Mire a dél elérkezik, nagyjából ott tartok, hogy mind fel van öltöztetve, esetleg a reggelit is megették, és talán az ebédnek való is alakulófélben van. A magam hiányos öltözetén csak mosolygok.
Ha jól vannak, és nincs civakodás, kiabálás, sírás, akkor a körítés nem zavar. Azzal nem tudok mit kezdeni, amikor mindháromnak egyszerre nagyon rossz, a legkisebb általában engem, vagy ételt kíván, a többiek szimplán egymáson ugrálnak, elveszik a játékokat, vagy csak nem fogadnak szót. Ilyenkor Hanna leejti a poharat, amiben szörpös víz volt, amit előzőleg ő töltött a pulton térdelve, hiába kértem, ne tegye.
Vagy mezítláb rohangálnak kint, annak ellenére, hogy már nincs meleg, és számtalanszor kértem meg őket, hogy vegyenek fel cipőt, a belebújóst, amiről ma Mikolt is bebizonyította, képes egyedül is megoldani.
De míg a valami odaég, vagy a picike éhségét csillapítom, nincs még két kezem, vagy olykor még egy testem, hogy oltsam a tüzet, vagy elhárítsam a veszélyt. Milyen jó lenne ha szuperképességgel rendelkeznék, és meg tudnám ezt is oldani...
Ma épp Áront etettem (ez a legkritikusabb időszak... és mióta nem csak szopizik, nem tudok csak úgy felpattanni, mellemen a deddel), mikor Mikolt a pizsamájában (egyberészes, talpas) megindult kifelé... A kisebbik lavinát választva otthagytam Áront és Mimi után eredtem, ahogy megemeltem éreztem, ráférne egy peluscsere... sürgősen.
Áron még mindig a székében, egyre hangosabban reklamált, közben Mikoltot a nappaliban igyekeztem megszabadítani a teli pelusától.
Egyszer csak csend lett. Legritkább esetben jelet ez maradéktalanul jót.
Gyorsabbra fogtam a tempót, majd kiszaladtam, hogy lássam, mivel kell szembenéznem...
Ezzel kellett:
Hanna az udvarról érkezett, közelebb húzta magához Áront és nekilátott, hogy megetesse.Ilyenkor elfelejtem, hogy egyébként cipeli és leejti, hogy kiabál a fülébe, amikor alszik, vagy hogy nem hall. Mert édes. A legédesebb a világon.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar