A mai napról...

A mai nap azt hiszem szépen leírja, milyen várandósnak lennem most...
Reggel benéztem a hűtőbe, ami egy leves kivételével (Marinak köszönet) üresen nézett vissza. Gondoltam főzök.
A tonhalas tészta mellett döntöttem, mert az gyorsan megvan, nem is tart hosszú ideig, és régen ettünk. Csak két alkatrész hiányzott hozzá, így aztán a már majdnem készre főtt tésztát is elfelejtettem... Idővel szétfőtt.
Nos végül az egyszerűség kedvéért még összedobtam egy rizses húst, a rizst nem is kellett kibontanom, mert a zacskó a kezemben kiszakadt.
Közben a gyerekek rajtam lógva jelezték, (elég hangosan...) hogy elegük van a reggelből, legyen valami. Mikolt ráadásul elég nehezen viseli a szomszédban zajló felújítást, jelenleg a hajópadlót rakják, Hanna szerint fúrnak-faragnak, Mikolt pedig sikít félelmében...
Ebéd után gondoltam kicsit pihenek. Mikolt egészen csendben magas szintre fejlesztette közben az eszközhasználatot, a kisszékét a konyhapulthoz tolva (előrelátóan 90 cm magasságra terveztem, hogy véletlenül se tudjanak ekkorka korukban megégni, magukra rántani...) kézzel megevett annyi rizst, amennyit a kislábasból ki tudott szedegetni. Aztán lejött és ami a ruháján volt, azt széthordta a lakás kitudja hány helységében.
Letettem őket. Fél óra múlva a másik szomszéd, aki amúgy is elég szenzitív a környezetét ileltően, (konkrétan egy igazi paraszt a szó jó és rossz értelmében is...) motoros fűrésszel darabolta a tüzifáját. Hanna felébredt... Mikolt nem.
Legalább volt alkalmam egy gyerekkel felmosni az egész alsó szintet, majd meguzsonnáztatni Hannát. Aki előbb szétszórta a rizst ami a tányérjában volt, majd tejfölt kért, amiről én úgy gondoltam felrázom, mielőtt kibontanám, de kibontani nem is lett volna szükséges, mert már nyitva volt. Újra felmostam, de most csak a konyhát kellett...
Mindez teljesen szimplán néz ki így leírva. De vegyük számításba, hogy... Nem tudom felemelni a jobb lábamat. Nem tudok lehajolni. Nem tudok egyik lábamról a másikra terhelni, vagyis az elindulás önmagában is kihívás. Derékmagasságig vagyok jó a pakolásban, a rendcsinálásban, azaz ha ennél alacsonyabb helyen történik valami, hosszasan elgondolkodom rajta, mi legyen vele. Ha veszélyes, ragad, maszatol, akkor megoldom.
Amúgy pedig energia takarékos üzemmódban működöm, vagyis megtanultam a minimális mozgásszámot rendelni adott művelethez. Ügyesen csinálom, a családom észre sem veszi. Dani sokszor kér olyat, amiből kiderül, ő biztosan nem.
És hogy végképp úgy érezzem, ez nem az én napom, a memória kártyát a fényképezőgép nem ismeri fel, a számítógép igen. Akkor melyiknek van baja?
Tegnap kellett volna fizetést kapnom, de nem érkezett utalás. Tudom, hogy elég nagy a baj a munkahelyemmel, de ma a honlapjuk sem volt elérhető, és a központi telefont sem vette fel senki.
Na akkor nekiállok összeírni a listát arról, amit a kórházba kell vinnem...