Szabadságon

Fele hétvégére szabadságoltuk magunkat. Dani ötlete volt az egész, részemről ártatlannak mondanám magam, annyit azért vállalok, hogy egy elég fáradt pillanatomban, úgy két hónapja azt találtam mondani, ha megszervezi ki lesz a gyerekekkel, mehetünk.
Megszervezte... Én meg szorongtam. A nappallal nem is volt semmi bajom, inkább az aggasztott, hogy milyen lesz az éjszaka nélkülünk. Hanna miatt kevésbé izgultam, ő már elég nagy ahhoz, hogy értse, ha elmegyünk is, visszajövünk, sőt, amikor elkezdtem bevezetni a témát, még örömködött is azon, hogy a "Jutta Nagymamával" fognak bohóckodni alvásidőben... Mikolt viszont még kicsi. Sosem töltött még nélkülem három óránál több időt...
Volt két hónapom felkészülni, ezalatt elég sokszor billent a mérleg innen oda és viszont is. Annak ellenére, hogy az elmúlt egy hónapban sokszor éreztem elemi vágyat arra, hogy kiszakadjak a mókuskerékből, újra legyen párom, beszélhessek három értelmes mondatot Danival anélkül, hogy a gyerekek, vagy a munka, vagy az egyéb teendők közben egyfolytában kiabálnak mellettünk, még a múlt hét közepén is nagyon távolinak és meseszerűnek tűnt, hogy eljussunk kettesben bárhova.
Mindent leírtam, amiről azt gondoltam szükséges tudnia annak, aki épp a lányokat terelgeti, kikészítettem minden ruhát, kelléket, gyógyszert, és szombat reggel nagyon nehéz szívvel ültettem be őket a kocsiba, hogy a nagyszülőkkel elmenjenek játszóházba mulatni. Hannának még egyszer elmeséltem a két nap forgatókönyvét, okosan figyelt, bólogatott, és elengedett. Mikolttal nehezebben jutottunk el a búcsúzásig, sírt... Nem örültem... Fájt...
Aztán összepakoltunk egy kisbőrödnyi holmit, és nekiindultunk. Győrbe mentünk, mert onnan nagyon hamar haza tudtunk volna érni, ha úgy adódik.
A kezdeti lelkiismeret furdaláson, és az állandó aggódáson, na meg persze a vissza-visszatérő témán (gyerekek) túl nagyon örülök, hogy sikerült Daninak elrángatnia. Olyan dolgokat csináltunk, amit gyerekekkel nem lehet, vagy legalábbis nem úgy. Ebédeltünk, egyszer sem álltunk fel közben, mind a kettőnknek saját tányérja volt... Voltunk moziban, vacsoráztunk amikor megéheztünk, sétáltunk hátizsák, plusz pelenka, babakocsi nélkül.
Délután kádban fürödtünk, este sósmogyorót ettünk, filmet néztünk, és úgy aludtunk el, hogy nem rugdosott senki. Azt azért hozzáteszem, hogy reggel nem éreztem különbséget a gyerekekkel töltött éjjeleink és a kettesben töltött között, kivéve, hogy csak egymásnak kívántunk jóreggelt... Az ágy kénylemetlen volt, és amúgy is felébredtem hajnalban, Áron nem hagyott. :) Sőt, már a lefekvésnél fizikai hiányérzetem volt, hogy a kis testeket megölelgethessem és nagyon irigyeltem az anyukámat, aki viszont mindent megtett, hogy megfürdesse, elaltassa a lányokat.
Hogy nem csörgött a telefonom éjjel, és reggel sem, jó jelnek véltem...
Szombaton délelőtt egy kényeztető reggelt követően Pannonhalmán jártunk, először életünkben, és végighallgattunk egy hatvan perces idegenvezetést. Ezt biztosan nem lehetett volna gyerekekkel... Ebédeltünk, aztán hazajöttünk. Fél ötkor már itthon voltunk, a lányok már fent voltak.
A lányok oldaláról:
A pénteki játszóházban barátokkal pörögtek, és annak ellenére, hogy Hanna elharapta a nyelvét, nem volt semmi attrocitás. Ebédeltek idehaza, Mari és Pali lefektették őket, délután pihengettek, aztán a mamámmal meg Csillával töltötték a délutánt. Este még sétáltak egyet, meglátogatták a dédit, mi akkor beszéltünk velük először. Nem voltak lelkesek a beszélgetéstől, de nem is éreztük rajtuk, hogy panaszkodnának.
Az éjjel kicsit kalandosabbra sikerült, mint vártam, Mikolt egy körül megébredt, és keresett engem. Sírt, nem lehetett megvigasztalni. Fél négy volt, mire elpihent, addig mindennel próbálkoztak a felnőttek, és csak Hannának sikerült őt megnyugtatnia. Amikor Hannát látta, odabújt hozzá, és elhallgatott. Időre...
Reggel, amikor beszéltem velük, megbántottak voltak, Hanna csak tőmondatokban nyilatkozott, Mikolt bele sem szólt a telefonba. Latolgattam, mennyi esélyem van kibékíteni őket...Vagy hogy mennyi időbe fog kerülni, mire visszanyerik a bizalmam. És hogy vajon megérte-e elmenni.
Mikor hazaértünk, almáztak az asztalnál, amikor megláttak bennünket, hangosan kiabáltak, visítottak örömükben, nagyon jó volt újra megölelni őket és látni az örömüket. Amit hoztunk nekik, az nem érdekelte egyiket sem... :)
Mikolt ma éjjel is két órát volt fenn, végig kellett vele járnom a lakást, megmutatni, hogy a nagymama nincs nálunk, ennyi idő kellett neki, hogy elhiggye, nem megyek el, én vagyok, maradok. Hanna aludt közben. Sajnálom a kicsit, és igyekszem mindent megtenni, hogy újra helyreálljon a rend. Ez azzal jár, hogy egész nap ölelgetni, szeretgetni, cipelni kell. Ma már (vasárnap) egyébként sokkal jobb, aminek szívből örülök. Mert azt hiszem mindennek ellenére megérte elmennünk...
Most Danit kell elengednem, és ez legalább olyan nehezemre esik, mint pénteken a lányokat...