Állatkertben

A közelben van két nagyon vonzó célpont. Az egyik vizezős, a másik egy amolyan élménypark. Az eső az utóbbinak nem kedvez. Az előbbire pedig nem vágyom esőben...
Így aztán reggeli után azon tanakodtunk, merre induljunk, és eszembe jutott, hogy a borongós időben mégiscsak kint lehetnénk amíg bírjuk, menjünk állatkertbe. Bécsben még úgysem voltunk, a gyerekek pedig az utóbbi időben nagyon megszerették az állatozást.Beültünk az autóba, Mikolt a szokásos, kicsit mélabús Hovamánni kérdésre kapott válasz után ujjongani kezdett (nagy szó ez, még Gryllust sem emlegette egy ideig), már akkor tudtunk, jó döntés volt.
Hálás dolog Sopronban lakni, minden ami kicsit más világ egy kőhajításnyira van csak.
Mire az állatkerthez értünk, már eléggé fújt a szél, gumicsizmát, esőkabátot, pulcsit kaptak a lányok, míg öltöztettem őket, azon méláztam, hogy mikor volt életemben utoljára olyan nyár, amikor vagy tizenöt fok és eső, vagy negyvenegy és szárazság volt háromnaponkénti váltásban. Szerintem még soha...
Ahonnan mi indultunk, ott egy erdei úton kellett haladnunk vagy tíz percig, mókusokat láttunk, feketét és vöröset is, a lányok kacagva próbálták őket bottal etetni, hiába mondogattam Miminek, hogy a mókus inkább a diónknak örülne.
A park bejáratánál Áron megéhezett, elidőztünk a fatraktornál. A lányok futóbringával, és motorral jöttek, az erdei részen a tiroli házak mellett megcsodáltuk a lovakat, aztán pedig egy függőhídon ereszkedtünk le az "igazi" állatkertbe.
Nos Ausztria még mindig a legélhetőbb fővárossal bír, és ez az állatkertre is igaz. Nem szeretném kisebbíteni a MI állatkertünket, az elmúlt években itt is számtalan olyan változás, változtatás volt, amelyek nagyon jólesőek minden látogatáskor, a bécsi viszont egy olyan park, ahol rájöttek arra is, ami nekünk még csak piciben van. Az állatokat a leginkább a saját közegükben jó szemlélni, illetve háromDben sokkal markánsabb képet kaphatunk róluk, mint szemtől szembe.
A hely adottságai közül persze nem elhanyagolható az sem, hogy egy dombra épült, így pl. a függőhídról látni az egész várost. Míg a lányok a kis erdőben egy kötelekből font alagúton másztak le, hogy a végén megcsodálják a hangyák rezidenciáját, ami egy üveglap mögött jól szemügyre vehető volt, mi arról beszélgettünk, hogy kicsit ausztrália érzésünk van. Az, ami nekünk az eszünkbe jut, amikor valami majdnem jó, csak épp egy kis gondolatnyi hiányzik, az ott megvan. A valóságban. Ahogy itt is. Mert miből áll egy traktornyomot az erdei út mellé betonozni, kicsit bemohásítani és vizet ereszteni bele, szemléltetve ezzel, hogy milyen is az? Csak annyiból, hogy van arra keret, hogy gondolkozzon valaki...
A többi pedig élményben a rend, a tematika, a lentről fel, fentről le. A pingvinek vizének tisztasága, a bronzszobrok a pandáról, a koaláról. Volt jegesmedve Áron kedveltje (bár Áron inkább az alvást preferálta...), és persze efezánt is. :) (Sajnálom, hogy a panda a hátát mutatta, nekem Chiang Maiban olyan nagy élmény volt látni ahogy játszanak, esznek, simogatják egymást).
Tetszik, hogy itt van a kastély is, tetszik, hogy a régi épület kávézó lett és körben kerítések vannak, mindenhol utakkal, és állatokkal. És tetszik, hogy rendben van minden, hogy az asztalokat letörlik, hogy a padokra rá lehet ülni. Hogy figyelnek. Ránk is, és láthatóan a környezetre is...
Megebédeltünk, Mikolt egyfolytában mókázott. Aztán a szitáló esőből szakadó lett, így kénytelenek voltunk kisvonatra szállni, a gyerekek legnagyobb örömére, aztán pedig bőrig áztunk, míg az autóig eljutottunk.
Szubjektív energiaszint mérést követően (ahogy mostanában a napokat osztályozzuk), ez a délelőtt plusszos volt még a nem kifejezetten kirándulóidőnek való esővel együtt is.
Hazafelé Áron kapott két nadrágot... (a fene se gondolta volna korábban, hogy 74cm lesz augusztus elején, és nem rövidnadrágot fog hordani, hanem őszit... ha volna) a lányok meg kifordultak magukból (nem aludtak egész nap semmit...).
Végül ezt a napot is póni nélkül, de ígérettel zártuk, a kellemes vacsora és a még kellemesebb folyosón altatás után én negyed 11kor dőltem ki.