Mikoltról még mindig

Elérkezett a november, és remélem hogy jobban folytatódik, mint ahogy indult. Legalábbis Mikoltnak...
Tegnap délelőtt meglátogattuk Lujzát és Lackót a Vadasparkban. Hanna szeret a baromfi udvarban kóborolni, eteti az állatokat, megnézi mennyit nőttek, hány bárány született, ott van-e a traktor, jár-e macska. A két "L" a csacsikat illeti, nem régóta tudjuk, hogy van nevük is. Mindig kapnak egy kis száraz ágat, füvet, levelet a lányoktól, egy ideje Mikolt is lelkesen vesz részt ebben a programban.
Nem vagyok gyors. Cseppet sem. Mikolt napról napra ügyesebben megy a lábán, sőt szalad is. Utolérnem nem egyszerű már, szemmel tudom tartani, de ez nem elég. Legalábbis most nem volt. Békésen masírozott volna kifelé, ha a csíkos kardigánja zöld színe nem lett volna olyannyira vonzó Lujzának, hogy megkóstolja. Repültem, amikor azt láttam, hogy a kis Mimi emelkedik felfelé, ugyanis az amúgy békés és nem is ostoba jószág elkapta, és erőfölényben lévén már emelte is a magasba. Mikolt kiabált, én is... Lujza meg megszeppent, kapott is egyet szegény, nade kérem... Mikolt karján jó nagy véraláfutás tanuskodik a történtekről...
Mára pedig vagy előkerült a beígért 15 hós oltás mellékzöngéjeként az összes tünet, vagy megérkezett a betegség... Éjjel szörcsögésre ébredtünk, reggelre már ömlött az orrából az amúgy nagyrészt áttetsző váladék, de ilyen rosszkedvűnek még nem láttam. Nagyjából fél órát volt csendben, amikor a kertben elaludt a babakocsiban, egyébként reggeltől ebédig nyűgött, sírt, kiabált.
Megőszültem, de lehet, hogy kihullott a hajam... És nagyon remélem, hogy jobb is lesz...