra várnak, és a ház is rendetlen, de a lényeg kész. :)
Lélekben pedig már ünnepelem Hannát, három éve, hogy ilyen tájban elindult a pocakomból... Nézem és fogalmam sincs, hogy lett ilyen nagylány, csak hálás vagyok. Daninak, Neki, a Jóistennek.
Na de majd holnap...

Hanna 3 éves

Édes Hanna!
Olyan régóta várod ezt a napot, hogy ma reggel, amikor elénekeltük Neked a nótát, nem is hitted, Neked szól. A születésnapod az óvodát, a szabad bejárást a golyókhoz, valamiféle új korszakot jelent, pedig az, hogy ilyen lehetőségeid lettek, nem ezen az egy napon múlik.
Szép lassan lettél ilyen nagylány, hagytad el a dackorszak legnehezebb pillanatait, kezdtél el egyre egyre önállóbban jelen lenni köztünk. Egy éve még nem beszéltél. Mára olyan mondatokat mondasz, hogy a papával nem győzünk csodálkozni. Nyolc soros dalokat énekelsz egyre tisztábban, mesekönyvből mesélsz hosszú történeteket, vagy kitalálsz saját világról szóló meséket.
Ma egyedül kötötted be a cipődet, ügyesen megmosod a kezed, a fogad, ha kérünk megfürdesz. Gyönyörűen eszel, és egyre szebben rajzolsz, hogy ezt nem teszed gyakrabban, az az én bénaságom.
Igazi anyukája vagy a babáidnak, olyan gyengédséggel veszed őket körül, amit néha könnyes szemmel nézek. Ránk szólsz, ha elaludtak, beszéljünk csendesebben. Mikolttal is ilyen gondoskodó vagy, ritka köztetek a veszekedés, és a kicsi is érzi, nálad, veled jó helyen van. Ez a testvér kapocs a legmeghatóbb a számunkra, ez az, ami már nem rajtunk múlt, amit Ti ketten alakítottatok, és bízom benne, hogy ilyen is marad.
Valaha, amikor elkezdtem írni neked, rólad, a havi összefoglalókban a mozgás volt az, amiről a legtöbbet tudtam mondani. Most is egy örökmozgó, ügyes kismacska vagy, vízben karúszó nélkül is biztonsággal vagy, szárazon pedig egy mindig talpra eső, mindenhová felmászó, mindent kipróbáló bátor kisvagány.
Szeretem a kitartásodat, az akaratodat, szeretem ahogy suttogni tudsz, ha kérlek, hogy finom vagy és bájos, és egyben egy szélvész is. Barátságos, kapcsolódni, gondoskodni vágyó kislány vagy. A papa szokta mondani, hogy olyan vagy, aki inkább vállalja a fájdalmat is, csak megismerhessen.
Ajándék vagy nekem, még mindig a legszebb tükröm, a legnehezebb és legédesebb feladatom.
Isten éltessen sokáig.
Nagyon szeretlek.
Mami

Ünnepeltünk

Családi összefogásra volt szükség ahhoz, hogy ma minden olyan szépre sikerüljön, ahogyan szerettem volna.
Így történt, hogy az öcsémtől egy elemtöltőt kaptunk, Sanyitól egy vakut kölcsön, amit Mari hozott el, az anyukám pedig itt volt délután egy fél órát, amikor az ajándékokat csomagoltam. Köszönet mindenkinek, egyedül nem tudtam volna mindezzel megbirkózni...
Mire Dani este hat után nem sokkal csatlakozott hozzánk, már csak a virágot kellett kicsempésznem a boltból, bár Hanna tudta, miért megyünk. Végül minden összeállt, és a körülményekhez (a mozgáskorlátozottságom, a két örökmozgóm...) képest a végeredmény nagyszerű volt.
Hanna a legjobban az Annakönyvnek örült, majdnem az összes mesét el kellett olvasnunk neki még az este, aztán az új benti hintájának, (ezzel reményeim szerint elkerüljük a nagy baleseteket, eddig egy fa hintája volt idebent, aminek ha csak nekimentek ütött...) de kapott egy nagyszerű hálózsákot is, amit majd az összes gyerekünk örökölni fog... Egyelőre úgy tűnik egészen megkímélt állapotban. A babás dolgok elmaradtak most, csak egy babaruhát kapott, de azt is lelkesen adta rá a nagy babájára.
Várta a tortát is nagyon, csillogott a szeme, amikor előkerült. Volt gyertyafújás, kis Mikolt is közreműködött benne. :)
Folyt. köv. szombaton, a nagycsaláddal.

Az igazi terhesség (32. hét)

Most, hogy Mikolt megtanult járni cseppet sem lett könnyebb nekem. Egyrészt iszonyú öntudattal jön-megy és esik is. Rohanok (hahaha) utána, próbálom a kapucniját megfogni, ha esik, legalább sáros ne legyen. Nem mindig sikerül. Valamint babakocsit tologat, meg motorozni vágyik, ehhez viszont kellek, mert nem megy egyedül, vagyis menni menne, csak az árokba, vagy a gödrökbe.
Vagyis: Kevesebbet cipelem, de többet hajolgatok. A derekam bánja, nem is kicsit. A bal oldalam rosszabb, a héten már a járás is nehezebben ment emiatt, kattog minden lépésnél. Nem tudom mi a megoldás, de jó lenne elkerülni egy hosszútávú vacakságot...
Emellett két napja nem tudok fekve aludni, illetve feküdni sem. Áront a torkomban érzem, ha vízszintesbe kerülök, kivéve délután, amikor egy órát kapok. :) Ettől természetesen a pihenésnek annyi, plusz ég a gyomrom nonstop. Jóslófájásokat is érzek, sokszor elég kellemetlen már.
Ennyit a nyavajgásról, de most tényleg azt érzem, hogy találó szó a terhesség, és nagyon, de nagyon szeretném ha szép lassan, de eljutnánk a végére.
Áron pedig erős. Egészen más, mint a lányok voltak, bár köztük is volt különbség. De ha Áron megmoccan, az nem csak olyan finomkodás, ő határozott, minden mozdulatából ezt érzem. A térde leginkább a jobb oldalamban van, kívülről is jól látszik, Mikolt is ezt csinálta, csak ő kicsit lányosabban. :) Szeretem ezt az erőt, érdekes, és izgalmas, kíváncsi vagyok, milyen lesz élőben. Most úgy érzem, nekem kevesebb dolgom van vele, mint Daninak, nekem csak fogadnom kell, Danié a feladat.
Az, hogy befordult egyben azt is jelenti, hogy megszámlálhatatlan sokszor kellene pisilnem, ha ülésből felállok, sokszor eltűnődöm, lesz-e még időm eljutni a toalettig... Vagy amikor a kis kezével nyújtózkodik egyet... Na ezekre nem emlékszik az ember amikor újra pocakot szeretne. :):) Én legalábbis elfelejtem idővel.
... és természetesen mindent elejtek, elfelejtek és mindennek nekimegyek. Irányt változtatni... Álom.
A héten, talán a kis ruccanásnak és a kényeztetésnek köszönhetően 76 kiló lettem, a pocak pedig 106 cm.

Zsombor

Sms-t kaptam Krisztől:
Október 30-án 02:12-kor a családi hagyományt követve megszületett a "kistesó": Hoffer Zsombor, 3140gr, 50cm. Anya és fia jól vannak. Irány az élet!
Nagy gratula nekik, Isten hozta Zsombort!
A hír egyben azt is jelenti, hogy a mi időn is közeleg... :)

Nagy családi ünneplés

Szombaton délelőtt a Millenárisban voltunk. Bár nem értem, hogy itt miért ünneplünk halloweent, a programok igazi őszi hangulatot varázsoltak a Teátrumban, volt mindenféle kézműveskedés és játéklehetőség, előadás mesével és hangszerekkel... Hanna a kézműből a ragasztást élvezte, a "művet" nem akarta kipróbálni, de hazahoztuk. (nem egy kifejezetten csajos alkat ebből a szempontból, sem tüllszoknya, sem korona nem kellett neki)
A színházasdiból negyed órát a fenekén ült, aztán ahogy szokta minden előadót jó közelről (20cm) megszemlélt, majd lelépett. Őt nem az érdekli, mi az, ami történik, nem is akar belehelyezkedni a mesébe, az izgatja, hogyan csinálja, aki csinálja. Ahogy megérti, megy is tovább.
Jelen esetben a társas játékokhoz, ott is a kirakó kötötte le leginkább, amivel viszont hosszan eljátszott, korát meghazudtoló ügyességgel.
A születésnapozás záróakkordjaként délután összegyűlt a nagycsalád is, hogy felköszöntsék Hannát. Ünneplőbe öltöztettem, (... mégiscsak csajos, de csak az igazán szép ruhákért van oda...) úgy vártuk a vendégeket. Szeretem ezeket az alkalmakat, olyan jó kicsit együtt látni mindenkit. Ami még inkább jólesett a mostani alkalommal, hogy a dédi még mindig velünk lehetett, és hogy Áronon kívül Manó hozta a pocakjában Blankát is. Gyarapodunk, és ez olyan jóóó.
A csomagok a nappaliban gyülekeztek, Hanna rohangált és kiabált örömében, amikor meglátta, mennyi minden érkezett. Két nappal ezelőtt még nem sejtettem, hogy ilyen sikere lesz az idei ajándékoknak, de mind nagyon talált. Pali saját kezűleg készített Hannának a kiskonyhájára egy polcos elemet, olyan szép, és olyan autentikus, hogy még én is szívesen játszottam volna vele, ha a lányok odaengedtek volna mellé. Hanna azonnal pakolgatta az edényeit, főzött, sütött, pedig egy ideje ezeket a játékokat nem használta igazán.
Kapott egy duplo kisboltot is, amihez a pénztárgép csilingelve számol, ennek is hihetetlen sikere volt. Mikolt természetesen mindenben szeretett volna közreműködni, amit Hanna ezúttal nehezményezett, én pedig megértettem... (este, miután egyikünk sem tudott elaludni Mikolt kivételével, Hanna (szülői pályafutásunk leglegitimebb nevelési csődjeként) éjjel fél egyig játszott felváltva boltosat és főzött, mindezt suttogva félhomályban...)
A legnagyobb csomagban egy galériás ágy egy darabja volt, aminek az összeszerelése mára maradt. Picikét bízom csak abban, hogy néha sikerül majd rávenni, aludjon is benne, de mindenképpen úgy éreztem, megér egy próbát még Áron érkezése előtt, hátha a legkisebbnek is jut majd hely... Nem ennek örült leglátványosabban, de ma, amikor újra felmerült a kérdés, akarja-e hogy Dani és Pali összerakják, határozott "most"-tal válaszolt.
Természetesen nem maradt el a torta sem, tűzijátékkal, gyertyákkal, és családi fotó is készült, amiről a nagybácsik maradtak csak le, mivel Peti Angliában ünnepli épp a születésnapját, a két öcsémnek pedig dolga akadt máshol, miután tiszteletüket tették. A kép inkább egy mozgó hangyaboly érzetét kelti, de legalább van. :)
Kilenc körül mentek el az utolsók, az est további részét pedig a fent említett módon töltöttük.

Mikoltról 15 hónaposan

Elmaradtak az összefoglalók, pedig annyira gyorsan változik Mimó...
Elmúlt ez a hóforduló is, Hanna születésnapja kicsit elfedett minden mást a héten. Mikolt közben kisgyerek lett. Elképesztő akarattal, egyre szőkébb és hosszabb hajjal, dumálással, és egy kis gyarapodással.
Az evéssel sosem volt gondunk, csak a súllyal... Pedig szerintem egyszerűen csak lemozogja, amit elfogyaszt. Bármit szívesen megkóstol, sokat és sokszor eszik, ha éhes szól, vagy felmászik a székébe. Nincs is kifejezett kedvence, a zöldségeket ugyanolyan jóízűen eszi, mint a gyümölcsöket vagy a főtt ételeket. Csak meleg ne legyen... Ha meglátja, hogy megfújom, amit adni szeretnék, fintorog, nyafog és nem fogadja el, hosszasan kell győzködni, hogy már nem meleg. Egyre önállóbb az egyedül evéssel is, bár a finommozgáson van még mit csiszolgatni. Ennek ellenére (hamár Hannát úgyis etetnem kell) igyekszik a kanállal, a villával, ha nem sikerül, akkor kézzel. Vizualizálható, hogy a levesek milyen arányban kerülnek a földre illetve a szájába. :)
Inni csak vizet iszik, pohárból, szívószállal. A kulacs, vagy a csőrös pohár rendben van, pohárból még nem tud rendesen inni.
Az alvás szintén nem érdekes téma, nappal nagyon régóta egyet alszik, de ha mégis valami miatt elaludna délelőtt, a délutáni szieszta kisebb forgolódással, énekléssel kezdődik, aztán szépen elcsitul, és elalszik. Egyedül, magától... Bekuckózik a paplanjába, kendővel, cumival, és pihen. Este Dani fekteti, leghosszabb 5 perc alatt be is fejezik a szeánszot, és a legtöbbször csak reggel találkozunk újra. Ha hajnalban mégis ébred, elég egy kis víz, simogatás, vagy egy rövid séta fürdőszobába, és vissza lehet tenni az ágyába. Nem igényli (most épp) a mi közelségünket, a nagyágyban csak bohóckodik.
Utánoz. Mindent. Főleg Hannát, és mindenben. Ezért aztán már most főz, etet, telefonál, táncol, ugrál az ugrálón, és rengeteg mindent mond. Könyvből mesél, duplóból épít. Ha pedig egyedül marad, akkor a nagy kedvencek a labda, a gyöngyök rakosgatása dobozból ki és be, és a montessori torony. Ezzel fél órát is képes ellenni, leszedi, felrakja... A babák és az autók egyformán kedveltek. Lelkesen tologatja a babakocsit. De rajzol és gyurmázik is, bár sokszor a szájában köt ki az anyag.
Mozgásban nagyon sokat ügyesedett, ma már a négykézláb mászás eltűnt, gyalogol helyette, a kezeit egyre lejjebb engedi már. A küszöböknél megkapaszkodik és óvatosan lép át rajtuk. Ha elesik kiabál, feláll és megy tovább. A hideg beálltával az overál is előkerült. Utálja. Nem tud benne mozogni, az első alkalmakkor eldőlt, ahogy felöltöztettem, mint egy kis krumplis zsák. Mostanra megszokta, hogy képes állni benne, de ha elesik, (elég gyakran) akkor felállni már nem tud benne.
Akarat... Nem megyünk a szomszédba érte... Kristálytiszta elképzelése van arról, minek hogyan kell történnie, és ha nem úgy, akkor kiabálás, földönfekvés a vége. Nagyon hangos és nagyon eltéríthetetlen. Nem lehet vele megegyezni, kompromisszumot kötni, pedig hol van még a dackorszak. Viszont ha megkapja, amire vágyik, egy mosolygós, bújós, mondanám, hogy csendes... kicsi lány.
Igazi kis bohóc, észreveszi, ha tetszik nekünk amit csinál, és addig folytatja, míg mi is élvezzük. Nagyon érdekes, ahogy fejlődik a humora, megnevettet, mórikálja magát. :) A szuszogásáért odavagyok, épp mint Hannánál. :)
A beszéd... Míg Hanna két éves koráig gyűjtögette az információkat, addig Mikolt mindent utánoz, amit hall, és bár magától nem minden utánzott szót használ, azért előfordult már a repertoárban a lift, és a pillangó is.
Nagyon régóta mondja, hogy baba, mama, papa, Hanna, lámpa, újabbak a nem, az eeement, az inni, a cipő, mondta már, hogy Csilla, ott van, hol van, és persze mert nem írom, fogalmam sincs, mi mindent hagyok ki, de igyekszem majd pótolni. Az igen helyett bólogat és mordul egyet, ez nagyon vicces. A nem-nél pedig rázza a fejét. Mindent megért, szavakkal kommunikálunk már, és ez olyan hihetetlen.
8 fogacskája van kint, kettő félig és még kettő épp úton. 9190 gramm, az elmúlt hónapban hatszáz grammot hízott, amit megérzek... és 78 cm, 18-as cipőt hord és 74-80-as ruhákat. Picike, de amilyen formás, rendben van ez így.
Képet igyekszem csatolni, amint helyreállt a rend az internet kapcsolatunkkal...

Mikoltról még mindig

Elérkezett a november, és remélem hogy jobban folytatódik, mint ahogy indult. Legalábbis Mikoltnak...
Tegnap délelőtt meglátogattuk Lujzát és Lackót a Vadasparkban. Hanna szeret a baromfi udvarban kóborolni, eteti az állatokat, megnézi mennyit nőttek, hány bárány született, ott van-e a traktor, jár-e macska. A két "L" a csacsikat illeti, nem régóta tudjuk, hogy van nevük is. Mindig kapnak egy kis száraz ágat, füvet, levelet a lányoktól, egy ideje Mikolt is lelkesen vesz részt ebben a programban.
Nem vagyok gyors. Cseppet sem. Mikolt napról napra ügyesebben megy a lábán, sőt szalad is. Utolérnem nem egyszerű már, szemmel tudom tartani, de ez nem elég. Legalábbis most nem volt. Békésen masírozott volna kifelé, ha a csíkos kardigánja zöld színe nem lett volna olyannyira vonzó Lujzának, hogy megkóstolja. Repültem, amikor azt láttam, hogy a kis Mimi emelkedik felfelé, ugyanis az amúgy békés és nem is ostoba jószág elkapta, és erőfölényben lévén már emelte is a magasba. Mikolt kiabált, én is... Lujza meg megszeppent, kapott is egyet szegény, nade kérem... Mikolt karján jó nagy véraláfutás tanuskodik a történtekről...
Mára pedig vagy előkerült a beígért 15 hós oltás mellékzöngéjeként az összes tünet, vagy megérkezett a betegség... Éjjel szörcsögésre ébredtünk, reggelre már ömlött az orrából az amúgy nagyrészt áttetsző váladék, de ilyen rosszkedvűnek még nem láttam. Nagyjából fél órát volt csendben, amikor a kertben elaludt a babakocsiban, egyébként reggeltől ebédig nyűgött, sírt, kiabált.
Megőszültem, de lehet, hogy kihullott a hajam... És nagyon remélem, hogy jobb is lesz...

Az elemetes

Az ominózus szülinapozós éjjelig dorbézolós esténk után Hanna nem mutatott túl nagy hajlandóságot a korai de legalábbis a "normális" időben történő fekvés iránt. És aziránt sem volt egy cseppet sem belátó, hogy a szülei lassan elérkezettnek látják, hogy néhány percet kettesben töltsenek, ami viszont úgy nehezen kivitelezhető, ha ő fél éjfélig valamelyikünk kezét fogva elmélkedik ébren...
Voltak dilemmáim azzal kapcsolatban, hogy a beszerzett galériás ágyat összeszereljük-e Áron érkezése előtt, vagy várjon még. A hét extrém alvási, nemalvási tapasztalataiból aztán arra a konklúzióra jutottunk, hogy ha megpróbáljuk, legfeljebb sikerül.
A terv az volt, hogy szombaton elviszem Hannát (aztán már Mikolt is belekerült a lányos program résztvevői közé) valahova, míg Dani és Pali szerelnek. Aznap reggel úgy éreztem, messze meghaladja a képességeimet még egy délelőtt egymagamban a kettővel, így alakult, hogy aznap Danival kiegészülve Millenárisoztunk, az ágy programpontot pedig elnapoltuk.
Este Hanna a születésnapi csomagok között megkapta dobozban néhány alkatrészét a elemetesnek, és gyanítom azért sem örült kicsattanóan az ajándéknak, mert már hónapok óta emlegetjük, hogy ez lesz az. Miért is lepődött volna meg?
Vasárnap délután aztán eljött Pali, és Danival nekiálltak, hogy nagylányos kuckót építsenek a háromévesnek, mi pedig egy ideig lelkesen segédkeztünk, aztán jobbnak láttam kivinni őket a temetőbe mécseseket nézni. Mire hazaértünk vacsoraidő volt, az ágy pedig majdnem kész állapotban várta az éjszakát. Csak a létra hiányzott... Mivel Hanna ragaszkodott hozzá, hogy fent aludjon, bár mi elég szkeptikusan álltunka kérdéshez, Dani megoldotta a közlekedést is, így aztán Hanna legalább három percre birtokba is vette, majd a miágyunkba kérte magát.
Nekem nem volt türelmem aznap a kézfogós időtöltéshez, Dani ment helyettem, megint fél 12 lett, mire kisebb vitát követően mindenki elaludt.
Egész éjjel azon agyaltam, mi az, amivel segíthetek Hannának. Egyfelől tudom, szeretne a saját helyén aludni. Másfelől tudom, hogy kellek neki, sokkal nyugodtabb, ha vele, mellette vagyok. Harmadrészt fél. Nagyon. Attól, hogy az autók jönnek mennek. Pedig nem jönnek mennek, mert a mi utcánkban nem kellemes az autóknak jönni menni. Inkább attól fél, hogy nem talál. Pedig nem szoktam eltűnni...
Van egy Annás mese az egyedül alvásról. Abban van egy Anya baba meg egy Apa baba, a terv az volt, hogy az ágyhoz kap ilyet is. De miután senkinek nem volt energiája, hogy el is készüljenek, továbbra is maradt a kérdés, hogy az életnagyságú, meg az annál egyel kisebb házörzője mellé mit kellene még betennem az ágyba, amitől biztonságban érzi majd magát.
Fénykép...
Megnyugodtam, elaludtam, és másnap nem is hoztam szóba a témát. Délután magától kérte, hogy fent aludhasson, megvártam, míg elpihen és lejöttem. Sikítva ébredt, kiabált utánam... Mire leért, megvolt a terv:
- Hanna, mit szólnál hozzá, ha az ágyadba betennénk egy fényképet a Mamáról meg a Papáról? Akkor ott vigyáznánk rád egész éjjel nyitott szemmel.
Gondolkodik, várom a reakciót.
Könnyed:
- Jó.
És akkor az este:
- Mama, menjünk, én az elemetes ágyban alszom az álmomat egész este.
- Hű Hanna, ha nekem ilyen ágyam lehetne, nem is engednék senkit belefeküdni... (tényleg...)
- Mama, akkor majd ha három éves leszel, veszek neked egy saját elemetes ágyat meg egy nagy Szuszit meg egy kis Szuszit, és akkor alhatsz egyedül.
És már indult is kifelé, hogy Dani meséljen neki, én meg előkerestem egy esküvői képünket és a kezébe nyomtam. Állítólag betakargatta a 2D-s Mamát és Papát, de erről csak Danitól értesültem, mert nem is kellettem az elalváshoz.
Hajnalban fél 5kor érkezett, arra sem ébredt fel közben, hogy Mikolt felsírt, szívtuk az orrát, majd visszavittem... Bekúszott Áron ágyába, kendő nélkül... és békésen aludt egészen nyolcig.
Akkor most siker?

Amire szükség volt...

Hétfőn meghúztam a hátam. Tulajdonképpen fáj már egy jó ideje mindenhol, nem is kellett sok, hogy az amúgy is agyoncsomósodott részem felmondja a szolgálatot. Az utcát szerettem volna gazmentesíteni, (nyilván nem vagyok normális, hogy ezt most, és így...) és ahogy hajoltam, megbillentem, fejjel a falnak :):) még egy darabig nevetgéltem magamon, aztán nem tudtam felegyenesedni... Utána meg rendesen lépni, meg öltözni, meg gyerekeket emelgetni sem...
Kedden Dani felhívta Bencét. Ő szokott megmasszírozni, amikor úgy döntök, végem. Ma eljött, én pedig több dologra is rájöttem.
1. Ennyi jár...
2. Aki fizikai munkát végez, az ne csodálkozzon, ha a teste egy idő után elfárad.
3. Eddig egy nagy betontömböt cipeltem hát néven.
4. Bence gyógymasszőr, így mindig tud olyat mondani, ami segít hosszabb távon is.
Most nem csak mondott, hanem adott is. Kaptam két ragacsot a hátamra, amit három-négy napig fent is hagyhatok, teljesen gyógyszermentes. Nálam tartó funkciója van, vagyis segít nekem cipelni. Főleg Áront, de az egyéb mozdulatoknál is hasznát látom. Kinesiotape a neve.
Egy egy ilyen alkalom után mindig megfogadom, hogy nem várok addig, amíg már mozdulni sem bírok... Aztán meg csodálkozom...

Ősz, kert, kálvária

Nem csak a fényképezőgép lett beteg, meg a gyerekek, de az internet kapcsolat is. Egy hetembe és egy csomó szervezésbe került, mire ma végre sikerült meggyógyítani. Járt itt a villanyszerelő, kicserélte a kábelt, volt itt háromszor a szolgáltatótól is ember, mire eljutottunk a megoldásig. Ma két órát dolgozott a mester, végül megtalálta és orvosolta a bajt. Hogy ez pontosan mi volt, nem tudom, ő azt mondta egymillióból egyszer fordul elő ilyesmi, és ráadásul valami házon kívüli kütyüt kellett cserélnie.
A tünet az volt, hogy a letöltés vidáman működött, de felfelé nem ment info. Se levelet nem tudtam küldeni, sem képeket feltölteni.
Így elmaradt ez az őszi szombati beszámoló is, pedig ezeket a képeket olyan nagyon szeretem. eg az őszt is, ha nem esne, és nem fújna és nem lenne azonnal tél...
A kertben sárgulnak a levelek, naponta gereblyézzük a lányokkal, kivéve a meggyfa alatt, mert azt úgy szeretem nézni. Nagy sárga levéltó van a fa alatt, a lomb maradéka pedig napról napra más színt kap. Gyönyörű. Fára mászni pedig nagy mulatság, még a kicsi is kipróbálta. :)
Ősszel szeretek leginkább kirándulni. Szeretem az avart, a színeket, a fényeket, az illatokat. A mostani minőségemben nem jutok el messzire. Sajnos. Viszont van nem messze egy kálváriadomb, kalandosan lehet bejutni, a kulcsot el kell kérni a szomszédban lakó kedves nővérektől, már annak, aki tudja, hogy hol keresse. Mármint a kulcsot. Már egyszer eljutottunk a kapuig, aztán az öcsém mondta el a titkot...
A kálvária azért is érdekes, mert esténként kivilágítják, ezt pedig a "miszobánkból" is látni lehet. Hannát nagyon érdekelték a fények, minden este mesélni kellett neki, hogy mik ezek, hol van, alig várta persze, hogy egyszer eljussunk megnézni.
Így aztán szombaton ez volt a program:
Kulcs megszerez, kapu kinyit, titok felfed. Tetszett :)

Elcsavargott

Tegnap az esős időre, meg némi financiális akadályoztatásra való tekintettel olyan helyet választottunk a gyerekeknek, ahol ők játszhatnak, meg társaságban lehetnek, nekünk pedig adódik módunk egy kis ücsörgésre is. Erre leginkább nekem van szükségem mostanság, a derekam iszonyatosan fáj, sajnos semmi nem segít, azt hiszem Áron nyomja belülről... Ettől a pingvinséghez még egy kis bicegés is társul, kívülről elég vicces látványt nyújtva.
Nos a hely az Ikea, ahova Hannának bármikor van kedve ellátogatni. Főleg mióta szabad bejárása lett a golyókhoz is. Csak azzal nem számoltunk, hogy vasárnap ebédidőben kis tábla vár majd a játszó bejáratánál: Sajnos többen nem férünk be... Így maradt a közös játszórész, de ezt is szeretik a lányok, Hanna sokfogásos ebédet főzött, miközben vagy hatszor elmosogatott, Mikolt pedig jött-ment, felmászott, forgott, mi meg az eredeti tervnek megfelelően ültünk a "kispadon" figyeltük őket és beszélgettünk.
Mikolt egyik kedvence a nagy forgószék, ezzel játszott, mikor utoljára rajta volt a tekintetem. Nekünk háttal állt meg a mozgásban... Aztán Hannát figyeltem, ahogy egy kislány épp kitúrja a konyhából, elég erőszakosan, Hanna pedig a maga módján csak áll, mint egy kis szikla, és nem reagál a durvaságra sem. Nyilván Dani is ezt figyelte, közben eltelt egy perc... Talán ennyi sem.
A következőben pedig éreztem, baj van. A forgószék még mindig nekünk háttal, és mozdulatlanul állt. Embertömeg hömpölygött, akkora nyüzsgés volt, hogy egymás szavát is alig hallottuk. Mondnai sem kellett semmit, felpattantunk, Dani felkapta Hannát és kétfelé rohantunk. Mikolt pedig sehol.
Voltak már pillanatok az életemben, amikor lepergett előttem az elmúlt. A cunami élmény volt ehhez hasonlatos. Repültem most, hogy megtaláljam az alig nyolvan centis villámmozgású kislányomat, de sehol. Néha visszatértünk Danival a játszóhoz, de láttuk egymás arcán, nincs... A legrosszabb gondolatok, a legnyomasztóbb pár perc volt ez, elsírtam magam idővel, ez meg csak bosszantott... Az én felelősségem, mit bőgök...
Talán 10 perc telt el, egy apuka is elindult a harmadik irányba, ahova mi már nem tudtunk, de ő sem találta. Aztán végre bemondták, találtak egy másfél éves forma kislányt, a konyha részlegen átvehető. Mikolt egy kedves hölgy kezében vizet ivott épp, cseppet sem törődve azzal, hogy minket sehol sem lát.
Azóta is azon gondolkodom, hogy mi lett volna ha... Ha valaki gyereket akar, ezen a helyen, ebben a tömegben a legalkalmasabb elvinni egyet. Hibáztam... hibáztunk. És egy perc sem volt az egész, mialatt olyen messzire keveredett, hogy már nem tudtuk könnyen megtalálni. Amikor egyedül vagyok kettejükkel, már nem is érem utól egyiket sem. Hanna legalább hallgat rám.
Nem szeretném mégegyszer megélni ezt...

A mai napról...

A mai nap azt hiszem szépen leírja, milyen várandósnak lennem most...
Reggel benéztem a hűtőbe, ami egy leves kivételével (Marinak köszönet) üresen nézett vissza. Gondoltam főzök.
A tonhalas tészta mellett döntöttem, mert az gyorsan megvan, nem is tart hosszú ideig, és régen ettünk. Csak két alkatrész hiányzott hozzá, így aztán a már majdnem készre főtt tésztát is elfelejtettem... Idővel szétfőtt.
Nos végül az egyszerűség kedvéért még összedobtam egy rizses húst, a rizst nem is kellett kibontanom, mert a zacskó a kezemben kiszakadt.
Közben a gyerekek rajtam lógva jelezték, (elég hangosan...) hogy elegük van a reggelből, legyen valami. Mikolt ráadásul elég nehezen viseli a szomszédban zajló felújítást, jelenleg a hajópadlót rakják, Hanna szerint fúrnak-faragnak, Mikolt pedig sikít félelmében...
Ebéd után gondoltam kicsit pihenek. Mikolt egészen csendben magas szintre fejlesztette közben az eszközhasználatot, a kisszékét a konyhapulthoz tolva (előrelátóan 90 cm magasságra terveztem, hogy véletlenül se tudjanak ekkorka korukban megégni, magukra rántani...) kézzel megevett annyi rizst, amennyit a kislábasból ki tudott szedegetni. Aztán lejött és ami a ruháján volt, azt széthordta a lakás kitudja hány helységében.
Letettem őket. Fél óra múlva a másik szomszéd, aki amúgy is elég szenzitív a környezetét ileltően, (konkrétan egy igazi paraszt a szó jó és rossz értelmében is...) motoros fűrésszel darabolta a tüzifáját. Hanna felébredt... Mikolt nem.
Legalább volt alkalmam egy gyerekkel felmosni az egész alsó szintet, majd meguzsonnáztatni Hannát. Aki előbb szétszórta a rizst ami a tányérjában volt, majd tejfölt kért, amiről én úgy gondoltam felrázom, mielőtt kibontanám, de kibontani nem is lett volna szükséges, mert már nyitva volt. Újra felmostam, de most csak a konyhát kellett...
Mindez teljesen szimplán néz ki így leírva. De vegyük számításba, hogy... Nem tudom felemelni a jobb lábamat. Nem tudok lehajolni. Nem tudok egyik lábamról a másikra terhelni, vagyis az elindulás önmagában is kihívás. Derékmagasságig vagyok jó a pakolásban, a rendcsinálásban, azaz ha ennél alacsonyabb helyen történik valami, hosszasan elgondolkodom rajta, mi legyen vele. Ha veszélyes, ragad, maszatol, akkor megoldom.
Amúgy pedig energia takarékos üzemmódban működöm, vagyis megtanultam a minimális mozgásszámot rendelni adott művelethez. Ügyesen csinálom, a családom észre sem veszi. Dani sokszor kér olyat, amiből kiderül, ő biztosan nem.
És hogy végképp úgy érezzem, ez nem az én napom, a memória kártyát a fényképezőgép nem ismeri fel, a számítógép igen. Akkor melyiknek van baja?
Tegnap kellett volna fizetést kapnom, de nem érkezett utalás. Tudom, hogy elég nagy a baj a munkahelyemmel, de ma a honlapjuk sem volt elérhető, és a központi telefont sem vette fel senki.
Na akkor nekiállok összeírni a listát arról, amit a kórházba kell vinnem...

Dulpa oroszlán

Eddig azt hittem skorpió az aszcendense.
De így mindjárt más...
Pl. teljesen érthető, miért harap, nyúl a szemünkbe és mancsol amikor fáradt.
Hogy miért dorombol, bújik, amikor szeretgetésre vágyik.
De teljesen nagymacskás az is, ahogyan békés, és mosolygós, amíg az és úgy történik, ahogy ő akarja, és az is, ahogyan elordítja magát a mély alt hangján, ha valami nem tetszik neki.
Hogy elnyúlva, békésen, ragadozó módjára alszik, teljesen megfeledkezve a világról.
Hogy simogatni is csak nagy lendülettel képes... Egyelőre. Mert már vannak jelei a finomodásnak is, de ez már más téma.

Puszi

Hanna alig volt tíz hónapos, amikor kitalálta, hogy cuppogni fog. Imádtam, ahogy formálja a kis száját, azt pedig végképp, amikor rájött, mennyire örülünk annak, ha az arcunkra adja.
Az egyik legfinomabb dolog az életemben. Olvadoztam no.
Mikolt nem egy finoman barátkozós fajta. Bújik, ölel, amitől szintén elolvadok természetesen, de simogatni nem tud, inkább püföl. Puszit adni pedig nemrég kezdett, rendszerint a levegőbe cuppogtatott, aki a közelében volt ilyen eseményekkor, az igyekezett az arcát odatenni, de Mimóresz csak nagyokat pislogott értetlenül.
Nemrég megértette az összefüggést, de ha kértük, adjon puszit, odadugta a kis fejét, hogy adhatssunk. :)
Aztán megtörtént az áttörés, Hanna kapta az első ölelős, cuppanós igazit.
Meg a papa.
Én pedig olvadoztam, de nekem nem jutott. (mint ahogy Hanna is csak a papának vall szerelmet... )
Tegnap este kipróbáltam, hátha én is bekerülhetek a kivételezettek közé. Megkértem és lőn. Sőt. Vagy száz puszit kaptam, egyetlen kérésre, fogta a fejem, és cuppogtatott rendületlenül.
Nos, mondjam, hogy mennyire volt finom? :):)

Kis váratlan

Úgy tűnik, újabb lépést tettünk a nagycsaládos létünk felé . Mikolt születése óta érzem, hogy akár jöhetne is a következő kicsi. Ebben nagyjából ki is merül a tervezés, hiszen olyan kicsi még a picike is.
Pár napja azt érzem, valami készül belül... Már háromszor éreztem ugyanezt, majdnem biztos vagyok a dolgomban, ennek ellenére nem bírtam megállni, hogy ne küldjem el Danit ma délelőtt a gyógyszertárba. Húsvét hétfő, szép tavaszi nap, ügyelet. Dani nehezen állt rá, mert nem mindegy hogy ma vagy holnap derül ki, hogy tényleg igazam van-e? Nekem nem.
Két csík. Kissé ijesztő, és majdnem fel és befogadhatatlan. Az ötödik hét, amikor még bármi lehet, amikor még olyan sérülékeny. Billeg mindkettőnkben az érzés, és persze nincs is kérdés a döntésünket illetően.
Este mikor Hannát altattam, mindenféle képek jöttek menetek, és szép lassan elindult bennem valami jó. Örülök hogy decemberi lesz, talán annak is, hogy lehet fiú is, lány is, bár most hihetetlenül fiú érzéseim vannak. És féltem a lányokat. Hannát, hogy újra háttérbe szorul majd, Mikoltot, mert ő még fel sem fogja majd, mi történik, és a Picikét is, hogy minden rendben legyen vele is, velünk is...

Nehezen

Pedig még csak épp észrevettem, már kezdődik is. A rosszullét, a pihenni vágyás, az érzés, hogy semmire sem vagyok alkalmas.
Tudtam én, hogy ez ilyen, mert mindegyiküknél ilyen volt. És mindegyiküknél kértem magam is, meg mindenki mást is, szóljon, hogy eszembe juthasson, mire vállalkozom. Nem segített. Erősebbek az ösztöneim, a vágy a babaillat, az újszülött a sok gyerek, a kistestvér után. Azért ha valaki mostanában megkérdi mennyit szeretnék, azt hiszem simán beérem hárommal...
És természetesen mint eddig mindig félelem is van bennem bőven, olyan nagyon az eleje még, és milyen messze van a 12. hét. Mintha utána már nem is történhetne semmi velünk. Nekem mégis ez a kritikus pont, most is. Fáj a lábam, hányingerem van, hulla vagyok, és a vitamintól azt hiszem olyan rosszul vagyok, mint amikor nagyon, de nagyon influenzás voltam.
Szeretnék mindegyiküknek annyit adni, amennyit kívánnak, Dani szegény az utolsó, de lehet, hogy én. Még nem fogtam fel, hogy vigyázni, törődni kell a belsővel, hiszen egy új élet kezdődött, ami a legnagyobb csoda. Igyekszem...

Kagylótéma

Az első trimeszteri rosszullétek nem ismeretlenek számomra, de fogyni még egyszer sem sikerült eddigi pályafutásom során ebben a nem is olyan rövid 12 hétben. Még csak most kezdtem a hatodikat de máris fél kiló mínuszban vagyunk. Csak tudnám, hogy ha minden kijön, amit bevittem a kis testembe, akkor mitől nő a picike. Csak reménykedem, és próbálom kitalálni, mi az, ami bennmarad. Mondjuk legalább nem hányok... És legalább nem 56 kilóról indultam, hanem 64ről...

Figyelnék

Ha a másodiknál panaszkodtam, hogy nem jut rá elég, akkor most már nem is panaszkodom. Tegnap még az émelygésnek is megörültem, mert jel, hogy valami biztosan van vele, még akkor is, ha semmi mást nem tudok róla. Nehéz, hogy az állandó rohanásban nem jut időm elcsendesedni, figyelni rá, gondolni vele. Nyilván természetes ez, de tudom, ha nem a pajzsmirigy, és nem a ház, és nem Mikolt hurcibálása, akkor kicsit könnyebb volna.
Még négy hét és remélem megoldódik a fentiek közül legalább a házkérdés.
Orvoshoz egyelőre nem megyek, pedig már jó volna tudni, minden rendben. Nem siettetem az időt, de jó volna egy kis info. Amikor először látom a gyerekeimet, hallom a kis szívüket dobogni, elindul egy apró kötődés, és ez most úgy hiányzik.
Ez a hetedik hét, azt hiszem a kilencedikig kibírom.
Néha van kislány érzésem, de többnyire kisfiú. Érdekes, mert elképzelni nem tudom, hogy lehet kisfiunk is. :)