Tegnap az esős időre, meg némi financiális akadályoztatásra való tekintettel olyan helyet választottunk a gyerekeknek, ahol ők játszhatnak, meg társaságban lehetnek, nekünk pedig adódik módunk egy kis ücsörgésre is. Erre leginkább nekem van szükségem mostanság, a derekam iszonyatosan fáj, sajnos semmi nem segít, azt hiszem Áron nyomja belülről... Ettől a pingvinséghez még egy kis bicegés is társul, kívülről elég vicces látványt nyújtva.
Nos a hely az Ikea, ahova Hannának bármikor van kedve ellátogatni. Főleg mióta szabad bejárása lett a golyókhoz is. Csak azzal nem számoltunk, hogy vasárnap ebédidőben kis tábla vár majd a játszó bejáratánál: Sajnos többen nem férünk be... Így maradt a közös játszórész, de ezt is szeretik a lányok, Hanna sokfogásos ebédet főzött, miközben vagy hatszor elmosogatott, Mikolt pedig jött-ment, felmászott, forgott, mi meg az eredeti tervnek megfelelően ültünk a "kispadon" figyeltük őket és beszélgettünk.
Mikolt egyik kedvence a nagy forgószék, ezzel játszott, mikor utoljára rajta volt a tekintetem. Nekünk háttal állt meg a mozgásban... Aztán Hannát figyeltem, ahogy egy kislány épp kitúrja a konyhából, elég erőszakosan, Hanna pedig a maga módján csak áll, mint egy kis szikla, és nem reagál a durvaságra sem. Nyilván Dani is ezt figyelte, közben eltelt egy perc... Talán ennyi sem.
A következőben pedig éreztem, baj van. A forgószék még mindig nekünk háttal, és mozdulatlanul állt. Embertömeg hömpölygött, akkora nyüzsgés volt, hogy egymás szavát is alig hallottuk. Mondnai sem kellett semmit, felpattantunk, Dani felkapta Hannát és kétfelé rohantunk. Mikolt pedig sehol.
Voltak már pillanatok az életemben, amikor lepergett előttem az elmúlt. A cunami élmény volt ehhez hasonlatos. Repültem most, hogy megtaláljam az alig nyolvan centis villámmozgású kislányomat, de sehol. Néha visszatértünk Danival a játszóhoz, de láttuk egymás arcán, nincs... A legrosszabb gondolatok, a legnyomasztóbb pár perc volt ez, elsírtam magam idővel, ez meg csak bosszantott... Az én felelősségem, mit bőgök...
Talán 10 perc telt el, egy apuka is elindult a harmadik irányba, ahova mi már nem tudtunk, de ő sem találta. Aztán végre bemondták, találtak egy másfél éves forma kislányt, a konyha részlegen átvehető. Mikolt egy kedves hölgy kezében vizet ivott épp, cseppet sem törődve azzal, hogy minket sehol sem lát.
Azóta is azon gondolkodom, hogy mi lett volna ha... Ha valaki gyereket akar, ezen a helyen, ebben a tömegben a legalkalmasabb elvinni egyet. Hibáztam... hibáztunk. És egy perc sem volt az egész, mialatt olyen messzire keveredett, hogy már nem tudtuk könnyen megtalálni. Amikor egyedül vagyok kettejükkel, már nem is érem utól egyiket sem. Hanna legalább hallgat rám.
Nem szeretném mégegyszer megélni ezt...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar