Rózsa szín, meg jóleső fáradtság, meg elégedett vállveregetés helyett egy csomó dilemmám volt akkor.
Hogy vajon ér-e a kisebbik kicsi lány születésnapja előtt egy pár órával szomorkodnom azon, hogy egyedül vagyok. Dani a héten egyre később ért haza, kedden és szerdán nélküle fürdettem, fektettem.
Ért-e a házassági évfordulónk napjából elvennem egy részt és Mimi ajándékával foglalkoznom, felkutatni Berlintől Bécsig minden zugot, nem megnyugodni, és kattogni azon, ami hétfőn magától megoldódott... illetve attól, hogy foglalkoztam vele, ugyan nem hittem, de végül Daninak lett igaza, feleslegesen futottam biztonsági köröket.
Ért-e anyukámra bízni egy csomó feladatot, hogy készen legyek azzal, amit elterveztem. Szabadságon volt, de az ő ideje az ő ideje, persze arra fordította, ami a legkedvesebb volt neki, de tudom, hogy eléggé nagy feladat hirtelen ilyen intenzíven a hárommal, meg velem lenni. Ráadásul ezen ominózus szerda este elvitte mindemet, hogy sikerüljön a tortát is megcsinálnom.
És ért-e jól elfáradnom, és ahelyett, hogy most örülnék, és kiugranék a bőrömből, csak azon tanakodom, hogy hogyan tegyem ágyba minél gyorsabban a gyerekeket.
Ez most rólam szól. Szépen csendesen megfürdetem és ágyba teszem őket, és kipihenem magam, mert a holnap Mikoltról szól. Csak róla.
A torta pedig ilyen lett...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar