Van egy kis Mimink is

Aki nem akar.
Aki ma, hosszú hosszú hónapok óta először azt kérte, hogy vigyem át magam mellé a nagyágyba. Hát persze hogy átvittem.
Ő viselte legnehezebben a kórházas életünket, Hanna óvodás nagylányságát.
Ma hazafelé gyalog jöttünk, Hannának pisilnie kellett. Megálltunk, Mikolt is kigombolta a nadrágját, és bár nem hittem volna, de engedtem neki.
Tartottam, már majdnem feladtam, és a végén pisilt.
Volt egy pelusnélküli időszakunk, de most megint pelusos. Nem bánom, picit várat magára ez a projekt. De ahogy látom már nem sokáig.
Ha ránézek, egy kis ördögfiókát látok, csudaszépet, nagyon huncutot, imádnivalót. Akiben annyi élet van, mint négyünkben összesen.
Jó, hogy minden akadályt megél, ügyesedik, erősödik. De a szemében a kis tűz folyton ott van, és én ezt nagyon szeretem.

Megrövidülve

Hajilag.Délelőtt Hanna haját próbáltam kifésülni, meg összefogni, és nehezen ment. Neki sincs türelme kivárni, míg készen lesz, nekem pedig minden alkalommal vegyes érzéseim vannak a majdnem derékig érő zuhataggal kapcsolatban.Mert amikor szép, akkor nagyon szép. De amikor szárítani, fésülni, copfot csinálni... kell, akkor olyan macerás volt már...
Hetek óta készültünk mindketten arra, hogy levágassuk. Végül ma megkértem Vikit, hogy ha tud, jöjjön ollóstul. És jött. Örökké hálás leszek ezért a délelőttért. (is)
Hanna előtt Áron haját is megkurtította, édes kis selyemfejűből édes kis kopinger lett, gyönyörű, simogatnivaló kis kerekbuksi. A babahajat eltettem emlékbe (jajj de nagyfiú már... el sem hiszem...).
Dani és anyukám is kicsit értetlenül álltak a kívánság előtt, mondván, nincs is haja. Depedigbizonyám hogy van. Illetve volt. Ezt a remek sorozatot eredetileg is azért cináltam, hogy megöröküljön, legalább 2centis is volt. Hanna gyönyörű lett az új hajával. Ügyesen hátradöntötte a fejét, hagyta, hogy Viki mossa. (Nagyon nagy szó, de ezt emlegeti már egy ideje, hogy Vikinek engedi majd és tényleg így volt) A nagyszéken ült, és összeszorította a kis száját, úgy koncentrált. 10cm-rel lett rövidebb, és nagyon sűrűnek tűnik nekem. Kicsit sajnáltam persze a hosszút, de egy perc múlva meg is nyugodtam, hiszen hamar megnő. :) Viki Kedves, köszönöm. :)

Csavargunk

Ez a díva itt Hanna.
A sztorihoz először is egy párbeszéd.
Tegnap este a zuhanyzóban nézegetett:
- Mama, te a nyakláncoddal alszol?
- Ühüm.
- És jó neked?
- Szeretem, megszoktam és ha levenném, biztosan nem venném fel reggel.
..csacsogtam, már ahogy egy háromésfélévessel az ember cseverészik, miközben azt a tíz percet tölti épp a melegvízes gőzben, amit amúgy egyedül szokott... és kicsúszott. Mármint, hogy:
- Neked is van egy nyakláncod, az első születésnapodra kaptad, emlékszel rá?
Mit is várhattam volna:
- Mama, kérem. Szeretem. Szeretnék nyakláncban aludni.
Megkapta... emlékszem, én is megkaptam anno az enyémet. Az már nincs meg. Azt hiszem akkor hagytam el, amikor nagyon vigyázva a nyakamban hordozgattam egy pár napig középsőcsoportos koromban. ...
Szóval Hanna két napja a nyakláncában feszít. Dani meg a fejét fogja. Én meg pironkodva vallom be neki, hogy nyilván megengedtem neki, és nyilván furcsa nekem is így látni Hannát, de higgyen nekem, három nap. (Ma este levette... két nap volt.)
És akkor a csavargás.
Az úgy volt, hogy Dani a nagy döntés előtt nem volt képes semmi életbevágón kívüli hosszasan megbeszélős dologgal foglalkozni.
Én pedig eldöntöttem helyette is, hogy elmegyünk ezen a hétvégén egy kisebb (nagyobb társasággal) a Tisza tóhoz.
Tegnap Dani megvétózta.
Engedtem neki.
Kerestünk szállást.
Bécsbe vágyom... mondtam. Meg rossz idő esetére is valami vizes programra. Ausztriában...
Soprontól egy kőhajításnyira találtunk szabad szobát, Ágfalván, és tényleg teljesen véletlen, hogy ez egy lovas hely... :)
Az ilyen spontán dolgok általában jól sikerülnek. A kezdet mindenesetre kecsegtető. Bár egy szobában vagyunk mind, és kisebb fennakadások vannak így az esti elalvás körül, de a hely zseniális. Tiszta, szép, és van minden. Még medence és jakuzzi is, sőt egy nagy ugráló a kertben, játszótér, és lovak. Meg pónik, meg csacsi.
Kicsit bánom a nagy társaságot, de nagyon jó itt. Az eső ellenére is, ami előreláthatólag vasárnapig tart majd...

Dürnstein

Egész éjjel szakadt az eső, Áron ilyen időben nagyjából egész éjjel rámcsatlakozik, most sem volt másképp. Valamikor fél kettő körül még hallottam, ahogy leszakad az ég, az előszobában a beépített szekrény mögött csöpögött is... arra gondoltam, vajon otthon is ekkora vihar volt, és hogy bezártam-e minden ablakot rendesen...
A nehéz elalvást hosszú alvás követte. Az egy szobás elhelyezésnek több romantikus vetülete is van. Az egyik, hogy mind együtt alszunk. A másik, hogy azért így is van két helység, mindig mosolygok magunkon, amikor a fürőbe szorulunk míg elalszanak, és a wcn ülve, meg a mosdót támasztva suttogunk a máról, meg a holnapról.
És ebben a felállásban Hanna sem kelti fel Mikoltot azzal, hogy átjön, és így Mikolt sem ébred sikítozva, ami pedig Áronnak és nekem a legjobb, mert így még tudunk egy picikét csukott szemmel avást mímelni.
10ig van reggeli, valamivel előtte sikerült leérnünk. Ami azt is jelenti egyben, hogy bár 7től ébren vigyáztam, hogy Áron nehogy kiabáljon a cumiért miegymásért, viszont 8és9 között alhattam. Ezek a reggeli egy órák pótolják az egész északai műszakot. Dani nem mindig érti, miért nem tudok bővített mondatokban lelkendezve válaszolni a kérdéseire... :)
A nap kisütött, hőség helyett kellemes langyos, de verőfényes időnk kerekedett. Medencézésre még nem szavaztam volna, de kiránduláshoz, várost nézni remek volt ez így. Gyors reggeli és még gyorsabb pakolás után autóba szálltunk, (Mikolt Gryllus híjján nagyon de nagyon hangosan kiabált... sajnos nincs cd lejátszó az autóban, a notebook lemerült, kazettát pedig nem volt módunkban beszerezni..., mígnem rájöttem, hogy a telefonomban véletlenül van három nóta. Háromszor tudták meghallgatni, majd lemerült a telefonom is....) és telefonos segítőnket, az állandó, házi idegenvezetőnket, Leventét kéreztük meg, merre menjünk.
Levi bácsi (a maga majdnem negyven évével...) alattunk lakott, és bárhol jártunk a világban, mindenről tudott mondani pár nevezetességet. Most is két útvonaltervet vázolt, a másodikat Mikolt miatt nehezen tudtam követni.
Az első viszont nagyon kedvünkre valónak ígérkezett, és ha még közel is lett volna, akkor ideálisnak mondanám. Végül így is nagyszerű kis körutat tettünk, de a türelem elvesztésének rizikója benne volt a pakliban.
St. Pöltenben ebédeltünk, majd elmentünk a melki apátság mellett. Bementünk volna, ha úgy tíz évvel lett volna idősebb a legkisebb... Így inkább tovább haladtunk a Duna mentén egészen Dürnsteinig, ahol végül hajókat néztünk, lépcsőt másztunk, fagyit ettünk a festői kis sétálóutca egyik padján lepihenve, végül pedig hattyúkat figyeltünk, meg szelet hessegettünk.
A parkolóban Áron uzsonnázott (az evéssel kapcsolatos kezdeti lelkesedését átvette a mozgásé, emiatt viszont szinte lehetetlen megetetni egyhelyben... ha evés közben kúszhat, tornázhat, az rendben van, így pedig igencsak mókás látványosság voltunk, ahogy próbáltam a szájába adni a falatot, miközben ő a pokrócon tett-vett), aztán kihagytuk Krems városkát is, ami még így futtában is gyönyörűnek tűnt.
Hazafelé mind egyszerre aludtak el, három perccel azután, hogy beültünk az autóba.Szeretem ezeket a kirándulásokat. Jó volt máshol lenni, nagyon vágytam a más látványra, nyelvre, épületekre.

Aminek meg kell lennie

Dürnsteintől majdnem hazáig aludtak a gyerekek. Hanna már két napja várja, hogy lovagolhasson, ma délutánra volt is egy foglalásunk. Az utolsó kanyarban ébredt kócosan:
- Papa, szólj a bácsinak, hogy készítheti a lovamat.
Majd visszaaludt.
:):)

Itt lenni jó

Úgy tűnik, ez egy útinapló lesz. Ami egyben azt is jelenti, hogy pihentebb vagyok, mint az elmúlt évben bármikor. Legalábbis nem emlékszem hasonló átllapotra a közelmúltban.
Talán többet is alszom, talán hozzászoktunk a nyaraláshoz, sikerült mindezek mellett egy olyan helyet találnunk, ami a legtöbb szempontból ideális számunkra.
A Vadvirád panzióban lakunk, ahol pillanatnyilag a személyzet kicsit nagyonn létszámban képviselteti magát, mint a vendégsereg. Rajtunk kívül még három szoba foglalt a 13ból, viszont minden nap jön valaki rendet tenni a szobában, a recepciós lány rajzol Hannával, vagy krétát ad neki, hogy rajzolhasson a kerti táblára.
Az étteremben általában mi vagyunk az utolsók reggel is és este is, így nem zavarunk senkit, ha a lányok az evés végeztével autósat játszanak a székekkel, és a hely egyik nagyszerű adottsága okán még Áronnak is jut egy kockáspokrócnyi tér a földön, ahol kedvére kúszhat.
Ha a nap is sütne, akkor többet lennénk a kertben, ahol a térrel olyan nagyvonalúan bántak, hogy külön focipályányi jutott a játszótérnek, egy halastónak és a nagymedencének, és akkor még nem is beszéltem a baromfiudvarról, ahol pulykák, tyúkok, libák vannak, és a lovardáról, meg az istállókról a szénabálákkal. (Mikolt elsajátított néhány szükséges szakkifejezést, a szénabála az egyik kedvencem:))
Csend van, nyugalom, és gyakorlatilag minden kívánságunk teljesült. Minden nap van valami közös kacagás, és ez olyan jólesik. Könnyű így, hogy nem nekünk kell a vacsorán, reggelin gondolkodnunk, hogy elviszik a szennyes, és kitakarítják az ebédlőt utánunk. Arany élet ez... Egyetértésben mondtuk ma Danival, hogy ez az idei igazi nyaralás nekünk.

Állatkertben

A közelben van két nagyon vonzó célpont. Az egyik vizezős, a másik egy amolyan élménypark. Az eső az utóbbinak nem kedvez. Az előbbire pedig nem vágyom esőben...
Így aztán reggeli után azon tanakodtunk, merre induljunk, és eszembe jutott, hogy a borongós időben mégiscsak kint lehetnénk amíg bírjuk, menjünk állatkertbe. Bécsben még úgysem voltunk, a gyerekek pedig az utóbbi időben nagyon megszerették az állatozást.Beültünk az autóba, Mikolt a szokásos, kicsit mélabús Hovamánni kérdésre kapott válasz után ujjongani kezdett (nagy szó ez, még Gryllust sem emlegette egy ideig), már akkor tudtunk, jó döntés volt.
Hálás dolog Sopronban lakni, minden ami kicsit más világ egy kőhajításnyira van csak.
Mire az állatkerthez értünk, már eléggé fújt a szél, gumicsizmát, esőkabátot, pulcsit kaptak a lányok, míg öltöztettem őket, azon méláztam, hogy mikor volt életemben utoljára olyan nyár, amikor vagy tizenöt fok és eső, vagy negyvenegy és szárazság volt háromnaponkénti váltásban. Szerintem még soha...
Ahonnan mi indultunk, ott egy erdei úton kellett haladnunk vagy tíz percig, mókusokat láttunk, feketét és vöröset is, a lányok kacagva próbálták őket bottal etetni, hiába mondogattam Miminek, hogy a mókus inkább a diónknak örülne.
A park bejáratánál Áron megéhezett, elidőztünk a fatraktornál. A lányok futóbringával, és motorral jöttek, az erdei részen a tiroli házak mellett megcsodáltuk a lovakat, aztán pedig egy függőhídon ereszkedtünk le az "igazi" állatkertbe.
Nos Ausztria még mindig a legélhetőbb fővárossal bír, és ez az állatkertre is igaz. Nem szeretném kisebbíteni a MI állatkertünket, az elmúlt években itt is számtalan olyan változás, változtatás volt, amelyek nagyon jólesőek minden látogatáskor, a bécsi viszont egy olyan park, ahol rájöttek arra is, ami nekünk még csak piciben van. Az állatokat a leginkább a saját közegükben jó szemlélni, illetve háromDben sokkal markánsabb képet kaphatunk róluk, mint szemtől szembe.
A hely adottságai közül persze nem elhanyagolható az sem, hogy egy dombra épült, így pl. a függőhídról látni az egész várost. Míg a lányok a kis erdőben egy kötelekből font alagúton másztak le, hogy a végén megcsodálják a hangyák rezidenciáját, ami egy üveglap mögött jól szemügyre vehető volt, mi arról beszélgettünk, hogy kicsit ausztrália érzésünk van. Az, ami nekünk az eszünkbe jut, amikor valami majdnem jó, csak épp egy kis gondolatnyi hiányzik, az ott megvan. A valóságban. Ahogy itt is. Mert miből áll egy traktornyomot az erdei út mellé betonozni, kicsit bemohásítani és vizet ereszteni bele, szemléltetve ezzel, hogy milyen is az? Csak annyiból, hogy van arra keret, hogy gondolkozzon valaki...
A többi pedig élményben a rend, a tematika, a lentről fel, fentről le. A pingvinek vizének tisztasága, a bronzszobrok a pandáról, a koaláról. Volt jegesmedve Áron kedveltje (bár Áron inkább az alvást preferálta...), és persze efezánt is. :) (Sajnálom, hogy a panda a hátát mutatta, nekem Chiang Maiban olyan nagy élmény volt látni ahogy játszanak, esznek, simogatják egymást).
Tetszik, hogy itt van a kastély is, tetszik, hogy a régi épület kávézó lett és körben kerítések vannak, mindenhol utakkal, és állatokkal. És tetszik, hogy rendben van minden, hogy az asztalokat letörlik, hogy a padokra rá lehet ülni. Hogy figyelnek. Ránk is, és láthatóan a környezetre is...
Megebédeltünk, Mikolt egyfolytában mókázott. Aztán a szitáló esőből szakadó lett, így kénytelenek voltunk kisvonatra szállni, a gyerekek legnagyobb örömére, aztán pedig bőrig áztunk, míg az autóig eljutottunk.
Szubjektív energiaszint mérést követően (ahogy mostanában a napokat osztályozzuk), ez a délelőtt plusszos volt még a nem kifejezetten kirándulóidőnek való esővel együtt is.
Hazafelé Áron kapott két nadrágot... (a fene se gondolta volna korábban, hogy 74cm lesz augusztus elején, és nem rövidnadrágot fog hordani, hanem őszit... ha volna) a lányok meg kifordultak magukból (nem aludtak egész nap semmit...).
Végül ezt a napot is póni nélkül, de ígérettel zártuk, a kellemes vacsora és a még kellemesebb folyosón altatás után én negyed 11kor dőltem ki.

Hárman egy szobában

A tesztelés fázisban vagyunk.
Délelőtt átrendeztem a gyerekszobát.
A pelenkázót kivéve minden más helyre került. A pelenkázó holnap kerül más helyre, azt hiszem.
Amikor ideköltöztünk, ez volt az első szoba, ahol minden a helyére került. Szinte egyszerre tudtam, mit hová tegyek. Jó is volt ahogy volt, de hármuknak már nem ideális.... illetve az lehetne, ha Mikolt odaadná Áronnak az ágyát, Hanna Mikoltnak, Hanna pedig felköltözne a galériára. De ezek közül egyik sem akarja...
Most, hogy hazaértünk Ágfalváról, ahol mindenki egy szobában aludt, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy Áron is elfoglalja a helyét a lányoknál, legalábbis az első éjszakai ébredésig, mert akkor egészen biztos, hogy a miágyunkba kerül majd. (hogy onnan mikor és hogyan jut majd vissza a sajátjába, még nem tudom, de egyelőre első lépésnek ez is nagy volt...)
És már megint a változás... amit olyan nehezen élek meg :) Üres a hely az ágyam mellett. Nem tagadom, hiányzik a kiságya.
Szerencsémre van három jólműködő is itthon, az egyik a kuckónak örült, a másik annak, hogy megtanult kimászni a rácsosból, a harmadik pedig annak, hogy végre alhat.
Délután jó sokat pihentek, ezért este nehezebben megy az elalvás. Bízom benne, hogy csak ez az oka (a holdfogyatkozáson kívül) a mászkálásnak odafenn...
Ilyen volt... az ilyen lett-tel inkább holnap, mert amit készítettem, az félhomály (Áron aludt), és ettől kiábrándítóan sötét... :)
És akkor a mai képek... ma Danival újra átrendeztük, azt hiszem ez most a végleges verzió... :):)
Mindkét képen az ajtótól előbb jobbra, aztán balra kattogtattam.
Kis kiegészítés (leginkább magamnak). Mikolt minden reggel felébredt arra, ha Hanna kiment a szobából, mert ő aludt az ajtónál. Most, hogy Hanna hamarosan óvodás lesz, a legideálisabb megoldás, ha ő alszik az ajtóhoz a legközelebb. Bár tetszett, hogy a tegnapi verzióban Mimi a galéria alatt volt, Hanna pedig azon a helyen, ahol most a szekrénye van, de úgy nagyon zsúfolt lett az a tér.
Így pillanatnyilag négy ágy van a szobában (számos próbálkozásunk egyike azok közül, amelyek arra irányultak, hogy Hanna békében tudjon aludni), és mert Mikoltunk tegnap óta önjáró kiságyilag (ma először nem kellett kiugranom az ágyból arra, hogy Mimi kiabál, hanem egy mosolygós kis arc jelent meg a miágyunkban... ó de jólesett), jó volna ha még a tél előtt Hanna a galériára kerülne, Mikolt pedig Hanna régi ágyába, ahogy azt terveztük eredetileg. Prózai az ok. Ahol most Mikolt alszik, az a leghidegebb fal...
No meg így aztán idővel az egyik rácsos szépen vissza is kerülhet majd a miszobánkba.

Kis tulipán első napja

Dani szemszögéből.
Reggel Dani ébresztette Hannát, ilyen álmosnak még sosem láttam, de ennyire eltökéltnek, céltudatosnak sem. Ivott egy keveset, vette a hátizsákját, megölelgetett, mint aki azt üzeni, hogy "ne aggódj, minden rendben lesz", aztán kisétált az ajtón.
Busszal mentek, mikor Mikolt született, akkor voltak ilyen közös nagy akcióik, szeretem, hogy néha vannak csak úgy egymásnak is kettesben.
Még nagyon kevesen voltak csak a gyerekek, Hanna átvette a benti cipőt, és futott ismerkedni. A hellyel, a játékokkal, amiket annyira várt már. Dani egy bő fél órát az öltözőben ült, de Hanna nem kereste. Aztán elköszöntek, de csak úgy futtában, mert közben megérkezett Bazsi és Flóra is, Hanna velük volt elfoglalva.
Még érkezéskor megbeszélték, hogy amikor Dani elindul, az ablakból integetnek egymásnak, ez elmaradt. Daniban hiányérzet maradt, így az utcáról visszafordult. Mire visszaért, Hanna már a mosdóban volt, hogy a reggeli előtt kezet mosson. Üres volt a csoportszoba, Csilla szólt Hannának, hogy itt a Papa, mire Hanna lelkesen, két kézzel integett neki.
Elbúcsúztak.
Beszoktatás?
Mikolt szemszögéből.
Mimi ma elég későn ébredt. Úgy tűnik, jól sikerült a helycsere, mert nem kelt fel arra, hogy Dani kivitte Hannát. Nem kérdezte, hol a testvére, és nem tűnt másnak, mint szokott. Levette a pelusát, majd rápisilt a papalra, ami minden helyzetben a legbensőségesebb társa. Betettem a mosógépbe, majd elindítottam. Nem kellett volna.
Egészen az első elfáradásig jókedvvel jött-ment, játszott, aztán elkezdte keresni a paplant. Felment az emeletre, a lépcső tetejéről hallottam, ahogy kiabál: Hanna???
Azt hiszem, jól tudta, hogy nincs itthon, tegnap az autóban spontán azt mondta:
- Hanna ebéd nem ovi.
Se paplan, se Hanna. Teljesen kiborult. Nem tudtam megvigasztalni, hagytam egy ideig. Aztán együtt lementünk hajat szárítottam, közben mellettem ült a pulton, és magamhoz szorítottam. Bújt. Nem szokott.
Végül elindultunk Hannáért. Mimi egész úton kérdezgette, hova megyünk. Az óvoda kapujában még mindig csak téblábolt, aztán amikor végre bementünk, egy ideig még mellettem ácsorgott, aztán elindult homokozni.
Hanna nem vette észre azonnal, de amikor meglátták egymást, mintha mindketten megnyugodtak volna.
Mikoltnak Hanna referenciapont. Az énje része. Teljesen mindegy, hogy mit csinál, de tudati távolságon belül kell lennie ahhoz, hogy Mikolt biztonságban érezze magát. Nem játszottak együtt, sőt egymásnak háttal ültek, de csak ketten voltak a homokozóban, és érezni lehetett az összetartozásukat. Nagyon jó érzés volt látni őket együtt, látni, ahogy testvérek, tudni, hogy ez egy olyan kapocs, ami a legerősebb. Talán még a hozzánk fűződőnél is erősebb.
Délben ebédelni mentek a gyerekek, mi pedig elkísértük őket az öltözőig, Mimi az egyik kislány mellé ült a padra. Mint egy igazi kisóvodás. :) Ha hívták volna, ment volna boldogan ebédelni is.
Hazafelé Bazsit emlegette, vele szeretett volna enni.
Hanna szemszögéből.
Hanna nagyon készült az óvodás létre. Nagyjából másfél éve tudja, hogy egyszer elérkezik az idő. Sokat beszéltünk róla, lélekben ő már felkészült rég. Akkor is, ha nem volt teljesen tiszta képe (ahogy a mai nap után sem lehet még) arról, mit is jelent ez.
Az ovi az ő munkahelye. Ennek megfelelő tartással indult, köszönt el, vette a kis hátizsákját. Almát is kért, ha megéhezne a tánc után. Mondtam neki, hogy fog kapni gyümölcsöt, és nem biztos, hogy lesz tánc. :) Elfogadta.
Ahogy azt is, hogy ő nem ebédel bent, és nem is alszik ott. Egyelőre.
Vártam a délelőttöt, hogy hívhassam Danit, milyen volt az elválás. Boldog voltam, hogy mesélt, hogy jól érezte magát, hogy azonnal felfedezni vágyott.
Délben, amikor megérkeztünk, a homokozóban játszott két nagyobb kislánnyal. Csillával beszéltem pár szót, nem vett észre.
Aztán megfordult (lehet, hogy a hangomat ismerte meg), és szélesen ragyogott az arcán a mosoly. Tetszett, amit láttam. Nem nekem örült, hanem annak, hogy én is látom, hogy neki itt jó. Hogy osztozom az örömében. Nagyon nagy ajándék volt.
Amikor bementünk összepakolni, kérés nélkül jött, elköszönt, elindult haza.
Út közben beszélgettünk a délelőttjéről, nem akartam faggatni, hagytam, hogy annyit mondjon, amennyit akar.
Játszott Flórával, Bazsival, Hannával. Eddig sosem kérdezte meg mások nevét.
Jó volt. Megérkezett. Egy része már oda tartozik.
Kérte, hogy fizessem be ebédelni is. Elfogadta, hogy most még egy ideig érte fogok jönni délben.
Hozott haza csúnya szót, provokált is vele, somolygott magán, de nagyjából öt után megtaláltam a kulcsot. Azóta nem hallottam tőle.
Mikolttal nagyon jót játszottak, kicsit hangosabban és kicsit durvábban, mint általában, láttam rajta, hogy elfáradt, hogy dolgozik. Jó.
Áron szemszögéből.
Áront ma annyiszor tettem be és vettem ki az autóból, miközben aludt, majd erre felébredt, hogy komoly lelkiismeret furdalásom lett estére. Nem a legideálisabb időpont neki a dél, amikor Hannáért kell mennünk. De éppúgy nem lenne az a délutáni sem. Amikor majd csak egyszer alszik per nap, sokkal könnyebb lesz...
Egyébként pedig teszi a dolgát. Hannával, vagy Hanna nélkül, igazából mindegy.
És végül a zöld... vagyis én következem.
Ha egy évvel ezelőtt kérdez meg valaki, hogy milyen érzés, hogy óvodába megy a legnagyobb kicsinyem, hümmögtem volna. De kaptam egy évet, és felkészültünk rá. Én is, ő is.
Örömmel, és várakozással feküdtem le tegnap. Egész éjjel nyomasztóakat álmodtam, egyikben sem mi voltunk.
Úgy aludtam, mintha ma vizsgázni mennék. Felületesen.
Reggel Dani hozta Hannát, épp kicsit mélyebben aludhattam, mert ugrottam rögvest, hogy megcsináljam a kicsit kókadozó, de még így is csillogó szemű copfját, és majdnem visszaájultam...
Az az arc, ahogy elköszönt, mindig itt lesz. Olyan hihetetlen felnőttes volt, annyi gyengédség, és szeretet volt benne, hogy egyfelől megborzongtam a felelősség láttam, ami Hannában van, másrészt pedig nagyon erős üzenet volt ez.
Lezártuk, elindult.
Abban a pillanatban, ahogy egy gyerek a pocakba költözik, a sorban egyel hátrébb kell lépni. Ma is megtörtént egy ilyen. Jó, ha rossz. De kell, hogy tudja, mehet.
Emlékszem, milyen feszültek voltak a reggelek a mamával. Folyton rohant, mindig veszekedtünk. És olyan jó volt megélni, hogy van idő, mert Dani hagyott, és lehet nyugodtan nekikezdeni egy újnak.
Megsimogattam mielőtt elreppent, és annyit mondtam neki, érezze jól magát. Azt hiszem meghallotta. :)
Nem néztem az órát, tudtam, úgyis eljön a perc, amikor indulnom kell érte.
Ahogy ébredtek a kicsik, ahogy kisütött a nap, ahogy hívott Mikolt ahelyett, hogy kimászott volna, mind mind olyan kerek volt.
Kétfelé osztódott a szívem. Az egyik itthon, a másik Hannával. Fura.
Viszont Mikolttal sokkal többet beszélgettem, mert most ő a nagy, most ő az, aki a legjobban érti, amit mondok. Lenyűgöző volt. A rácsodálkozás, mennyi mindent tud ő is, milyen ügyes, milyen szép, milyen nagy és okos már.
Hálás vagyok ennek a délelőttnek, hogy Mikoltté lehetett az elsőszülött szerepe.
Beszéltem Danival, együtt örültünk annak, hogy Hanna jó helyen van.
Amikor elindultam érte, tudtam, hogy szívesen volt ott, és szívesen jön majd velünk haza. Elvittem a babáját, hátha mégis kell majd valami, ami vonzóbbá teszi az elválást az újtól. Szükségtelen volt.
Ahogy ült a homokozóban, ahogy játszott, olyan megnyugtató volt. Látni, hogy tényleg jó ott neki, látni, hogy elérkezett az idő, hogy jól döntöttem, amikor nem akartam engedni egy éve, és most is, hogy most viszont ez a jó.
Büszke vagyok rá, hogy figyelt, hogy engedett, hogy tette a dolgát.
Egy éve még nem tudott szabályokat betartani, nem is akart alkalmazkodni, nem is erőltettem. Ma egyszer be szeretett volna menni az udvarról, Csilla mondta neki, hogy most kint játszanak. Megértette, elfogadta.
Hálás vagyok.
Elsősorban Csilla óvónéninek, aki olyan szeretettel veszi át tőlünk, mint a sajátját. Ha nem ő volna a keresztanyám, a nagynéném, akkor is odaadnám minden fenntartás nélkül a kezébe a gyerekeimet. Így pedig még nagyszerűbb ez. Hogy tudom, Hanna minden körülmények között van kihez forduljon. Nagyon nagy ajándék.
Daninak is... Hogy rám hagyta, hogy nem erőltette, hogy Hanna óvodás legyen. Hogy nemcsak elfogadta, de támogatott is a döntésemben. A döntésünkben.
És Hannának is. Amiért olyan, amilyen. Gyönyörű, okos kiscsikónk.
Este az autóban ülve eltűnődtem.
Megérintett ez az első nap. Hogy már sosem lesz annyira közel, mint eddig volt. Hogy újra elvágtunk egy köldökzsinórt. Hogy újra született egy anya. És egy gyermek is. Nagyon érdekes ez...

Lássuk csak

Áron Ájá. A legkisebb. Aki akkora, hogy komoly fizikai kihívás sokáig cipelni a pelusos kis popsiját, akármennyire is beleszerelmesedem egy egy összeragadós pillanatába. Lassan kilenc kiló és 74cm.
Egy kis huncut, és olyan erős, hogy néha irigykedem :)
Másképp van a világban, mint a lányok voltak, de erről is írtam már. Ahogy próbálgatja az összes pozíciót, amitől magasabban lehet, amitől kinyúlik, nagyon édes. Eddig úgy tűnt, nincs benne rendszer, pedig van.
A lényeg pedig, hogy ezeket csinálja:
- Négykézláb rugózik
- Négykézlábból kinyújtja a térdeit, hol csak egy egyiket, hol mindkettőt, és feltolja a popsiját jó magasra.
- Oldalra ül, eddig könyökén támaszkodott, mára már azt is nyújtja.
- Tegnap először FELÜLT. :):) Még fogalma sincs, hogy ez mennyire instabil, így borult is, de gyönyörűen vette az esést, kitámasztott, és végül hason kötött ki, mert dőlésében fordult is. Aztán vigyorgott.
- Megtörtént az első két mászólépés is, izgatottan várom a folytatást.
- Ha haladni akar, még mindig kúszik, a jobb lábát húzza, ha nagyon gyors szeretne lenni, akkor kapálózik vele, viszont rátalált a kétkezes kúszásra, és a váltott helyett most ezt alkalmazza.
- Ha lehetősége van rá, térdelésbe tolja magát, ugrálón, kiságyban azonnal, lépcsőn is próbálkozik.
- Amint felveszem, nyújtja a lábát, támasztja a hasamat, álldogálni szeretne rajtam.
- Térdelésből is igyekszik minél ügyesebben feltolni magát, és ha sikerül, álldigál, közben a könyökére támaszkodik.
Hát így... :)

Mikolt számol

Van néhány dolog, amire a napokban csodálkoztam rá.
Volt egy kis spontán kerti mulatság nálunk, ahol Adam, aki három nyelven beszél, Mikoltot találta a legalkalmasabbnak a Miez kérdés feltevésre. Mimi derekasan állta a próbát, így derült ki, hogy olyan szavakat is tud, mint kisautó, utánfutó, ló.
Ma a fürdőben mostuk a kezét-lábát az aktuiális mezítlábazás után, egy kicsit fáradt volt már, és huncutkodott. Számolni kezdtem, pedagógiai célzattal... egy...mire Mikoltom:
- Kettő, három, négy, öt, nagyon sok...
(Az igazi Mikoltnyelvet még nem tudom reprodukálni hozzá, olyan új ez még nekem, ezért fonetikusan minyelvünkön rögzítem, egyzsercsak majd ideírom az eredetit is...)
Annyira tetszett nekem, amit kitalált, hogy kértem, számoljon még... :):) Közben kacagtunk. Mikolt a mókamester a következőt találta ki:
- Egy, kettő, három, négy, messze...
Aztán vacsora közben megszületett a legzseniálisabb ebből a verzióból. Sejtem, hogy a huncut ezen agyalt evés közben... Nos a remek:
- Egy, kettő, három, négy, öt, hat... itt a vége fuss, el véle.
:):)

8 hónapos

A legnagyobb, a maga nemében egyetlen, a második kék szemű és az első kerekbukta. Nyolc hónapos lett.
Áron, Ájá, Ári, Áribári, Kobak, Daninak mostanában Töki, nekem pedig olykor HannmiÁron... Öregszem tán...Minden hónapos bejegyzés elején elkerekedik a szemem, hogy mááár? A mama kérdezte épp ma, hogy emlékszem-e a lányok ennyi idős korára. Az arcukra nem. Arra, hogy hol tartottunk velük, arra jórészt igen. Az érzésre mindenképpen. Mármint az idő rohamos múlásával kapcsolatban.
De most újra Áronon a sor, dokumentálni, hogy egy év múlva a feledés homályából elő lehessen ásni, hogy is volt. Minden nap történik valami új. Ha nem is olyan mellbevágó a fejlődés üteme, mint egy hónappal ezelőtt, még mindig látványos és nagyon örömteli minden újdonság.
Az evés... A nappali szopizások száma látványosan csökkent. Erre, ha más nem is, a telt kebleim minden esetben felhívják a figyelmemet, most még örülök... de nyilván ez egyben azt is jelenti, még nem állt rá a szervezetem a csökkenő igény kielégítésére. Nem számolom, de hasraütve nagyjából három nappali csatlakozás és kb. ugyanennyi éjszakai a jellemző. Egyébként pedig nagy örömömre megszerette a főzelékeket, így a rizs és a gyümölcs mellé felvettük a listára a krumplit, a sárgarépát, a cukkinit és a húst is.
Nem gondoltam volna, de többször készítem neki én magam az ételt, mint ahányszor üvegest adok. Valamiért most ez a praktikusabb, és nem is érzem macerásnak. Talán, mert amit mi eszünk, annak zömét ő is kaphatja, és mert friss gyümölcs úgyis van itthon, amihez főzök egy kis kiegészítő rizs, vagy rizspelyhet, köles, vagy krumplit és kész is nagyjából két adag.
Egy hete etetőszékben eszik, hatalmas a változás mindannyiunknak, hogy a legkisebb is az asztalnál ülhet. Dani meg is jegyezte, hogy immár túlerőben vannak a gyerekszékek...
Az alvás... Most, hogy újra meleg az idő, kevesebbet, felszínesebben alszik nappal, azt is inkább babakocsiban, mint kiságyban.Mióta az ágya átkerült a nővéreihez, az estét ott kezdi, (most épp kacarászás van odafennt, ez a hosszabbra nyúlt esti harmadik alvásnak köszönhető... no meg annak, hogy ebben a felállásban mindhárman látják egymást, és ma Mimi is többet aludt délután, mint szokott..., édesek egyébként, nem ricsajoznak, csak egymásra kacarásznak) és az sem zavarja, hogy Mikolt esetleg kikiabál, ő alszik. Éjjel egy-kettő-három körül jön át, onnantól már a miágyunkban alszik. Van egy jellegzetes, oldalra fordult póz, amiben szopik után elhelyezkedik, a párnába túrja a megemelt fejét, a kezében a kistakarója, nagyot sóhajt és alszik. Imádom...
Az elalvás változatos, ha Hanna-Mikolt kontinuumon kell ábrázolni, akkor a kettő között, kicsit Mikolt felé tehető. Sír néha, de hamar elalszik.
Szociális... A nyolc hónapos korral eljött a mamapreferencia időszak is. Nem lehet tőle öt centinél messzebbre mennem, azonnal keres, reklamál. A legjobb, ha egész nap hozzám bújhat, de legalábbis azt az időt, amit nem a felfedezéssel tölt, mindenképpen rajtam szeretné abszolválni. Emiatt sokszor sír, talán többször is, mint korábban, mert hiába a hordozó, nem mindig tudom kielégíteni ebbéli vágyát... sajnos.
A testvéreit nagyon szereti, már Mikolt sem félelmetes (persze, mert lassan azonos súlycsoportban vannak...), bármelyiket meglátja, hangosan kacag és kézzel lábbal kalimpálva igyekszik minél közelebb kerülni hozzájuk.
Egyébként is társasági lény, ha hatnál többen vagyunk, egészen biztos, hogy mosolygyártó, sírásmentes, ellazultan nézelődik, ismerkedik.
Játék... Könyvet lapozni, de inkább gyűrni, mindent a szájba venni és rágni, mozogni. Labdát fogni, utánamenni, csörgőt rázni, és mindent ütögetni. A kedvence a horgolt súlyemelő csörgő lett, akármilyen bánatos, ha ezt megkapja, garantált a jókedv.
Mozgás... Egyre ügyesebb, hajszál választja el a mászástól. többször felült már magától, de négykézláb hátra tolja a popsiját és beül a térde közé... sajnos. Felhúzza magát, térdel, feláll. A finommozgása is egyre ügyesebb és precízebb, és olyan erős a fogása, hogy a karomon van már jónéhány folt, ahogy kicsit megkapaszkodott... Sportolnom kéne...
Érzelmek... Alapvetően nagyon kiegyensúlyozott és mosolygós, mostanában voltak jelei az idegenfélelemnek, ilyenkor görbül a szája, és sírni kezd. Nálam, Daninál megnyugszik. Erős zajra elsírja magát, de ha a testvérei meglökik, felborul, vagy beüti bármijét, az nem zavarja. Kötődik a családtagokhoz, Matyit ma kiszemelte magának, és addig dolgozott, míg a figyelmét magára nem vonta. Édes :):) Figyel, ismerkedik, bátor és nyílt. Tetszik.
Úgy szeretném az apró rezdüléseket rögzíteni, amik ilyenkor persze nem jutnak az eszembe, amitől megismételhetetlen, egyedi és különleges a vele való élet. De ilyen ez a műfaj... nem tudom, mit szerettem volna még, és amikor meg eszembe jut, akkor nem vagyok gépközelben... Majd egyszer talán előveszem a noteszt, ami születése óta megvan és üres, és elkezdem abban írni ezeket az apróságokat... hátha sikerül.
Mert olyan gyorsan múlik, olyan hirtelen kisfiú lett, olyan nagyon nagyok már a lányok is...

Blanka

Keresztmama lettem.
A kerettörténet és a képek többsége Blanka blogjában található.
Ami pedig belőlem kikívánkozik...
Manóval együtt nőttünk, egészen 10 éves koromig. Egy házban laktunk, teljesen magától értetődő volt a közelsége. Én babázni szerettem, ő nem. Minden családi kisebb-nagyobb alkalomra valami kis műsorral készültünk, hol tornaelőadást tartottunk zenére, hol a karácsonyfa alatt mondtunk verset. Nem tudom, ezek az alkalmak kinek az ötletei voltak, de gyanítom, az övé, hiszen ő volt a legidősebb. Márton, az öccse nálam egy évvel fiatalabb.
Szülőként nagyon megható volt az igyekezetünk, és ahogy visszagondolok, ezt a család is így gondolta.
Szerettem, hogy bár nem volt testvérem akkor még, mégis volt egy nagyon erős kapocs. Veszekedtünk is, (ki nem veszekedne a testvéreivel) de tudtam, ha hazamegyek, otthon találom. Ha nem, rossz volt.
Aztán pár száz méterrel odébbköltöztünk, kevesebbet találkoztunk. Aztán ő gimnazista lett, bent a városban, aztán szerelmes is. Elsodródtunk egymástól, nekem mégis maradt egy nagyon természetes közelség a szívemben hozzá. Még akkor is, ha ma már tudom, hogy megbántottam, hogy mivel, arról fogalmam sincs, de el tudom képzelni, hogy a lázadozó, különc kamaszkorom, és fiatal felnőttkorom nemcsak az időszakosan mellém szegődő fiúkat, hanem a családtagjaimat is megviselte... Sajnálom. Szívből...
Volt idő, amikor nem tudtam, hogyan kezdjük újra. Mit kellene újra kezdeni. Nem beszéltünk, rendszeresen legalábbis nem. Nem haragból, vagy megbántottságból, legalábbis én effélét sosem éreztem. Tudtam, hogy ő az unokatestvérem, tudtam, hogy ha kell, leszünk egymásnak. Férjhez ment, én pedig éltem tovább a kissé zilált életemet. Anyukám, aki az ő keresztanyja, sokat beszélgetett vele, mind itt laktak a faluban, míg én a városban éltem.
Akkor kezdődött el újra a kapcsolatunk, amikor a házassága véget ért. Amikor Sanyit megismerte, már sokkal közelebb voltunk egymáshoz, felnőttként, mint addig bármikor, de legalábbis sok év kihagyás után. Aztán férjhez mentem, ő el, én visszaköltöztem (jó volna egyszer újra egy helyen lakni...), neki pedig mindenféle nehézségei voltak az egészségével. Tehetetlennek éreztem magam, a legtöbb, amit adni tudtam, hogy amikor kért, meghallgattam. Mígnem egyszer előállt az a helyzet, hogy azt mondta, elveszik a lehetőségét annak, hogy gyereke legyen.
Dühös voltam. És hittem. Hittem, hogy egy fiatal nő, aki végre rátalált a párjára, elindult az útján, végre önmaga, kaphat még esélyt. Kell, hogy legyen megoldás.
Danival közösen agyaltunk a lehetőségeken, és nagyon hamar kikristályosodott, ki az az egyetlen ember, akihez feltétlenül el kell mennie.
És sikerült. Megműtötték, hősként harcolta végig ezt is, és rendbejött...
Akkor, abban a helyzetben, csak azt éreztem, hogy ennek így kellett lennie. Megnyugodtam, és végtelenül hálás voltam, hogy segíteni tudtunk.
Már Áront vártam, amikor egyszer a dédinél összefutottunk. Zilált volt, és dühös. Nem sikerült az álma, hogy kisbabája legyen. Pedig csak türelmetlen volt. Pedig csak nem engedett el mindent.
Akkor, ott visszakaptam, ami bántotta. Fájt. Erősnek hisz, pedig nem vagyok az. Sérülékeny vagyok, pláne pocakosan. Hazamentem, kibőgtem magam, és felhívtam.
Másnap Vácra mentünk kirándulni. Hiányzott. Elhívtuk, jöjjön velünk. Jött.
Furán érezte magát, én pedig a harmadikkal a pocakomban tudtam, úton van a kis csodája.
Blanka 2010. március 4-én született. Két nappal múltam akkor 33 éves.
Végigizgultam azt a reggelt, nagyon szerettem volna, hogy minden rendben menjen, hogy jól alakuljon, hogy olyan élmény legyen ez számukra, amihez fogható nincs.
Blanka pici volt, és gyönyörű. Család lettek.
Amikor Manó megkért, legyek Blanka keresztmamája, azt éreztem, megérkeztünk. Bármennyire mások vagyunk, bármilyen messze, kellett az, hogy felnőttként, a gyerekkorunk alapjain újraépítsük a családnak ezt a részét. Szerintem egészen jól sikerült.
Elérkezett a vasárnap, hihetetlenül gyorsan történt a keresztelés, tettem a dolgom, és közben
emlékek, képek, mondatok, események peregtek. Hárman voltunk egymás mellett, mint gyerekkoromban.
A két kislányom sétálgatott körülöttünk, Blanka a gyönyörű kisruhájában figyelt, hol a Mamájánál, hol a Papájánal. Végül átvettem... És megkeresztelték.
Végérvényese része lett egy közösségnek, végérvényesen visszakapta a Jóisten kegyelmét, és végérvényesen része lett a mi kisebb családunknak is. Kapott három testvért és egy felnőtt szülőpárt is.
Blanka számomra egy magától értetődő kis csoda. Kellett, hogy megszülessen.
Manó, köszönöm, hogy egy kicsit rámbíztad, azon leszek, hogy méltó lehessek ehhez az ajándékhoz. :)

Mit bánom én sejehaj...

Három gyerek, az három gyerek...
Mire a dél elérkezik, nagyjából ott tartok, hogy mind fel van öltöztetve, esetleg a reggelit is megették, és talán az ebédnek való is alakulófélben van. A magam hiányos öltözetén csak mosolygok.
Ha jól vannak, és nincs civakodás, kiabálás, sírás, akkor a körítés nem zavar. Azzal nem tudok mit kezdeni, amikor mindháromnak egyszerre nagyon rossz, a legkisebb általában engem, vagy ételt kíván, a többiek szimplán egymáson ugrálnak, elveszik a játékokat, vagy csak nem fogadnak szót. Ilyenkor Hanna leejti a poharat, amiben szörpös víz volt, amit előzőleg ő töltött a pulton térdelve, hiába kértem, ne tegye.
Vagy mezítláb rohangálnak kint, annak ellenére, hogy már nincs meleg, és számtalanszor kértem meg őket, hogy vegyenek fel cipőt, a belebújóst, amiről ma Mikolt is bebizonyította, képes egyedül is megoldani.
De míg a valami odaég, vagy a picike éhségét csillapítom, nincs még két kezem, vagy olykor még egy testem, hogy oltsam a tüzet, vagy elhárítsam a veszélyt. Milyen jó lenne ha szuperképességgel rendelkeznék, és meg tudnám ezt is oldani...
Ma épp Áront etettem (ez a legkritikusabb időszak... és mióta nem csak szopizik, nem tudok csak úgy felpattanni, mellemen a deddel), mikor Mikolt a pizsamájában (egyberészes, talpas) megindult kifelé... A kisebbik lavinát választva otthagytam Áront és Mimi után eredtem, ahogy megemeltem éreztem, ráférne egy peluscsere... sürgősen.
Áron még mindig a székében, egyre hangosabban reklamált, közben Mikoltot a nappaliban igyekeztem megszabadítani a teli pelusától.
Egyszer csak csend lett. Legritkább esetben jelet ez maradéktalanul jót.
Gyorsabbra fogtam a tempót, majd kiszaladtam, hogy lássam, mivel kell szembenéznem...
Ezzel kellett:
Hanna az udvarról érkezett, közelebb húzta magához Áront és nekilátott, hogy megetesse.
Ilyenkor elfelejtem, hogy egyébként cipeli és leejti, hogy kiabál a fülébe, amikor alszik, vagy hogy nem hall. Mert édes. A legédesebb a világon.

Áron Úrfi ácsorgása és bukása

Hamár dokumentálok...

Fura dolog ez a felállósdi. Szívem szerint azt nevezném annak, amikor külső segítség nélkül történik. A végeredmény szempontjából (vagyis ha már függőlegesben van, és a saját tappancsain álldigál) viszont ez történt.

Este (nagyjából négy napnyi kitartó elhatározást követően) az alsó szintet mostam fel épp, amikor Dani, aki a három palántát készítette elő fürdéshez, lekiabált, hogy szaladjak, mert Áron... képzeljem el, mire odafordult, már így találta... Áll.

Kicsit balerinásan, szélesen vigyorogva, (a ma sikerein felbuzdulva) szuszizással kísérve ácsorgott. A lányok elég jó közönségnek bizonyultak, visítoztak örömükben, és mind egyszerre akartak bemenni a legkisebbhez. (Egyiküket sem zavarta, hogy a kádunk nem kifejezetten alkalmas (legalábbis méretét tekintve) efféle vízi mulatozásra... és az sem, hogy előtte nem nagyon akarózott vízre szállniuk :))

Végül Hanna beröppent Áron mellé, a kicsi meg fordult utána, és perszehogy bucskázott is. Kis meglepődés után továbbra is széles mosollyal konstatálta, hogy elfogyott a hely, megérkezett Mikolt is...

Megtisztult, majd angolosan távozott.

A képek időrendi sorrendben követik egymást, tekintettel az esetleg szívükhöz kapókra és bizonyítandó, hogy a legkisebbnek semmi baja nem esett, valamint az esetet követően valóban boldogan lubickolt tovább...

No lányok az úúgy volt...

Dumálgatnak...

Mimi:
- Tumim?
Tává-ból lett tumi. És ragoz...
Hanna:
- Én nem találkoztam vele.
Ez meg itt olyan szófordulatokkal kápráztat nap mint nap, hogy leesek a székről...

Foteles

Lecseréltem az oldalsó képeket a gyerekekről.
Szép sorban ébredtek délután, és mindről sikerült mosolygós, önmaga fotót csinálnom. Pedig Mikoltnak nincs jó napja... Az ő képe úgy készült, hogy vagy tíz percet állt a fonott szék mellett a falnak fordulva és hol hangosan, hol csak csendben sírdogált.
De akkor már a két másikról megvolt a kép, ő sem maradhatott ki.
Végül meséltem és énekeltem neki, ő pedig szép lassan felmászott a székbe és aztán még pózolt is. Csak magát adta természetesen... :)
És akkor két kép, mert arról, hogy Áron, ahogy fogódzót talál fel is áll, egy Hanna emlék jutott eszembe.
Nagyon sokban hasonlítanak egymásra, ahogyan fejlődnek, ahogy szeretik a kendőjüket, és döbbenetes a hasonlóság a szuszogásuk között is. Mikolt nem nagyon csinálta.

Veszélyes

Hogy milyen érzés látni, hogy udvarolnak a lányomnak?
Hogy az addig kisangyalként kezelt nemtelen csodából hirtelen ízig vérig nő lesz?
...
Szoktunk azon tréfálkozni, hogy Mikolt az a gyerekünk, aki után elég sok munkánk lesz a kapunk előtt sorban álló, összetört szívű fiúk lelkének helyrehozásával. Mert ahogy a játékait is, az embereket is hasonlóképpen kezeli. Vannak időszakosan kiválasztott kiváltságosok, akikhez ragaszkodik, aztán ha elég volt, vége. Visszavonhatatlanul. Legalábbis látszólag.
Nos tegnap az egyik rendszeres programot zongoráztuk végig, fagyit ettünk a Millenáris mellett, aztán a parkban játszótereztünk, halacskákat etettünk kaviccsal.
Van a bejáratnál egy emlékmű. Kis fekete márvány talapzat, alig észrevehető.
Mikolt az eperfagyiját eszegette, amikor a kapun belépve észrevett rajta egy kisfiút. Mire odaértünk, a kisfiú már elment.
Mikolt a kavicsokkal bajlódott, a bal kezével szeretett volna százat felvenni egyszerre, de megunta, és végül célba vette az emléket.
Dani már a játszónál volt, Áron éhesen panaszkodott, kérleltem Mimit, jöjjön tovább. Maradni akart, otthagytam.
Mire visszanéztem, már a kisfiú is ott ült mellette.
Hihetetlen volt, ahogy egymásra találtak.
Mikolt a legbájosabb arccal és testtartással ült a kisfiú mellett, és hol úgy tett, mint aki észre sem veszi, hol beszélgetett vele, hol csak elnézett a távolba, várva, hogy kapcsolódhassanak újra.
Messziről néztük Danival és a metakommunikációjuk, a testbeszédük annyira egyértelmű volt, hogy Dani idővel felállt, és kicsit közelebb ment hozzájuk, hogy hallja, miről beszélgetnek. Annyira bensőséges volt a viszony, hogy nem akarta őket zavarni, így egy fa törzsének támaszkodva, karba font kézzel állt csak, és nézte őket.
Közben többször összemosolyogtunk, hol zavarunkban, hol az olvadozás közepette. Danin azért láttam, hogy szíve szerint kardot rántana... :)
Áron jóllakott, vagyis eltelt vagy tíz perc is, ezek ketten pedig még mindig együtt ücsörögtek. Néha odament hozzájuk a kisfiú (szerintem Mikoltnál picivel lehetett csak idősebb) bátyja, de nem nagyon osztottak neki lapot, így ő megunta és odébbállt.
Végül nem bírtam tovább, és Dani helyét átvéve lefotóztam őket...
És csak reménykedem, hogy nem kezdődött még el Mikolt szerelmes élete. Sóhaj...
A képek telefonnal készültek, de azt hiszem a lényeg még így is átjön.

Mínuszban

Azt a céget, ahonnan Hannaszülni mentem, eladták az akkori tulajdonosok, valamikor a Hanna és Mikolt közti időkben.
Az új vezetést nem ismertem, és lassacskán mindenki lecserélődött.
Egy biztos pont volt a történetben, ami miatt biztonságban érezhettem magam, Zs., aki a bérekkel foglalkozott, és minthogy a cég egyben Tb kifizetőként is működött, minden új gyerek születésekor megúsztam a hercehurcát, Zs. intézett mindent, már előre kitöltöttük a papírokat és amikor elérkezett az idő, hogy az egyik juttatáscsomagból a másikba kerüljek, megvolt.
Nem túl bonyolult ügy, a tgyást mindig a gyed követte, aztán újra tgyás, újra gyed, majd harmadszor is ugyanez a kör.
Csakhogy.
Fogalmazzak szépen, virágnyelven...
A foglalkoztatómtól a kifizetőhely-séget elvették. Volt rá okuk, legyen ennyi elég. Aztán foglalkoztató kezdetben csak nem vette fel a központi telefont, majd elpárolgott.
Zs., aki nem alkalmazott, hanem szerződött szolgáltató volt, idővel megelégelte, hogy mindenért őt keresik, szintén nem vette fel a telefonját. Sohamár. Az, hogy minden papírom nála van, már csak hab a tortán. Talán egy munkaszerződésem van itthon...
Május 17-én lejárt a tgyás. Elérkezett a gyed igénylés ideje. Csakhogy foglalkoztatói igazolás nélkül nincs gyed.
Hiába zörgetnék, nincs is hol.
Kérvényt írtam Oepnek, keresse foglalkoztatót, megnyugtatott, neki megvannak az eszközei. Akkor még csak mosolyogtam, mert ha vpop nem találja a kis társulatot, akkor vajon ők miből gondolják, hogy sikerrel járnak? Persze egyszerűbb volna, ha venném a fáradtságot és mennék magam. Ezek nem értik, hogy nincs hova?...
Back to the point.
A július 5-én leadott anyagommal 22 napja van az egyik osztálynak érdemben eljárni, ha nem megy, akkor újabb 22 nap telhet el, hogy az ellenőrzési osztály is lépjen.
Valamikor július elején nem túl kedves, ámbár nagyon arrogáns, és egyáltalán nem kooperatív ügyintézőtől ezt az infot kaptam:
Hívjam az ellenőrzést szeptember 5-e után, addig felesleges. (vagy intézzem én a foglal.ig., még mindig nem érti, hogy nem a karikagyűrűm leesésétől tartok, ami miatt nem megyek én foglalkoztatóhoz papírért...)
Kicsit morgolódtam, mert akkor az ugye már négy hónapnyi juttatás, amit nem kapok meg.
Hatszámjegyű.
Nem mindegy...
De vártam, és ma újra telefonáltam. (Azért eközben egyszer megpróbáltam elérni bizonyos ellenőrzési osztályt, de faxra kapcsolt..)
Fax. Ügyintéző keresés, mit ad Isten, a stílusról felismerhetően Ügyintézőnk a vonal végén. Somolyogtam magamban, nem fogok vele sokra menni.
Újra ugyanazt a számot adja, mondom nem jó, jaaaa...kicsit javít rajta, és hopp... kicseng.
Illetve kicsit visszakanyarodva:
Ők elküldték Foglalkoztatónak levelet, amiben kérik az igazolást, erre Foglalkoztatónak van valamennyi ideje, hogy reagáljon, (hogy mennyi, azt Kedves Hölgyem nem tudom megmondani, mert nincs előttem a levél... nade azért gyakorlata ebben csak van? Nincs... Húsz éve dolgozik itt, saját bevallása szerint. No komment.) ha nem reagál, akkor megy egy újabb felszólítás, a határidő után maximum harminc napon belül (miért gondolom, hogy az én ügyem oly fontos másnak, hogy kapkodva reagáljanak), amiben Foglalkoztató újra kap valamennyi időt, hogy reagáljon, és ha nem teszi (mert adabszurdum nincs is abban az irodaházban, ahol lennie kellene... de valaki átvette a levelet, mert nem jött vissza... Itt már anyáztam magamban, mert tudom, hogy a nem jött vissza, az nem egyenlő az átvette valakivel. A sícucc, ami Hannának anno oda érkezett, hetekig csücsült a nagypostán, anélkül, hogy bárkinek visszaküldték volna... a tértivevény persze nincs a kezében, mert abban nem ő az illetékes...)
A gyerekek kiabálnak, ő nem ért semmit, ha gyorsítani akarom az eljárást, hívjam az ellenőrzési osztályt.
Kedves Idős Hölgy a túlvégen.
Készséges.
Tök mást mond.
Vagyis egyfelől nem őt kell keresnem, mert ők Kifizetőhely ellenőrök (hogy ezt Ügyintézőnk miért nem tudta...), de legalább elgondolkodik, és segíteni próbál.
Adjak be kérelmet a Munkáltatói Ellenőrzési Osztálynak, nekik hivatalból kell személyesen felkeresni Foglalkoztatót, amikor is kiderül, létezik-e még, vagy nem...
Plusz, ha írok egy nyilatkozatot, hogy az érvényes munkaszerződésem alapján számolják a gyedet (mi másból számolnák, kérdem én... ), és beviszem ezt a szerződést is, plusz gyed előleget kérek tekintettel arra, hogy mennyi ideje nem kapom az amúgy jogos ellátást, akkor esetleg gyorsabban és hatékonyabban juthatok az ügy végére.
Na akkor kérdezzük meg Ügyintézőnket újra, hogy ezekhez ő mit szól?
Csör csörr.
Nem jó számot adtam? Várjon, vág a szavamba, mikor próbálom megértetni vele, hogy k....vára nincs szükségem a másik telefonszámra, és hadarja.
Kérdezem, mit szól hozzá, hogy az ellenőrzési osztály kicsit hamarabb is képes megoldani ezt a dolgot annál, hogy sokszor harminc napot várunk arra, hogy kiderüljön, akar-e válaszolni a foglalkoztató? És ha esetleg ezt tudja, akkor két hónapja nem lett volna gesztusértékű vajon ezt elmondani ahelyett, hogy arra buzdított, várjak a soromra csendben?
Ő nem adhat információt arról, hogyan működik az ell. oszt. Két hónapja sem adhatott.
Mért talán ők a titkosszolgálat?
Másrészt én hazudok!!! mert ő nem beszélt velem.
Tökmindegy, akkor a kedves kollega, de mondom neki, a stílusa alapján nem gondolom, hogy van még egy ember, aki ezekkel a szavakkal szól... mondhatta volna, hogy akkor izibe menjek az ellosztályhoz, ha ez ilyen kacifántos.
Ő nem illetékes ebben.
(hogy szakadna rád az ég... akkor főznél nekem egy kávét?)
Rendben (próbálom megőrizni a látszatát annak, hogy bazi udvarias vagyok), akkor mit szól ahhoz, hogy gyed előleg?
Felháborodott morajlás. Na akkor msot kihangosítom, vannak itt még ketten, ezek közül egy revizor. Rázzák a fejüket, kiabálnak, hallatlan.
Végülis mit akarok én? Az ő fizetésüket, vagy a sajátomat?
És miért is veszi fel ő a telefont? Mert az a dolga, hogy segítsen?
Kérdezem, tajtékzik. Idióta.
Le....sza a telefont. Már elnézést, de kénytelen vagyok szemléltetni, és azt mégsem írhatom, hogy letette, mert az eufemizmus volna.
No itt elszakadt a cérnám.
Visszahívom...
Mint az óvodában. Legszívesebben nagybetűkkel írnám, annyira abszurd.
Recsegő, dohányfüstös hatvanas veszi fel. Kérem, adja azt, akivel beszéltem az imént. (ő mondta, hogy hárman vannak, gyaníthatóan már csak egyet kell kizárni, hogy tudja ki az, de erre semmi szükség, ugyanis nagyon kulturált Ügyintéző üvölt a háttérben.
Nem tudja kivel beszéltem.
Aki a háttérben kiabál, mondom.
Lefogja a kagylót, (kicsit nyolcvanas évek hangulata van a sztorinak) hallom, ahogy suttogja:
Megismerte a hangodat!!!
Én vagyok a sátán kérem szépen...
Kínomban felemelem a hangomat, most tényleg hülyének néz? (Mi ez itt? Csupán tudni szeretném, hol tart az ügyem az enyém, nem az övé...) és ha ott, ahol gondolom, vagyis a sehol, akkor hogyan érhetném el, hogy mégis tartson már valahol ez a szarakodás. Nem három forintról van szó kérem... meg egyébként is...)
Idióta telefonhoz jön és tajtékzik tovább. Előszedem a leglágyabb tónusomat és kérem a kedves nevét.
Azt ő nem mondja meg.
Kérdem, miért titok?
Igen... amúgy minek kell az nekem?
A felettesével gondoltam elbeszélgetni kicsit arról, hogy ő vajon mit ért ügyfélszolgálat alatt és abba beletartozik-e ez a stílus, az információk visszatartása, a pofátlanság és a dilettantizmus, vagy nem csak én gondolom, hogy nem.
Ő akkor sem mondja meg a nevét.
És rámb....sza.
Hol élünk?

Mekkora már

Kb. két hete szüntelenül csak csodálkozom.
Hogy nőtt ekkorát a kisfiúnk ennyi idő alatt?
Az egyetlen biztos pont, az alvás, azt pedig változatlanul felpolcolt lábakkal teszi. Imádom...

Szóval.
A kisfiú.
1. Mindenhol feláll.
Kádban, kanapé mellett, kisszék mellett, lépcsőnél. Leteszem, és már áll is fel. Mondom neki, hogy előbb mászni kellene, meg esetleg még ücsöröghetne is, de vigyori kis képpel szuszog, azt hiszi, viccelek...
2. Homokozik.
Ma harmadszor tettem be a nagy sárga tengerbe, változatlan a sikere. Megbabonázva markolja, nézi, ahogy kipereg az ujjai között. Ma pedig fogott egy kislapátot, telemerte és kiszórta. Többször.
Elgondolkodtam, mennyi idős is?

Felvetettem...

Daninak, azt az ideámat, hogy egy gyerek még a pocakomban várja, hogy szabad utat kapjon.
Így visszaemlékezve már mosolygok, de azt a rémületet, amit akkor láttam Dani arcán, sosem fogom elfelejteni. :)
Pedig tudom, hogy HA minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, akkor az a kis negyedik úgyis kibújik majd.
Úgyhogy igyekszem a háromnak jó édesanyjuk lenni, és ügyesen beosztani, hogy maradjon a negyediknek is. Erőből, türelemből, egészségből és anyagi javakból is. Bár ez utóbbi pillanatnyilag ingatag, de abban is biztos vagyok, hogy már Hanna sem fog saját lakást, autót, sokszámjegyű hitelkártyát kapni...
De azt hiszem, ahol háromnak jut, ott egy negyediknek is fog, persze könnyen beszélek én, a nincstelen adóstárs... :)
És akkor újra ránéztem Danira, és nagyon hálás voltam neki. Meg büszke. Hogy felelősséget vállal. Értünk. Mindannyiunkért.
A kis negyediket visszazártam a szívembe, és odaálltam a legnagyobb mellé... csináljuk tovább.

Ünnepek

A héten volt Dani névnapja, ma pedig az enyém, és a házassági évfordulónk is. A negyedik. :)

Dániel

Dani.
Mikor együtt dolgoztunk, olyan mókás volt, amikor valaki azt mondta neki Dániel. Én talán még sosem szólítottam így. A naptárra nézve is el kellett gondolkodnom, vajon tényleg?
Mióta hazajöttünk, nem akarózik visszaállnom a régi kerékvágásba. Ügyetlenkedem, nem találom a mesterfogásokat, amik azelőtt azért megvoltak már, és amelyek elengedhetetlenül hozzátartoztak a háromgyerekes létemhez.
És persze itt a július második fele, amely bővelkedik ünnepekben mifelénk.
Ma volt Dani névnapja, amit egy nagyon kellemes vacsorával ünnepeltünk meg. A lányok gyönyörűek voltak, sikerült megfésülnöm mindkettőt és Mimi sem vette ki a hajából a gumikat, amitől egészen elképesztően rendezett külseje volt végig.
Anyukámat hirtelen ötlettől vezérelve a hátsó ülésre invitáltuk, jó ötlet volt. Örült ő is, a lányok is, és volt még két szabad kéz.
Olyan helyet választottunk, ahol biztosítva volt a vacsoráig tartó és az azt követő üresjáratok minőségi kitöltése, a kislányok egyfolytában fel-le másztak a játszókuckóban vagy az udvaron lévő bárkában.
Mimi újabb kétszavas remeke: Ejeanna. Gyere Hanna. Társaságot jelentenek egymásnak, ragaszkodnak egymáshoz. Egybehangzóan mosolyognivaló. :)
De a lényeg, hogy felköszöntöttük a Papát.
Ami még következik, az a szombat a névnapommal és a házassági évfordulónkkal, aztán pedig Mikolt második születésnapja. Sűrű minálunk ez a két hét, de nagyon élvezem.

Összehasonlítós

Abban biztos voltam, hogy Áron a legnagyobb gyerekünk, de kíváncsi voltam, mennyire.
8100 gramm 72cm.
Az érdekesség kedvéért mind júliusban voltak ekkorák. :)
Hanna 9 hónaposan,
Mikolt 1 évesen,
Áron 7 hónaposan volt ennyi.
A különbség a fejük kerületében a legmeghatározóbb,
Hannának ezekhez az értékekhez 42cm-s,
Miminek 44cm-s,
Áronnak pedig majdnem 46cm-s buksi társul. Nemhiába hívjuk kerekbuksinak :)
Érdekes lesz majd, ha Áron túlnövi Mikoltot. Akkor újra Mimi lesz a legkisebb gyerekünk. :)