Mi, magyarok

Az utcán sétálva jönnek szembe az arcok.
Sokszor van olyan érzésem, hogy egy egy indiai, de akár kínai is hordoz fehér vért, van akinek olyan szabályosan "fehérember" arca van, hogy csak a bőre színéről lehet megállapítani, hogy valójában helyi.
A legszebb embereket még mindig az indiaiak között láttam, gyönyörű nők és férfiak vannak, öröm rájuk nézni. A kínaiak kerek fejét nehezen szokom, bár van köztük is kifejezetten szép. A malájok nagyjából a kettő között helyezhetőek el, kicsit világosabb a bőrük, mint az indiaiaknak, és kicsit kevésbé vágott a szemük és kerek a fejük, mint a kínaiaknak.
Egy dologban azonban nagyon hasonlítanak: mind megnéznek bennünket... és mind mosolyognak, ha a gyerekeket látják. Néha csak az egyiket veszik észre, aztán érkezik a második,és mire a harmadik manónk is előkerül, már biztos a sikerünk. :) Van aki csak szimplán rájuk mosolyog, van aki megsimogatja őket, kevésbé szeretem, amikor az arcukat fogdossák, pedig ez sem ritka. És a legdurvább, amikor olyan helyre megyünk, ami turistalátványosság, mert ott mi magunk is látványossággá válunk, olyannyira, hogy a múltkor a királyi palota kerítésénél nagyon nehezen lehetett lepattintani egy komplett kínai csoportot rólunk, szabályosan elleptek minket, engem átöleltek, és fotózkodni akartak mindenáron. Danira még rá is kiabált az egyikük, amikor a védelmünkre sietve elém állt... A gyerekekkel sem bántak kesztyűs kézzel, simán felemelik, elrángatják őket, csakhogy egy fotót készíthessenek velük együtt...
A játszóházban is inkább ázsiai arcokkal találkoztunk, nem csoda hát, hogy kezd hiányozni mindannyiunknak a mifajtánk látványa, hát még a szó, amit váltani tudunk.
Még az ideérkezésünk előtt felvettem a kapcsolatot két családdal, Ciliék a kis Lilivel nem is laknak tőlünk nagyon távol, de legalábbis egy városban élünk. Velük még nem sikerült találkoznunk, de tervben van, és remélem, hamarosan össze is hozzuk.
A másik család Penangon él, két kisgyerekkel, ez tőlünk nagyjából négy óra autóútra van. Karácsonykor egészen valószínű, hogy meglátogatjuk őket, addig pedig leginkább emailben tartjuk velük a kapcsolatot.
Pár napja derült ki, hogy a hétvégén lejönnek a fővárosba, mi pedig kaptunk az alkalmon, és megbeszéltünk egy találkozót. Ennek holnap lesz a napja, de Hannának már tegnap este meséltem Kristófról és Bogiról, arról, hogy magyarul beszélnek, hogy kicsit idősebbek, mint ő...
Hanna ma délben hajszárítás közben azt mondta: Én Bogival szeretnék iskolába járni!
Azóta pedig már három rajz született Boginak dedikálva... Azt hiszem nagyon vonzó számára, hogy valaki végre a mi nyelvünkön fog szólni hozzá... :) Akármennyire is fejlődik a szókincse, tegnap pl. a let's go-val bővült. :)
Hát így... örülök, hogy ennyire fontosak a kötődések, hogy örül, ha magyar hangot hallhat, és hasonló arcokat lát.
És természetesen mi felnőttek is így vagyunk ezzel. :)

A legkisebb is elindult...

Napok óta egyre többet ácsorog támaszkodás nélkül, két kézzel játszva.
Pár napja két-három lépést sikerült haladnia, tegnap óta pedig egyre többet "sétálgat". Úgy szeretem ezt az időszakot, a felemelt kezű, ingatag, de nagyon kitartó próbálkozást. :)

Gymboree újra

Nagy volt a dilemma bennem ezzel a foglalkozásosdival kapcsolatban. Kutattam az interneten, alternatívát kerestem, de igazán jót nem találtam.
Végül úgy döntöttem, lejjebb adom az igényeimet és a semmi helyett befizetünk egy bértelre. Nem olcsó, sőt, de így biztosan gyerektársaságban leszünk, és hátha még profitálnak is belőle valamit a gyerekek.
A múlt héten csütörtökön mentünk újra, addigra sikerült az időeltolódást is számításba véve annyi pénzt felszabadítani a kártyámon, hogy fizetni tudjak... :)
A múlt heti zene után a jógát próbáltuk ki, amire mindkét lány mehetett, én viszont nem... Legalábbis amikor megérkeztünk, értetlenül néztek rám, hogy miért követem a gyerekeimet... Hiszen ez egy otthagyós foglalkozás. Még mindig nem értem ennek a lényegét, fogalmam sincs, miért jó egy két éves gyereknek az anyukája nélkül lenni. Persze itt egészen más az óvodakezdés, mint nálunk, két hónap "gyes" után a mamák visszamennek dolgozni. Nyilván nem azok, akiknek a csemetéi effajta délelőtti programon vehetnek részt, így meg aztán végképp nem értem, miért ne mehetne a szülő is a gyerekkel, ha van rá igénye...
Viszont mert nem volt rajtunk kívül más jelentkező a jógára, megengedték, hogy bemenjek. Sajnos ez a dolog is hamar feketelistára került, előbb Mikoltnál, aki csakúgy, mint Hanna egy szót sem értett abból, hogy az égen csillagokat képzeljen el, és mondja meg milyen színű az, amit lát... viszont ő Hannával ellentétben nem is kívánt próbálkozni sem. Így vele hét perc után kijöttünk.
A külső térben kicsit kisebb gyerekeknek volt játszócsoportja, ehhez bezzeg szívesen csatlakozott volna, de nem lehetett, hiszen ez szabály ellenes... Kivétel pedig nincs. Picit nézelődtünk, majd megjelent Hanna is nyomában az értetlenkedő foglalkozás vezetővel, aki próbálta volna visszaterelni Hannát, hiába magyaráztam neki is, hogy valószínűleg rossz lóra tettünk a jógával és majd egy fél év múlva, amikor értik is, mit kellene csinálniuk, megpróbáljuk újra.
Jessica, látva, hogy nem nagyon megy a marketing tevékenysége, nagyon hamar a nyomunkba szegődött, és felajánlotta, hogy próbáljuk ki 11:10kor Miminek a játszócsoportot, Hanna pedig menjen zenecsoportba, egyedül... Kicsit hitetlenül mondtam neki, hogy megpróbáljuk, éreztem, hogy Hanna nem nagyon akar ma már nélkülem sehova se menni.
A foglalkozás kezdetéig volt még valamennyi időnk, ettünk egyet a pékségben, aztán visszamentünk. Közben magyaráztam Hannának, hogy olyan ez, mint az óvoda, a nagyobbak már mama nélkül mennek, és ha szeretné, akkor megbeszélem azzal a fiúval, akit már ismer, hogy fogja a kezét végig. Nem akarta.
De hogy jól jöjjünk ki a sztoriból. Visszamentünk, Mikolt lubickolt a társaságban, nagyon örült a gyerekeknek, Hanna pedig miután az ajtóban biztosítottam róla, hogy itt vagyok ha kellek, Jessica mellett egészen feloldódott, a kendős táncba belefeledkezve lengedezett, legalábbis ezt láttam a detektívablakon be-bepillantva rá.
Az igényeimhez pedig: Itt a legidősebb foglalkozásvezető is nagyjából 25 éves. Egészen biztosan nincs gyereke egynek sem. A hangjuk sem tiszta, kivéve egy kettőt. A foglalkozás felépítésével még mindig nem vagyok teljesen kibékülve. Minden óra 45 perc, ez szerintem meglehetősen sok. Ezek a fiatalok nem tudnak kellőképpen lelassulni a gyerekekhez, nem is értik, hol tartanak, mik a prioritások ezekben az életkorokban. Nyilván felkészítik őket, de ezt, mint tananyagot kezelik (ahogy én láttam), nem pedig tudásként.
Viszont ha úgy tekintek erre az egy napra a héten, hogy szép környezetben gyerekek között vagyunk, némileg strukturált program keretében, akkor elfogadható. Bár lenne ennél összetettebb elfoglaltságunk is, de pillanatnyilag nem valószínű, hogy egyhamar találok ilyet. Hacsak nem csinálok magam. :)
Örömmel voltak ott, végül Mikolt még egy Vera nevű kislánnyal is összebarátkozott, így összességében jó élményekkel jöttünk el. És mert befizettem őket a legbarátibb 54 alkalmas csomagra, megyünk is még.

Itt tornyosul

Egy csomó írnivaló, de mindig este lesz és késő, és nem sikerül a végére érnem...
Pedig..
Áron négyfogú.
Hétfőn költözünk, addig Dani öregebb lesz és Singapúrba utazik három napra.
És találkoztunk Szilviékkel, és kaptunk igazi házi kenyeret, amiből egy szelet is elég, hogy jóllakjunk és még mindig van belőle, pedig esszük ám szorgalmasan.
Sokat kirándultunk, ezekről is írnék.
A szomszéd apartmanba költözött egy négyéves kislány... Hannának végre egy hús vér játszótárs... Nehéz volt látni, ahogy Mimi egyedül marad, és jó, hogy Hanna örül...
Ha végre vége lesz ennek az átmeneti létnek, mindent bepótolok... még Hanna szülinapját is.

Esik

Ma sikerült megörökítenem az esőt. :) Sosem gondoltam volna, hogy ez az amúgy meglehetősen szimpla esemény méltó lesz a rögzítésre. Pedig az. Hihetetlen mekkora erővel zúdul alá, és mekkora hanggal. Csak az összehasonlítás végett emlékeztetőül a látkép tiszta időben:
És ilyen, amikor az orrunkig se látunk...
És amikor még dörög is hozzá...

Dani 34

Reggel, még mielőtt felébredtünk volna, elrepült Singapúrba.
Délelőtt felhívtuk, és ki-ki elénekelte neki a születésnapi nótát.
Hiányzik...
Pénteken este jön haza, addig beszerezzük a beszereznivalókat, de mert olvassa, nem árulom el a titkokat. :)
Hazafelé Hanna azt kérdezte, hogy kiket hívunk meg ünnepelni... Nincs sok jelentkező;) De ettől még biztosan sokan gondoltak ma rá!
Nagyon boldog születésnapot kívánunk, Isten éltessen sokáig!!!
KHMÁ

Kidobtam a szemetet

Az ajándékok becsomagolva, az ebéd kész (ebben kevesebb részem volt), a gyerekek pedig hallgatják a karácsonyi Gryllust...
Hogy hasznossá tegyem magam, kivittem a szemetet. A kuka az épület azon részében található, ahová a mi ablakaink nem látnak... A kilátás pedig ilyen... Ha nem hiányozna úgy Dani, és ha nem kerültem volna újra egy nosztalgikus "otthonhullámba", egészen irigyelném magam... :)

Az élet praktikus oldala

Dani végre hazajött... így egy kicsit kiegyensúlyozottabb az élet :)
Kb. egy hete, hogy megkaptuk a vízumokat, mindenki két évre, kivéve Hannát, akinek jövő májusban lejár az útlevele... Még nem tudom, hogyan fogjuk kezelni ezt a kis apróságot, lévén itt még magyar konzulátus sincs.
A vízum a feltétele egy csomó dolognak, pl. autót sem tudtunk addig saját névre vásárolni, míg ez meg nem érkezik.
A múlt héten Dani aláírt egy szándéknyilatkozatot (kb.olyan komolyságú, mint egy szerződés) a házzal kapcsolatban, hétfőn pedig aláírjuk a szerződést is.
Ma érkezik a konténerünk, és hétfőn költözünk!!! Tudom, mekkora dolog ez, és most mégsem érzek semmit. Kicsit elfáradtam, és bár Hanna naponta mondja, mennyire unja ezt a szobát (főleg ha elalvásról van szó), és szeretne végre a saját ágyában aludni... megértem. Szóval egészen biztosan más világ kezdődik hétfőn, de ez még messze van... :)
Gita Bayu autó nélkül kicsit elképzelhetetlen, így a második nagy feladat (vagy nemistudom hányadik... amellett, hogy nekem nincs telefonom, és nincs étkezőasztalunk, székeink, és vendégágyunk sem...) hogy mihamarabb kerüljön a háztartásba az is. Nehéz dió, lévén, hogy a rendelkezésre álló pénzösszeg véges és szűkös, az itteni autópiac pedig úgy rendeződik, hogy helyi autó megfizethető de kétes minőségű, nyugati autó nagyjából dupla annyi, mint odahaza. Ráadásul mindkettőnknek elég nagy autóra lenne szükségünk, a hosszútávú terveknek megfelelően legalább hat, de inkább hét+ ember befogadóképességűnek kellene lennie.
Közben pedig zajlik a normális élet, vagyis három gyerek, egyelőre három, vagy két felnőtt, nagy meleg, sok eső, mérsékelt mennyiségű programlehetőség... és egy kis bezártság. Hétfővel azért ez is változni fog, legalább az utcára ki lehet menni sétálni, krétázni, motorozni egyet. Szinte el is felejtettem, micsoda szabadság is egy kis séta!!!

Mégsem

Holnap még nem költözünk...
És most az sem biztos, hogy mikor és hova. Elfáradtam, így most csak ennyi, még ne küldjetek képeslapot:)

Az elmúlt hétvégéről

Dani pénteken este érkezett haza, szombaton délelőtt pedig már egy bútorboltban voltunk, mert hiába pakoltuk be az egész házat a konténerbe, az étkezőasztalt a székeinkkel otthon hagytuk. Szerettünk volna egyszer egy igazit, és azt gondoltuk, ez lesz az alkalom, hiszen itt mindent teakfából készítenek, és sokkal olcsóbb, mint otthon...
Nem volt sok időnk és lehetőségünk ezirányban szervezkedni, így eléggé magától értetődőnek tűnt, hogy az első lehetőséggel élünk, ami úgy néz ki, hogy az itt élő külföldiek igényeihez szabva különböző futamidőkkel lehet bármilyen bútort bérelni, vagy lízingelni, amit az itt töltött évek múltán vagy visszaad az ember, vagy hazaviszi, kinek mi a megfelelőbb.
Találtunk asztalt, gyönyörű, és havi bontásban meg is fizethető, két év múlva pedig a miénk lehet, de a székek közül egyikbe sem szerettünk bele. Így aztán átvándoroltunk az ikeába, ahol vendégágyat(kat) is néztünk, és végül úgy elszaladt az idő, hogy gyorsan megebédeltettük az egész éhező siserehadat, majd hazataxiztunk azzal, hogy másnap Dani visszamegy, és megrendeli a házhoz szállítást is. (még egy hozadéka az ikeázásnak, hogy kiderült, lehet igazi fenyőt kapni!!!)
Hazahoztuk a gyerekeket aludni, mi pedig újabb körben autót néztünk és kifizettük az asztalt. Mire este hazaértünk, meglehetősen elfáradtunk... ráadásul az autóval még mindig nem jutottunk előrébb.
Vasárnapra laza kirándulást tervezett Dani, azt gondolta, nézzük meg azt a helyet, ahová végül lakásnézés célból nem jutottunk el (nem tudjuk hogy miért...), de van egy kis tó, amit körbe lehet sétálni, és van egy kis bevásárlóközpont is, ahol (gondoltuk) fagyizni is lehet.
Jó hosszú taxiút után végül bekanyarodtunk Desa Parkcity (a googleba beírva az első mondat így szól: The best place to live in KL...) bejáratán... az első benyomás:
Földszintes gated communities egymás után kb. hat, tiszta, gyönyörűen rendezett környezetben. A kis tó körül dombok, messzire látni, körben sétaút, kis híd, szépen nyírt fű. A bevásárló központ két szintes, kb egy Hűvösvölgyi shopstop méretű, van benne Jusco (kis közért), biciklikölcsönző, táncterem, ahonnan tütüs kislányokat hoztak a szüleik éppen, kis fagyizó... kompakt, épp befogadható méretű, szintén rendezett, tiszta. Danival egyszerre volt olyan érzésünk, hogy ha ezt előbb láttuk volna, és ez keveredett egy kis tehetetlen dühvel is, hogy miért?...
Tisztán emlékszem, hogy az első napon, amikor Robert, akit azzal bíztunk meg, hogy helyismeret hiányában legyen ő az, aki segít nekünk megtalálni a legjobb helyet az elkövetkező három évre, Josephinek, aki az ingatlanosunk volt az elmúlt hónapban azt mondta, hogy a Desa nekünk nem lesz jó. Így aztán aláírtunk egy szándéknyilatkozatot GB-n, és kifizettünk egy csomó pénzt, abban a hitben, hogy a lehetőségeink közül a legjobbat választottuk.
Miközben a gyerekek a tó mellett a játszótéren hintáztak, kértem Danit, hogy hívja fel Josephit, és kérje meg, hogy ma délután, pár órával a konténerünk érkezése előtt intézze el nekünk, hogy megnézhessünk néhány házat itt.
A lelkiállapotunk felvázolásának átugrásával csak szemléltetésképpen újabb adalékok... A tó mellett elsétálva megtaláltuk az óvodát, egy színes, jó méretű, az udvarán kismedencével és játékokkal (sétatávolságra bármelyik házas résztől...), valamint a klubházat, ami csak kívülről volt nagyon hívogató, mert ide csak tagok mehettek be.
Josephy az egyik legszeretetreméltóbb, legkedvesebb ember, akivel eddig itt találkoztunk. Álmából ébresztettük, de egy fél óra múlva már velünk volt, és leszervezett három háznézést is, és bevitt bennünket az egyik barátjával a klubházba. Martin itt lakik, szerinte ez itt a mennyország :), legalábbis élhetőség szempontjából, KL-en belül. Miközben vártuk az ingatlanos lányt, a gyerekek megfürödtek a csúszdás kismedencében, én pedig ültem a vízparton, és néztem a szomszédos dombokat. Azon tűnődtem, vajon épeszűek vagyunk-e, hogy ahelyett, hogy elfogadjuk azt, ami már van, újra belebonyolódunk egy bizonytalan körbe, csak mert ne hagy nyugodni a lehetőség. Arra jutottam, hogy itt sem lennénk három ilyen picivel, ha nem ilyenek volnánk. Amíg nem láttunk mindent, nem tudunk döntést hozni. Ezt pedig nem a mi hibánkból nem láttuk eddig...
Három házat néztünk meg végül, majd hazavittük a gyerekeket, akik három felé kezdtek szétesni, mi pedig ötre visszamentünk még egy lehetőséget megnézni.
Sötétedés után indultunk haza, ekkor a tó körül már sok sok ember sétált, sárkányt eregettek, kutyát sétáltattak. Meglehetősen fáradtan, és elcsigázottan értünk a szállásra. Egyre egyértelműbb volt, hogy másnap nem költözünk, és hogy nem Gita Bayu lesz a végállomás. Az első pillanattól kezdve olyan helyet kerestünk, ahol én egyedül is meg tudom állni a helyem, de elég nagy ahhoz, hogy ne érezzem magam egy szardíniásdobozban. Egy kisvárost képzeltem el, ahol egy idő után ismerik egymást az emberek, de van lehetőség elvonulni is. Ahol gyalog tudom oviba vinni a gyerekeket és egy egyszerű bevásárlást is el tudok intézni autó nélkül. Ahol lehet egy picike kertes házunk, nem pedig a huszonsokadik emeleten egy lakás. Robert szerint ezt el kellett volna felejtenem... No comment.
Néhány nagyobb feladat volt hátra, elintézni, hogy a konténert ne vigyék másnap házhoz, és ne kelljen fizetni a tárolásért, lemondani az asztalt, amit szintén vittek volna hétfőn, megbeszélni A Sri Tiarában (bármennyire is mehetnékünk van már innen), hogy maradunk még, elfogadni, hogy bukunk egy halom pénzt, és megtalálni azt a házat, amiben el tudjuk képzelni az elkövetkező éveket.
Ez utóbbi sem volt egyszerű, és még ma, amikor ezt írom, sem egyértelmű, melyik ház lesz a miénk, tegnap is futottunk egy kört, óvodalátogatással egybekötve (van hely, Mikolt is mehet akár januártól), és mégegy háznézéssel egybekötve... az elmúlt két éjjel nem volt a legpihentetőbb egyikünknek sem. Áron megfázott, folyik az orra, öt percenként ébredt, és szopizni akart, én közben gyomorgörccsel küzdve próbáltam elképzelni a tereket, és megálmodni, hol is vagyunk mi.
A házakról:
Mind háromszintes, négy szobás, volt olyan, aminek a hátsó kiskertjében egy icipici halastó is volt, hatalmas aranyhalakkal, a kiskapu pedig a közös kisdombos medencére nyílt. Van egy, ami modernebb, egyenes utcákkal, világos, ámde meleg, nagy nappalival, és megfelelő méretű hálószobákkal (szintenként általában van egy nagyobb közös tér, és két hálószoba, a felső szinten lévő kettő lenne a vendégszoba, vagyis mi általában csak két szinten élnénk, így annak kell elég nagynak lennie), és van egy, ami kicsit vadregényesebb környezetben, fás, téglaköves zegzugos elrendezésben kicsit zártabb élettér, itt kisebbek a terek, viszont itt laknak Martinék, és nagyon sok a külföldi, kisgyerekes család.
Most épp e kettő között kell dönteni, szombaton szeretnénk költözni, addig a konténert sikerült térítésmentesen visszaküldeni a raktárba (hétfőn reggel természetesen elvitték Gita Bayura, borzolván a kedélyeket...). Itt tarunk, kicsit nyugodtabb éjszakával a hátunk mögött lassan azt hiszem megszüljük a döntést.

Dani születésnapja

Amiben szó esik egy kicsit a munkájáról is...
December elseje volt a napja, de ekkor repült el Singapúrba, hogy három napot ott töltsön, némi okosítás, főnökkel való találkozás céljából.
Az itteni munkatempóról röviden csak annyit tudok mondani, hogy sokkal élhetőbb, elviselhetőbb, mint odahaza. A szomszédba költözött egy család, amerikai apuka, angol anyuka egy kislány, ők 8 éve élnek itt, épp most költöznek Bangkokba vagy Singapurba, és amikor kérdeztem, nem gondoltak-e arra, hogy valamelyikük hazájában folytassák az életet, azt válaszolta a srác, hogy aki egyszer megszokja az ázsiai kicsit lazább, kellemesebb munkamódot, annak nem egyszerű visszaszoknia a versenyistállóba...
Ezt látom Danin is. Míg otthon dolgozott, az agyának csak egy nagyon parányi szabad része maradt ránk, most meg mintha amúgy mellesleg elmenne dolgozni, de amint hazaér, 100%-ban itt tud lenni, és ez nagyon jó.
A kollégák, a főnöke mind nagyon segítőkész, kedves, sokszor nem is lehet tudni, hogy ez itt a normális, az arcvesztéstől való félelemben berögzült amúgy is hiperudvarias attitűdtől van-e, vagy csak egyszerűen ilyen a társaság... Az mindenesetre szembetűnő, hogy kevés az elbocsátás, és egy szinten felül nem is nagyon szeretnek szembesülni ezzel a hálátlan feladattal. Megbecsülik a munkavállalót, kicsi a munkanélküliség... Az egyik legviccesebb példa, amikor az autópálya fizető kapujában két néni szedi a pénzt egymás után közvetlenül... vagy amikor olyan a fűnyíró a szállodában, aminek nincs zsákja, vagyis eleve ketten kellenek a munkához. Arról nem is beszélve, hogy hárman járnak takarítani a szobákat. :)
De visszatérve Danihoz, és az itteni kollegialitáshoz... Egyfelől rengeteg a nő a munkahelyén, másrészt pedig a munka mellett sokszor esik szó egyéb magánjellegű témákról is egy egy találkozó alkalmával, úgyis, mint asztrológia... Persze azért itt is van irigység is, pl. sokan mondták már, hogy Dani ne meséljen arról, hol nyaraltunk (:):) nem mintha bárhol is nyaraltunk volna... vagy hogy milyen iskolába járnak a gyerekek, nem mintha nemzetközibe járnának...)
Viszont íme egy számomra nagyon kedves történet, egyben visszakanyarodva a születésnaphoz. Elsején együtt ebédeltek 5en, Dani főnöke pedig mosolyogva jegyezte meg, hogy rajta kívül itt mindenki nyilas. Ennek kapcsán azonnal jött a kérdés, mikor is van a születésnapja, mire Dani kibökte, hogy épp ma. Nagy sajnálkozás közepette, hogy ó jajj szegény, akkor most távol a családtól kénytelen ünnepelni fogták, és átvitték egy kávézóba, ahol rendeltek neki egy pici tortát gyertyákkal, és főnököstül, kollegástul elénekelték neki a születésnapos nótát. :)
Családi körben végül szombaton este ünnepeltünk, mert pénteken elég későn ért haza, és a lányok teljesen elvarázsolódtak az útról hozott babaházzal, babával. Szombaton még tortát is kellett vennem, mert az ajándékok beszerzését három nap alatt végül sikerült abszolválni (mennyire nem egyszerű ez egy idegen városban három manóval, anélkül, hogy volna rendes papírbolt, hogy csak a csomagolást említsem, mint kihívás... vagy hogy milyen egy angol nyelvű könyvesboltban kiválasztani a megfelelőt...), ez elmaradt... részben, mert az itteni felhozatal nekem még mindig ijesztő. Kívülről gyönyörű, a giccs határát súrolja, a belsejéről pedig fogalmam sincs...
Végül lett minden, (leszámítva, hogy a lelkesen bólogató cukrászeladó pink színű gyertyákat tett a tortára szemrebbenés nélkül... no de mit vártam, amikor a taxisöfőr műszerfalán simán egy rózsaszín bólogatós kiskacsa figyelt táncikálva...) Dani örült, és azt hiszem a képek magukért beszélnek... Különleges szülinap volt ez, immár másodszor ünnepeltünk délkelet-Ázsiában, ami egy kicsit elgondolkodtatott, és nosztalgiával emlegettük a hat évvel ezelőttit, amikor még nem is volt egy gyerekünk sem...

Isten éltessen Dani!!!

Mikulás nyáron

Úgy volt, hogy december 6-án már a saját dolgaink között fogjuk várni a Mikulást. Aztán a költözés elmaradt, én pedig jól elfelejtettem a járulékos programot is. Nem vagyok büszke magamra, és bár mentségem van bőven, mégis roppantul zavar, hogy az ádventi koszorú még várja, hogy elkészítsem (no ne tessék valami hatalmas dologra gondolni... csak négy gyertya egy tányér és egy színes szalvéta a kompozíció), hogy nem jut időm és energiám még arra sem, hogy fejben tartsam, mikor is csilingelnek a száncsengők...
Aztán reggel eszembe jutott a mulasztás, és végül az a remek ötletem támadt, hogy megbeszélem a lányokkal, hogy iziben sikáljuk csillogóra a crocsokat (szintén az illúziórombolás esete forog fenn ezügyben, de akik 20sok fokban várják a nagyszakállút, azoknál nincs bakancs, csizma, még gumiból sem...), aztán énekeljünk néhány nótát, miközben felöltözünk, és hátha a sok sok teendője közben meghallja Magyarországon (hiszen ott épp éjjel van, vagyis egészen biztos, hogy ott ténykedik) és eljön hozzánk is, és tesz a kiscipőkbe ezt azt...
Lemostuk a talpakat, kitettük a teraszra, énekeltünk, felöltöztünk, aztán Hanna kiszaladt megnézni, van-e valamin eredménye a nótázásnak... és volt! Hű, de nagy örömmel futottak ki mind! Áron kacarászott, boldog volt, hogy a kis csónaktól, vagy attól, hogy végre kimehet a koszos kőre, nem tudom, de öröm volt látni őket.
Rendhagyóra sikerült, de ezen már nem is csodálkozom. :)

Az első bejelentkezés

Adós maradtam Hanna családi születésnapi ünneplésének rögzítésével, mentségemre legyen mondva, elég sűrűek voltak az utolsó otthon töltött hét napjai, és a fényképeket sem sikerült feltöltenem a saját gépemre...
Holnap pótlom, mert nagyon jó volt, és amúgy is ide kell kerülnie. (majd visszadátumozom később...)
Azóta pedig már Kuala Lumpurban ülök, az ideiglenes szállásunk nappalijában, tele mindenféle gondolattal, érzéssel, történéssel, és azt sem tudom, hogyan kezdjek neki a mesének... Fáradt is vagyok, ami nyilván torzítja az események objektivitásának megfelelő szintjét, és mint mindig, az új, a változás nem könnyű. Megfogadtam, hogy pozitív leszek, és most nem tudom, hogyan lehetne mégis mindent belesűríteni egy bejegyzésbe...
Dani is írt, ami elég ritka mifelénk, én pedig örömmel osztom meg, hiszen mostantól ez a blog talán picit az ő nézőpontját is hivatott majd prezentálni, meglátjuk, milyen gyakorisággal.
Panka, az jár a fejemben, hogy legutóbb azt mondtad, ez már nem az a blog lesz, mint régen, kicsit utinapló, kicsit élménybeszámoló, és kicsit távoli... Szeretném tudni, hogy attól még, hogy nem lehet 0630at tárcsázva a nap bármely szakában elérni minket, még ugyanazok maradunk, a változások pedig nem távolítanak, sőt. Most van csak igazán szükségem arra, hogy tudhassam, nem vagyok egyedül, itt is ugyanazokkal a kérdőjelekkel kell szembenéznem, mint Magyarországon...
Nos akkor talán kezdődjön a lényeg... egy új poszttal.
... köszönöm, hogy ennyien gondoltatok ránk, sokat jelent ez most. :)

Deepavali

Avagy a fény ünnepe.
Malajziában több etnikum él egymás mellett, malájok, kínaiak és indiaiak adják a többséget. Mindnek megvannak az ünnepei, a főbbek 18 napot tesznek ki egy évben. Az igazságosság jegyében, és nyilván mert vallási okokra hivatkozva amúgy állandó fluktuáció volna a munkanapokban, mindenki szabadnappal ünnepelheti a legfontosabbakat, így szám szerint 18 munkaszüneti nap van egy évben.
Ha hétvégére esik az ünnep, akkor a hétfőt adják ki szabadnak. Hogy akkor mikor dolgoznak? Dani pl. kéthetente szombat délelőttönként is.
Ma az indiai populáció egyik legjelentősebb ünnepe volt soron, az öt napos Diwali harmadik napja. A hagyomány szerint ezen a napon az emberek új ruhát viselnek, és természetesen templomban is ünnepelnek. A rövid leírás szerint ez az a nap, amikor a leghosszabb az éjszaka, és ezen a napon győzedelmeskedik a világosság a sötét gonosz felett. (Krisztus születését is szokták ekkorra datálni) Kis lámpásokat állítanak fel a lakásokban, amelyek egész éjjel égnek.
Tegnap éjjel a városban mindenhol tűzijátékkal köszöntötték az éjfelet, a 23. emeletről pazar látványt nyújtott a sok kisebb nagyobb fényár. Hanna nem is nagyon tudott aludni, félt a zajtól... nem csodálom. Amikor megmutattuk neki, mi ez a hangzavar, tátott szájjal figyelte a mindenhonnan felbukkanó fényeket.
Vártuk a mai napot, szerettünk volna újra eljutni abba a hindu templomba, ami hat éve annyira nagy hatással volt ránk. A közeg, amit éreztünk, ahogyan feltöltött energiával, a színek, az illatok, mind varázslatosak voltak. Meg akartuk mindezt mutatni a lányoknak és anyukámnak is, ez az alkalom pedig kitűnő volt erre a látogatásra.
Ma egyébként a túlélésre játszottunk, minthogy a kislányok hajnali háromkor aludtak el, azt gondoltuk, ha ma ébren tudjuk tartani őket nappal, akkor este sikerül majd rendes időben ágyba kerülniük. Emiatt estére már megfelelően nyűgösek is voltak, ám amikor beléptünk a templomba, ahol nem volt túl sok ember, viszont akik voltak, azok mind ültek, vagy ácsorogtak, zene szólt és néhol egy egy szertartást végeztek, a gyerekeink lehiggadtak, lelassultak, előbb csak ücsörögtek, aztán sétálgattak, itták magukba a látvány.
A sok száris nő, festett homlok, a félmeztelen papok mind újdonság voltak nekik, mi pedig ugyanazt éreztük, mint először. Nagyszerű.
Sajnálom, hogy nem értjük ezt a vallást, nem tudjuk pontosan, hogy mi történik, ennek ellenére ma is ugyanolyan befogadóak voltak, mint anno. A gyerekeknek almát adtak, többen megsimogatták őket (itt a fehér gyerek szerencsét hoz...), és végül enni is kaptunk. Hatalmas fazekakban álltak a rizsfélék, ezekből kaptunk egy jóadag kóstolót. Áron végre jóllakott az édes rizzsel, sajnos egyelőre még nem találtam meg neki az otthoni ízek alternatíváját, és bárhogy igyekeztem, az volt az érzésem, éhes maradt... Jó volt látni, hogy miközben Mimi egy négygyerekes francia expat család egyik fiúgyerekével kokettál, Áron degeszre tömi a kis pocakot.
Végül a hozzánk legközelebb lévő Vishnu szentélyben volt egy szertartás, amin a kislányaink az első sorban tolongva vettek részt. Kaptak egy egy pöttyöt a homlokukra és egy egy banánt is.
Élményekkel telve jöttünk el, azóta is azon gondolkodom, milyen hihetetlen ez, ahogy a történelem megismétli magát, immár kiegészülve, családként...

A gyerekekről

Az elmúlt napok szükségszerűen ügyintézéssel és túléléssel teltek. Egyik óráról a másikra igyekeztünk kitalálni, mit honnan szerezzünk be, mit együnk, merre induljunk, mivel tegyünk jót a gyerekeknek is, meg a hétköznapok beállításának is.
Természetesen a legnehezebb falat azóta is az átállás.
Ma volt az első olyan este, hogy mind a három fél 11kor már aludt. Áron a legjobb ebből a szempontból, ő csak nap közben sírósabb, mint szokott, szerintem zavarja a klíma, és nem szereti az itteni kosztot. Pedig a babakajája elfogyott, a rizspehely még kitart egy darabig, de nagyon gyorsan rá kell jöjjek arra, hogy mivel tudom pótolni azt, ami otthon természetes volt.
Mikolt a megérkezésünk óta hajnali három körül alszik el, ma pedig ebben a percben érkezett azzal, hogy éhes. Hanna egyel jobban vette az akadályt, ő tegnap a tűzijátékok zajától való félelmében nem aludt el, ma csak egyszer jött ki enni, úgy fél egy körül, de hamar visszaaludt.
Fáradtak, de befogadóak és elfogadóak. A mai nap maratonisága sem hozta ki őket teljesen a béketűrésből, az esti program ennek fényében jól sikerült. Hozzáteszem, azért Hanna részéről több a nyafogás, Mimiénél pedig az akarat lett nagyobb... Jó, hogy a mami itt van, nélküle biztosan több lenne mindenből...
Hiányzik azért az állandóság, Hannának pedig szavakban is mérhetően a saját világa. Minden nap emlegeti az óvodát, és ma először ragyogó arccal mondott egy szerinte angol szót: boti... vagyis bottle. A lényeg, hogy egy csoporttárs nevére emlékeztette...
Reggelente megkérdezi, milyen nap van és megyünk-e már oviba. Remélem, hogy hamarosan igen.
A templomi este elég érdekes élmény volt abból a szempontból is, hogy bár volt sok indiai gyerek, a fehérek társaságát kereste mindkettő...
A legnagyobb dolog még mindig az, hogy nyár van, és lehet fagyizni, no meg medencézni. Élvezik is a vizet, minden percet a medencében töltenének.
Egyébként pedig ha itt vagyunk a szálláson, akkor játszanak, ki-ki megfelelő helyen... A szobák állapota miatt előre is elnézést... :) Nagyjából így...

Otthonkeresőben

Tegnap délelőtt hét lakást/házat szemrevételeztünk Josephyvel, aki egykor érkezett egy hétüléses autóval. Az eredeti tervvel szemben, ami úgy nézett volna ki, hogy a lányok délutáni sziesztáznak anyukámmal, mi pedig Áronnal hármasban indulunk útnak, a déli ébredés miatt megdőlt. Kicsit féltem, milyen lesz ez a délután az egész kompániával, de a félelmem tulajdonképpen alaptalannak bizonyult. Az összes gyerekünk példásan viselkedett, és nem elhanyagolható módon az ő szemükkel is tudtuk nézni a lakásokat.
Kuala Lumpur nem egy ősi, organikus város. A belvárosi rész a leginkább emlékeztet arra, hogy ázsiában vagyunk, itt van a kínai negyed, a maga bazárhangulatával, a "látványkonyháival", ahol azért kisgyerekkel már nem ennék...
Itt található a Petronas ikertorony is, körülötte a hightech parkokkal, sokemeletes felhőkarcolókkal, csillogó bevásárlóközpontokkal, amikben egytől egyig minden luxusmárka képviselteti magát.
Ebben a belső részben 1,3 millióan élnek, míg az összlakosság 7,2 millió fő. Vagyis a külső kerületekben, amelyek sokkal inkább szigetekre hasonlítanak, amelyeket nagyforgalmú highwayek szelnek keresztül-kasul, lakik a többség.
Bár van itt magas vasút, meg gyorsvasút, és néhány buszjárat is, az itt élők többsége autóval közlekedik. A klíma okán nem sok gyalogost látni az utcákon, a járdák többsége pedig nem is alkalmas (ha egyáltalán van) sétálgatásra.
Ezekben a külső részekben a leggyakoribb az ún. condo, vagyis lakópark, vagy a gated community, vagy sorompóval körbehatárolt lakónegyed. A biztonság (ami egyébként teljesen rendben van) itt elsődleges, szigorú őrök vigyázzák a sorompók mögött élők nyugalmát. A condók sokszor sokemeletes épületből (a tegnapi nap legmagasabbika 28 szintes volt), vagy épületekből és a hozzájuk tartozó kültéri egységekből, mint kert, medence, teniszpálya áll, és gyakori, hogy az épület aljában konditerem, mosoda, kis közért, sőt néhol bölcsőde is található. A kertes házak elég ritkák, ha vannak is, a kert nem nagy, hiszen elég korlátozottan használják errefelé a külső tereket. Délidőben szinte kihaltak ezek a közös terek is, és bár meggyőződésem, hogy mi kicsit másként élünk odahaza is, mint a többség, vagyis a mieink az extrém időjárás ellenére is kikívánkoznak, megértem, hogy nem lesz itt többhektárnyi területünk, amin füvet nyírunk majd... :)
Nos mindezek ismeretében indultunk útnak, ami felért egy kisebb városlátogatással is, nekem pedig óriási élmény volt sokféle, amúgy minőségében nyilván a lehetőségekhez képest minél inkább ránkszabott életteret látni. Út közben Josephy egy csomót mesélt, jó dolog helyieket is ismerni. Érdekes pl. hogy J., aki kínai, a malájokat egyszerűen csal "locals"oknak, vagy helyieknek hívja, pedig ő is már második generációs maláj állampolgár, ennek ellenére pl. saját üzlete nem lehet, csak úgy, ha betársul egy maláj maláj mellé. Ebből a szempontból J. és mi gyakorlatilag egyformán idegeneknek számítunk... Az "egységben az erő" jelmondat ebből az aspektusból nézve kicsit nehezen értelmezhető. :)
Node visszatérve a fészekrakásra.
Eredetileg négyszobás dolgot kerestünk, a gyerekeink számára, és az esetlegesen várható vendégfogadásra is felkészülve. Van viszont egy összeghatár, amin belül mozoghatunk. A kettő sokszor nem kompatibilis, illetve a minőség a négyzetméter számmal egyenes arányban nő, vagyis ha jót szeretnék, akkor az hat vagy hét szoba, és nekünk megfizethetetlen. Így is elég mellbevágóak az árak, nyilván a külsőbb részeken kicsit mérsékeltebbek, de a központhoz közel az átlag egy ilyen méretű lakás bérlésére nagyjából 6-8ezer ringit körül mozog, amit 70el kell szorozni...
Így aztán jön a kompromisszum, hogy kicsit kisebbet, de mégis elfogadható minőségben, és ha van rá mód, akkor olyan helyen, ahol még rövidtávú egy-két szobás apartman bérlésére is van lehetőség. Vagy ekkorát, kijjebb. És persze olyat, ahol nemcsak mi, hanem a gyerekek is jól érzik majd magukat, bár egyelőre az életünk itt épphogy alakulóban van, reményteli, de beálltnak egyáltalán nem nevezném.
A hét helyből kettőt elvetettünk. Mindkettő ugyanazon a condon belül volt, egyikben sem volt kád, a közös téren nem volt medence, és ez gyakorlatilag a helyiek fennségterülete volt. (emiatt a medencehiány, ők ugyanis nem fürdőznek...) Viszont az egyetlen olyan hely volt ez, ahol a játszó mellett füves téren szaladgáltak a gyerekek, Áronnak is ragyogott az arca a füvet csiszatolva...
Három másik lakást néztünk meg közel egymáshoz a Mont Kiara nevű részen, ezek közül kettő ugyanabban a 28 szintes épületben, amiből az egyik tetején egy medence is található. Amikor felmentünk megnézni, a lélegzetem is elállt, elég extrém megoldás, ilyen magasban egy olyan feszített vízű medence, aminek a széle nagyjából az épület szélével van egy síkban. Fantasztikus a kilátás, de a gyerekeimet biztosan nem engedném belemenni... pedig félős az nem vagyok.
A lakások egyébként tényleg nagyon jó elosztásúak, itt jellemző, hogy minden szobához jár fürdőszoba, és ami nekem különösen tetszik, hogy a nappaliból, ami általában kővel burkolt, le van választva egy kisebb tér, ez már parkettás, amit tanuló, vagy dolgozó, vagy játszórésznek hívnak. Zseniális.
Ami miatt ezek közül egyik sem az igazi, az a külső közös rész. Nem gyerekbarát, felnőttként szuper, de kicsikkel semmilyen. Sajnos. Illetve ebbe az országba érve újra földrengésparám lett, nem is gondoltam volna... konkrétan félek a 24. emelettől...
A Tiffanitól egy tömbnyire, a Kiara Villeben láttunk egy nagyon jó külső terű lakást, annak a belseje volt az, ami miatt elvetettük. A harmadikon, elég sötét, leárnyékolva a környező háztömböktől, nem volt túl beleszeretős. Viszont ahogy kiértünk az udvarra, a gyerekek élni kezdtek, Hanna vizezett is, többeket láttunk bringázni... Ráadásul ez az a környék, ahol sétatávolságra van egy kisebb egyszintes központ boltokkal, kávézókkal... Így itt keresünk még háromszobás lakást, kicsit feljebb... és akkor megint jön a magasságpara.
Volt még egy ház, egy zsákutca végén, a gyerekek mintha hazaérkeztek volna, leültek az utca közepén és levelekkel játszottak egy fél órát. Itt viszont nincs semmiféle közösségi tér, egy medence kivételével, ami kb. 15 háznyira van, elképzeltem magunkat, ahogy csomagokkal megpakolva lecuccolok a 32 fokban a hárommal, majd délben hegynek fel. Pedig a ház maga nem volt rossz. :)
És akkor a féltve szeretett kedvenc... Otthon ezt a környéket találtam az interneten böngészve, és bár akkor házat szerettem volna, ez most elérhetetlen. Viszont a condo része négyszintes, van benne kinti és benti játszó, jógaterem, konditerem, gyerek és felnőttmedence, a lakás szép, mondjuk épp háromszobás... és azt hiszem mind beleszerettünk. Kicsit hátkihúzós a minősége miatt, viszont rengeteg a lehetőség benne. A környéken ezen az épületen kívül (ahol összesen 40 lakás található) vannak még kertes házak, és néhány nagyobb ingatlan, de az egész buja zöld növényzettel és természetesen sorompóval zárt, innen bárhová csak autóval lehet eljutni. Vagyis egy egyszerű jégkrémezéshez is kocsiba kell szállni. Sétálni persze lehet, meg a házak között rengeteg a tér bringázni, motorozni, kicsit kíváncsi vagyok, hogy mi a hárommal mennyire lógunk ki az itt élők közül, akik 60 százalékban külföldiek.
Itt tarunk most, a jövő héten Dani már dolgozik, de még azért lenne mit nézni, én pedig minden órában elképzelem magunkat egyik másik helyen... Nehéz a döntés, pedig jó lenne mihamarabb meghozni. A legjobb egy kirakós játék volna, az eddig látottakból kellene egy mixet készíteni, kis füves kerttel, a közelben kisbolttal, amúgy pedig az utoljára említett Federal Hill minőségben, és nyugalmában.

Az első "igazi" nap

Ami a programokat és azok egymásutániságát illeti.
Áron reggel nyolckor, a lányok pedig kilenckor keltek.
Tojásrántotta volt a reggeli, aztán én kóvályogva (hajnali négyig nem tudtam elaludni, részben a lakások kattogtak a fejemben, részben zaj volt... részben meg mittudomén) megfőztem az első rendes ebédnekvalónkat, hagymalevest.
Dani húst sütött, Áron sírdogált, a lányok játszottak, anyukám kikapcsolt, és jöttek a takarítók is. Mint egy rendes szombat délelőtt odahaza, csak Éva néni nélkül...
Délelőtt a Lake Gardens parkban jártunk (nagyjából a mi Margit-szigetünk), hatalmas játszótéren játszottak a lányok, és egy fotósiskolába is beleakadtunk. Áront egy férfi kérdés nélkül felemelte, (ő mondjuk egy maláj vőlegény volt) és a menyasszonyával lefotóztatták magukat a gráfussal. Áron becsületére legyen mondva, derekasan csak szimpla szájhúzással tűrt, aztán mikor visszaadták (akkor megköszönték, hogy előbb elrabolták...) sírni kezdett... Nem csodálom, elég ijesztő volt nekem is az a sokaság...
A képen Áron kapaszkodás nélkül ácsorog, míg el nem felejtem megemlíteni :) Először a repülőn csinálta, azóta kicsit visszafogottabban gyakorol, de ügyes...
Egykor ebédeltünk, előtte lezuhanyoztam a lányokat, mint egy rendes nyári napon odahaza,és kettőkor elaludtak.
Kíváncsian várom a délutánt-estét...
Reméljük a legjobbakat.

Hanna lázas

Már délelőtt dölöngélt, de csak azt gondoltam, fáradt. Aztán a délutáni alvásból hőemelkedéssel ébredt, 38.4 nél állt meg.
Annyira értem, hogy ez micsoda, és mégis olyan nehéz a szívem, hogy azt sem tudom, itt kihez fordulhatnék.
Szerencsére az otthoni doktornénink email címe megvan, írtam neki, és elkezdtem kezelni is, de válasz még nem érkezett. Nem vagyok teljesen kétségbe esve, holnapra, legkésőbb holnap utánra elmúlik a láz, csak a torkába nem tudok annyira ügyesen benézni, bár pirosnak látom, és érzem, hogy duzzadtak a mandulái is...
Kapott ferrumot és gelsemiumot, de belladonnát nem hoztam, mert Hanna eddig nem produkált erre a szerre jellemző tüneteket... kivéve ma... Így occillot kapott, amiben van valamennyi, és itatom állandóan.
Hanna jó beteg, talán emiatt is vagyok nyugodt valamennyire, mert ilyenkor fekszik, iszik, és alszik.
Én pedig villámtempóban nekiláttam a helyi segítséget megkeresni. Épp szombaton... ez a mi keresztünk...

Magyarország

Szép lassan eljutottam odáig, hogy sikerült néhány blogba beleolvasnom... ha kommentelnem még nem is mindenhol, de legalább visszatér egy szelete a világomnak.
Nem telt el sok idő, mióta repülőre szálltunk, így nem mondhatom, hogy honvágyam van, mégis valami kellemes bizsergés fog el minden alkalommal, amikor Szilvi a paprikás csirkéről ír, vagy Vera az auchant emlegeti. Ha pedig képet látok, hirtelen mintha otthon lennék, elenged az összes izmom, béke lesz.
Azt hiszem ilyen lesz ez még jó sokáig. Hiszen itt minden nagyon új, és annak ellenére, hogy erős koncentrációt igényel, de végül azért nem reménytelen hazai ízeket főzni, mosolygok azon, hogy a sushi pl. mennyivel magától értetődőbb, mint a töltött paprika. :)
Azt gondoltam, a legnehezebb az lesz, hogy egy időre elvész a lehetősége a talalkozas lehetosege. (sajnos ez egy uj notebook, es egzelore ekezet nelkuli... holnap megprobalom bealltani a magzar ekezeteket, most nem talalom...)
Es nem... Mert persze hianyzik, hogy bármikor (közben sikerült megoldani :)) megölelgethessem megbeszélhessem, átmehessek, megkóstolhassam... stb. De a legfontosabbak elérhetők. Mert kapom a visszajelzéseket, leveleket, és hamar nyár lesz.
Inkább megtanulni a helyet, segteni a csöppeknek hogy nekik könnyebb, jobb, élhető legyen az itt. Miközben mosolygok és könnyed vagyok és nyitott és nem zavar, hogy a 23.on lakunk és még mindig állott a szag, és nem működik a mosógép...
Azért egyre könnyebb, minden nappal. Emlékszem, amikor első este álltam kint a teraszon és fogalmam sem volt, mit látok... Ma már tudom merre van Bangsar és Mont Kiara, mi az a nagy épület balra és ha kilépek a házból nem fog el a rettegés, hogy meg kell szólalnom. Sőt, vigyorgok magamon, aki odahaza megfogadta, hogy csak semmi nyelvkeverés, itt meg simán használom, hogy soping mól, meg édzsenszi... hát ez van.
És hiányzik az ősz, tényleg. A sapkasál, meg a hideg, meg az avar. Ági, hogy játszunk itt Kendereckit? :):)
Viszont olyan jó, hogy van ez a blog... meg Ti kedvesek...

Nincs is meleg

Olyan nagyon... Persze, otthoni viszonylatban novemberhez képest azért ez jó meleg, de itt nem érzem, hogy perzselő nyár van. Az ősszel az esős évszak is kezdetét vette, ilyenkor akár 26 fokig is esik a hőmérséklet.
Az egy napos bezártság után tegnap este lementünk a kertbe, hogy Hanna egy kicsit levegőn legyen. Akkor épp hőemelkedése volt, először és utoljára aznap egy fél órát, feküdt a nyugágyon, és mesét hallgatott. Közben a kicsik a homok helyett a medence szélén meregettek a vödörbe, és bár idővel Mikoltról lekerült a ruhája, szívesebben láttam volna rajta pólót.
A betegségről... egészen biztos, hogy torokgyulladás volt, a láza szépen elmúlt, a manduláit még mindig duzzadtabbnak érzem. A homeos orvos dr. Nik Omar, a honlapon a telefonszám is megtalálható. KL-ben szombatonként rendel, de telefonon elérhető. Nagyon jó élmény volt beszélni vele, teljesen megnyugtató, és bár tényleg nem látta Hannát, ennek ellenére azt gondolom, ez a mi utunk hosszútávon.

Mimi első angol szava

Annyi írnivaló lenne, de a gyerekek ma este fél egykor aludtak el... pedig már átálltak.
Többek között kellene írnom az óvodalátogatásról, meg a Biró Virág képekről, és Hanna szülinapjáról, meg Bangsarról és Dani első munkanapjáról... De elmúlt éjjel egy óra, és én lassan lefordulok innen.
Ezt a kis szösszenetet még leírom...
Voltunk az oviban, ami persze össze sem hasonlítható tisztaságában és felszereltségében a mi drága otthoni óvodánkkal, viszont az emberek zseniálisak. Nincs játékkonyha és babaház, viszont van rengeteg mosoly és nyugalom és kedvesség. Vannak dilemmáim, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.
A lényeg, hogy mivel csak beestünk, a vezető valakikkel épp beszélgetett. A gyerekeim nekiláttak felfedezni a terepet, és hamarosan érkeztek a szülők is a gyerekekért. Lassacskán kiürült az ovi, én pedig leülhettem beszélgetni a vezetővel, közben anyukám játszott Áronnal és igyekezett szemmel tartani a lányokat.
Mielőtt eljöttünk, Mikolt egy kis házban bújócskázott másik három gyerekkel, nagyon élvezték, hogy becsukhatják magukra a kis ház ajtaját.
Nagy sokára mi is eljöttünk (végre gyerekek között voltak az enyémek, látszott is, hogy pótolják a kiesett időt, szívják magukba az élményeket) toltuk a babakocsikat, az egyikben Mimi, aki egyszer csak kinéz, és azt mondja:
Peekaboo!
Visszakérdeztem, és újra mondta. :)
A két gyerekünk immár két angol szót tud, pedig még nincs egy hete, hogy megérkeztünk... Felköthetem a gatyámat :):)

Kis hazai :)

Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt egy álmom vált valóra (mostanában már csak ilyen az élet... ), amikor elvittem az egész családot Biró Virághoz, hogy végre egyszer olyan képek készüljenek rólunk, amin én is rajta vagyok, no és nem utolsósorban valaki olyan szemén keresztül, aki gyönyörűen látja a szépet.
Fantasztikus képek születtek, néhány azóta is a falon van/volt...
És már akkor tudtam, hogy amint Áron is velünk lesz, hiányozni fog a kis feje a képekről... Mióta megszületett, vártam a megfelelő alkalmat, hogy az immár öttagú család egyszer újra felkerekedjen és elmenjen Virághoz.
Végül majdnem napra pontosan egy év elteltével megszületett bennem az elhatározás...
Aztán pedig a képek.
Virággal egyetértésben úgy gondolom (ő azt mondta, hogy nagyon büszke erre a sorozatra), hogy nagyon jók lettek, választani sem nagyon tudok a zseniálisak és a még zseniálisabbak közül.
Virág idén is elképesztő türelemmel volt felénk, pedig mondhatom, nem egyszerű mutatvány egy bolhakupacot rábírni, hogy maradjanak egyhelyben, pláne egy olyan helyen, ahol két csoda gyerekszoba is teljesen felszerelve minden földi jóval vonzza a gyerekeket. :):)
A közös "munka" eredményét itt lehet egytől egyig megcsodálni, itt pedig egy kis válogatás a szívemnek legkedvesebbekből:

Áron első fogacskája

Még kilenc hónapos se volt, amikor azt hittem, napokon belül fogas kisfiú lesz, és azóta is hiába vártam, hogy az alsó ínyén a két hatalmas duzzanat egyszer csak kocogjon.
Bezzeg a felsőket nem nagyon vizsgálgattam, azok nem is igazán látszódnak.
Ez lehet az oka annak, hogy bár egy hete megállás nélkül sírdogál, megy a hasa és folyik az orra, közben ömlik a nyála és mindent a szájába gyömöszöl, én meg kellőképpen sajnáltam, meg magamat is egy picikét... mégsem gondoltam volna, hogy túl vagyunk az elsőn. Annál is inkább, mivel a lányok alsókat növesztettek először...
Ma délelőtt aztán gondoltam egyet és szemrevételeztem az összes lehetőséget a szájában, a kislányok asszisztálásával, és ott volt. Az első, a jobb felső egyes, talán már pár napja itt ott lehetett, és mi észre sem vettük. :)
Most aztán annál nagyobb az öröm. :)
Fénykép még nem készült :):)

Második a sorban

Mimi lázas...
De legalább van már belladonnánk.
Remélem hamar túl lesz ezen ő is, és kicsit lehúzhatjuk a betegség rolót...

Óvodai körkép

Mint az egyik legfontosabb dolog, az óvodaválasztással, legalábbis a kereséssel már otthon elkezdtem foglalkozni.
Otthon nagyszerű dolgunk volt, hiszen az ovit éppen felújították, Hanna akkor ment, amikor szerettem volna, és bár a sok újdonság között sokszor voltak operatív fennakadások, Csillához járhatott, és ez volt a leglényegesebb mindenek felett.
Tudtam, hogy ilyen csak egyszer adódhat az életünkben, hiszen több Csilla nincs, és lehet hasonló, ugyanaz biztosan nem lesz. Ennek ellenére nagyon reményteli volt az a "találkozás", ami Geraldine és köztem történt úgy két hónappal ezelőtt.
Mivel Hanna nem beszél csak magyarul (eszem ágában sem volt az anyanyelvén kívül másra tanítani nagyon korán), úgy éreztem, az volna a legjobb, ha kislétszámú helyre mehetne, lehetőleg olyan gyerekek közé, akik szintén hasonló cipőben járnak, vagyis nem őshonos helyiek.
A Taska Tulip a honlapja alapján, az fent lévő hanganyagot többször végighallgatva, és Geraldinenal folytatott levelezésünk alapján is úgy tűnt, a legjobb a sok lehetőség közül. Bíztam benne, hogy a Tuliphoz közel találunk majd otthonra, és hogy itt helyben is annyira jó benyomásom lesz majd a helyről, mint ami kialakult előzetesen, látatlanban.
Malajziában egy kicsit más a rendszer, mint nálunk. Az egyik oldalon az ún. nemzetközi iskolák állnak, akik preschool rendszerben kezdik meg a működésüket, vagyis 3 évesen már mehet a gyermek, majd ott folytathatja az iskoláit, egészen az egyetemig. Van ebből francia, ausztrál, angol, német is, az árak pedig az otthoniakkal vetekszenek, csak a regisztrációs díj nagyjából fél millió forint, és ekkor még semmi sem történt, csak a füzetbe tollal beírták a gyerek nevét. A honlapok alapján persze fáj a szívem, hogy erre nincs pénzünk, mert zseniálisan felszerelt, jól képzett tanárokkal ellátott, minden igényt kielégítő egységekről van szó, de nem vagyok benne egészen biztos, ide járni nem jár együtt némi státuszdologgal is, vagyis nyilván ezeknek a gyerekeknek a szülei golfoznak, szabadidejükben vitorláznak, és még sorolhatnám... vagyis nem pont a miféle életet élik. :)
Vannak helyi bölcsődék, és óvodák, ezek államilag támogatottak, ide viszont nem nagyon vesznek fel jöttmenteket.
És van a harmadik féle, ami fizetős ugyan, de megfizethető, sokszínű és általában Montessori módszerrel dolgozik. Ez itt valamiért nagyon hangzatos, később kitérek rá, hogy szerintem miért reklámozzák...
Összehasonlítva Magyarországot és Malajziát, úgy látom, hogy nálunk sokkal több figyelmet kapnak a gyerekek a mozgásfejlődésük során, nagyobb hangsúllyal fejlesztjük őket e téren, mint itt. Fura volt, hogy a nyilvános játszótereken nem nagy a tolongás. Persze nagymelegben senkinek nincs kedve az utcán játszani, de azért vannak árnyékos helyek is, amik kifejezetten alkalmasak volnának arra, hogy egykorúak társaságában együtt mozogjanak, ismerkedjenek, ügyesedjenek a gyerekek.
Nos tegnap Josephyvel lakáskeresőben beszélgettem, ő pedig azt mondta, hogy épp úgy, mint az usában, itt is annyira féltik a gyerekeket az esetleges balesetektől, hogy inkább nintendot adnak nekik, mintsem engedjék, hogy egy magas mászókán lógjanak naphosszat... Kezdtem érteni, miért kerekedett el a múltkor egy anyuka szeme, látva Hanna amúgy tényleg elég extrém bravúrjait.
Viszont ahol nincs kereslet, ott a kínálat is csökkenni kezd...
Ez persze nem teljesen igaz, mert épp a Lake Gardens parkban két nagyobb játszó is van, az egyik példul hihetetlen szuper, de a városban nagyon nyitott szemmel kell járnom ahhoz, hogy találjak valami izgalmasat a gyerekeimnek, és ha van is, kihalt... Homokozó pedig egyáltalán nincs sajnos... Pedig mennyi mindent fejleszt a homok...
És hogy ez miért tartozik szervesen az ovi témához?
Nektek egészen biztosan nem kell becsuknotok a szemeteket ahhoz, hopgy az ovi szó egy épületet hívjon, termekkel, az előtérben öltözővel, és egy nagy udvarral, számtalan (most a minőségre nem térek ki...) eszközzel felszerelve.
Nos én is úgy hittem, ez az alap mindenhol. Hiszen annyira magától értetődő, hogy egy gyereknek kell a tér, kint és bent is egyaránt, kell, hogy inspirálja a közeg, vagyis sokféle, egymástól lényegesen eltérő játékra van szükség... szerintem nagyon fontos az óvónők kreativitása, de a gyereké mégannyira, és ha nincs előtte a hova, akkor nem indul... legalábbis a többség.
Ehhez az axiómámhoz képest úgy tűnik, hogy a helyieket speciel egyáltalán nem zavarja, hogy nincs nagy kert, ahol a gyerekeknek lehetőségük van kirohangálni magukat. Ha pedig van, akkor abban egy közepes méretű, nem túl összetett mászóka és maximum két hinta van. A Tulipban pl. még ennyi sincs... Pirinyó kert, használaton kívül (gondosan bekerítve, hogy a gyerekek ne tudjanak szem elől tévesztődni), és az előtetős teraszon egy kisebb mászóvár, pici csúszdával. Persze Taska a neve, vagyis bölcsi, és tényleg nagyon figyelnek rájuk és óvják őket, de a Tadika, vagyis óvoda sem volt jobban felszerelt, ahogy én láttam.
A másik furcsaság, a szerepjátékok teljes hiánya. A Tulipban nem láttam babakonyhát, babaházat, ellenben sok logikai játék volt, és a teret nagyjából elfoglalták a kisszékek, rengeteget énekelnek, festenek, rajzolnak, mintha ezeken a képzeleti folyamatokon keresztül vezetne egyedül az út a fejlődéshez.
És ez nekem nagyon fura. Sőt ijesztő... Hiszen mintha, meg szerepjátékok nélkül nem tudom, hogy hol marad a fantázia, egészséges-e mindezt negligálni, és nem látom az okot sem. Készülök írni egy levelet Geraldinennak, és megkérdezni tőle, vajon mi az ok, hiszen amúgy a közeg, az emberek és minden más (kivéve a tisztaságot, ami azért hagy nem kevés kívánni valót maga után) nemhogy rendben van, hanem elváráson felüli. A gyerekek édesek, és épp akkor voltunk ott, amikor a szülők érkeztek a kicsikért, egytől egyig szimpi, kedves, tisztaarcú felnőttek voltak, mind külföldi... Így aztán tényleg nem értem.
És félek Hannát egy picike helyre adni (korosztályonként vannak külön helységekben, ezek egyenként úgy 20 nm-eresek, és bár maximum 6 gyerek van benne, mégis zsúfolt érzésem van, volt), ahol bár csak fél egyig lehet (eddig tart a hivatalos "oktatás"), nem tudom meddig tartogat számára újat. Mintha most meg átesnék a ló másik oldalára, és inkább adnám egy helyi hodályba, csupa maláj közé, ahol ő az egyetlen kékszemű, de van tér, és lehet rohangálni, és mit bánom én, ha négy évesen elkezdik neki a betűket tanítani (mert itt az a rendszer) viszont éri elegendő inger.
Így aztán nagyon nagy a dilemmám... Végignézve újra egy halom honlapot, mindenhol a nyelv, meg a logikai készség, meg a természet elfogadása volt a hangsúlyos, de sehol egy mondat a mozgásról... Holott ez itt egy egészségesen élő, alapvetően sportoló népség. Minden condoban van konditerem, teniszpálya, egészségesen esznek... Újabb kérdőjelek. Jó volna kibogozni.
Mert persze azt is lehet, hogy délutánonként én viszem őket különórákra, de egyelőre nem találtam semmi használhatót, mondjuk lovaglást (amit igen, ott 6000 ft egy óra...), vagy úszást... de lehet hogy csak én vagyok béna. És őszintén szólva jobban szeretem, ha délelőtt érik az ingerek és délután már csak lecseng, mint fordítva...
Itt tartunk most, pedig annyira bíztam benne, hogy megvan amit kerestem...
Fogalmam sincs, hogy merre tovább, elmentünk néhány nagyobb ovit megnézni kívülről, az udvar nem volt kecsegtetőbb, viszont mind főút szomszédságában volt... zajos, büdös.
És látom, Hannának nagyon hiányzik, kell az ovi.
Lassan pedig Miminek is... A tulip mellett persze az is szól, hogy oda együtt is járhatnak.
Nem tudoooom...

Hanna negyedik születésnapja

Csakazértis elkezdem, mert muszáj, hogy meglegyen...

Totally confused

Így szép magyarosan...
Kis szüttyögés következik, előre is elnézést érte...
Mikolt jól van :)
Áron köhög, Daninak tegnap láza volt. Dani jobban van, Áron szegény nehezen viseli az itteni viszonyokat. A foga is kínozza, nagyon sokat sír, és szerintem utálja a kő burkolatot az apartmanban, mert ha odakint a melegben leteszem, szó nélkül és sokat eljátszik, de idebenn egy rémálom.
Nagyon nagy ez a város. Nem vagyok hozzászokva. És nem annyira szeretem, hogy a rengeteg választási lehetőség illúziójában a lényeges dolgok nehezen jönnek szembe. Nem szeretem, hogy az egyetlen normális program, ha bemegyünk egy bevásárlóközpontba, és keresünk valamit a gyerekeknek,a mivel eljátszhatnak... Mert a házban, ahol lakunk nincs játszótér. Kicsi a kertje is, és a medencéken kívül nincs nagyon más opció. Még az utcára sem tudunk nagyon kimenni, mert nincs hova, de erről már írtam.
Nincs kéznél semmi. Vagyis persze a bőröndök tartalma igen, de ez elég csekély ahhoz, hogy lekössön három apróságot.
Nagyon hiányoznak a saját dolgaink, és legfőképpen az a tudat, hogy van "otthonunk".
Két hete folyamatos lakáskeresésben vagyunk, én minden éjjel az éppen aktuálissal álmodom. Most négy olyan van, amiről el tudom képzelni, hogy hosszú távon az életterünk legyen, de ha az egyiket elengedem, azonnal hiányzik. Mintha még mindig azt a kirakóst szeretném, amiben én válogathatom össze, ami számunkra fontos.
Vidéki lány vagyok. Ráadásul négy éve már azon a helyen éltünk, ahol felnőttem. Elképesztő biztonságot adott az ismerősség, és Daninak is könnyű dolga volt, hiszen csak engednie kellett, hogy megismerje azt, ami nekem magától értetődő volt.
Itt, ha megnézünk valamit, akkor azonnal az az érzésem, hogy muszáj látnom a környéket, sétálnom a környező utcákban (már ha van olyan), megnéznem magamnak a boltot, az óvodát, a játszóteret, és elrendezni a fejemben, hogy mihez mi van közel, vagy messze. Autó nélkül ez nem megy. Autónk pedig pillanatnyilag nincs. Taxival mehetnénk, de egy cseppet sem egyszerű a gyerekek napirendjébe egy ilyen programot beiktatni, gyerekülések nélkül, melegben, fogalmam sincs, mikor.
Pedig annyira vágyom rá, hogy megszüljük a döntést, néha úgy érzem, jobb volna, ha valaki azt mondaná, ez az, tessék, be lehet költözni, mert akkor bosszankodhatnánk azon, hogy miért pont ezt, vagy így, de megtanulnánk élni ott, és kész. Így a miénk a felelősség. Méghozzá elég hosszú távon. :)
Egy biztos, ez egy új élet. Rengeteg kihívással, és még mindig a túlélésre hajazva...
Otthonra vágyom... Az átmeneti állapotból egy picit sok volt már az elmúlt három hónapban. :) Persze a biztos pontok, az igazán lényegesek megvannak, de tényleg vágyom a keretekre is. Meg aztán arra, hogy tartalommal tölthessem meg. Még mindig idő... Türelmetlen vagyok?

Ma nem írok

Mert elfáradtam...
A taxival hazafelé jövet (mindahányan belepréselődtünk és ki-be szálltunk 5 órán át sokszor) azon gondolkoztam, hogy az életünk jelenleg olyan, mint egy folytatásos teleregény, és valószínűleg sokan vannak, akik várják a folytatást :)
De ma nem írok... pedig sokminden történt, lakásügyben, oviügyben is, és jó dolgok... vagyis remélem, hogy jók. De már annyiszor volt ilyen érzésem, hogy most egy kicsit várok, mielőtt kikotyognám...
Azért írhattok, hogy nemáááár!!!

KLCC feketén fehéren

Péntek késő délután, miután Dani befejezte az első heti munkát, felkerekedtünk és bementünk a belvárosba. Péntek lévén hatalmas volt a forgalom, a muszlimok délben imádkoznak, ilyenkor a munkahelyekről is hamarabb elmennek, aztán van, aki vissza se megy már. Ilyenkor akkora a városban a forgalom, hogy a taxis, mikor meghallotta, hogy Dani hová szeretne hazajutni, azt javasolta, menjen inkább kötött pályással.
Így mi is ezt választottuk, a rapidKL-lel utaztunk, amin olyan hűvös van, hogy a gyerekekre hosszúujjút és vékony sapit adtam. (aki gyerekkel jön, az jó, ha ilyen esetekre bekészít egy egy melegebb darabot... nekem egy kendő is megtette)
Az ikertornyok szomszédságába igyekeztünk, ahol egy gyerekmedencés játszóterezés volt a program. Fejkendős női parkőrök vigyázzák a rendet, ami azt is jelenti, hogy síppal a szájukban jeleznek, ha valami olyat csinál a látogató, ami veszélyes, vagy tilos. Pl. pároknak kézenfogva sétálni..., vagy kamaszoknak a hintára ráülni, illetve a víz partját jelző kék mozaikon belülre cipővel lépni.
A popsitörlős dobozunkra is árgus szemekkel vigyáztak, amikor anyukám egy padon felejtette, betették a megőrzőbe, itt épp a wc volt ilyen.
A közeg amúgy teljesen jól funkcionál, bár sötétedés után nincs pancsolás, és a játszó felénk nem kapna eu konform minősítést, ráadásul egy kicsit a kevesebb több elv alapján használhatóbb is volna, egymás hegyén hátán vannak a mászókák, három gyerekkel egymagam nemigen mertem volna megejteni ezt a látogatást. Szempillantás alatt szem elől téveszthető a gyerek a játékrengetegben.
Hazafelé az állomáson vacsoráztunk, (mindannyian eléggé elfáradtunk a héten, és reméltük, hogy leegyszerűsítjük a dolgunkat egy kellemes, és gyors vacsorával házon kívül) de inkább egy tapasztalattal lettünk gazdagabbak, ami így szól: Ne úgy értsd az ételt, ahogy a menükártyán látod... Mert a spagetti vízben úszott, inkább egy tofus tésztalevesre emlékeztetve, bár Hannát ez láthatóan cseppet sem zavarta.

Áron 11 hónapos

A képek ne tévesszenek meg senkit, a legsírósabb hónapot tudjuk magunk mögött.
Az elsőn a fogát gondoltam megmutatni, de azt hiszem épp semmi sem látszik. :) Csak az, hogy mennyire szereti a vizet. Bár mostanában ha egyedül fürdik, annak is kétségbeesett sírás a vége. Tegnap véletlenül sikerült belefelejtkezni a pancsolásba, és még cuppogós puszikat is dobált örömében. Lásd második kép.
Felülről 10 kiló, szerintem 80cm, és immár kétfogú.
Az alvásokkal ugyanúgy áll, mint otthon, mellettünk alszik... egész éjjel, lévén az egy darab kiságyat Mikolt kapta. Így éjszaka háromszor csatlakozik, majd forgolódik egy sort, és végül általában szájbarúg, vagy csak simán rámfekszik. Szeretem a közelségét, bár voltak már pihentetőbb éjszakáink is. Nappal egyet, vagy kettőt alszik, babakocsiban...
Az eddigi jó étvágya a múlté. Ha otthoni ízeket ehetne, akkor gyanús, hogy jól enne, de itt nem jó semmi. A fogzásra is foghatnám, de a pépest pont olyan fancsali arccal utasítja el, vagy löki ki a szájából, mint a darabosat. Sokszor ötletem sincs, mit adjak neki, mindent végigpróbálunk, és van, ami sikerrel a pocakjába jut, és van, ami semmi esetre sem.
Sírós. Érzi a feszültebb mamát, az idegen környezetet, nem szereti, hogy állandóan izzad (téli gyerek), nem szereti a kőpadlót, viszont szereti a lépcsőket, a medence szélén pancsolni, és mindenek felett kézben lenni... Szegény anyukám...
Beindult a beszélőkéje is, ammm mondja ha enni kér, appa, mondja a lámpára, és ha mi mondjuk, lámpa, ragyog a szeme, és mosolyog elégedetten.
A mozgásával kapcsolatban igyekszem gyakorolni vele, de nehéz dió, mert nem szereti. Persze nem ez a lényeg, hanem hogy csináljuk, de jobb volna még többet, még jobb kedvvel ügyesedne.
Jó volna, ha Kornél itt lenne velünk, hiányzik a heti rendszeresség, és látom, hogy sokat ül a lába közé, sokszor előre felé esik, nem a popsijára huppan, hogy ha kapaszkodót talál, akkor húzza magát, és ez nem jó így.
Gyerektársaságban, idegen helyen kivirul, felfedez, mindent megvizsgál. Aminek nagyon örülök, hogy nem akar mindent a szájába venni...
Erős, és egyre erősebb, kitartó, alapvetően kiegyensúlyozott, mosolygós (úgy szeretném ezt a mosolygósságot minél gyakrabban látni...) édes kis bogár, a nagy fehér buksija és a kék szemei az itteniek arcára mindig mosolyt csalnak, mi pedig hitetlenkedve nézzük, milyen kis csibész, mekkora kisfiú már.