Deepavali

Avagy a fény ünnepe.
Malajziában több etnikum él egymás mellett, malájok, kínaiak és indiaiak adják a többséget. Mindnek megvannak az ünnepei, a főbbek 18 napot tesznek ki egy évben. Az igazságosság jegyében, és nyilván mert vallási okokra hivatkozva amúgy állandó fluktuáció volna a munkanapokban, mindenki szabadnappal ünnepelheti a legfontosabbakat, így szám szerint 18 munkaszüneti nap van egy évben.
Ha hétvégére esik az ünnep, akkor a hétfőt adják ki szabadnak. Hogy akkor mikor dolgoznak? Dani pl. kéthetente szombat délelőttönként is.
Ma az indiai populáció egyik legjelentősebb ünnepe volt soron, az öt napos Diwali harmadik napja. A hagyomány szerint ezen a napon az emberek új ruhát viselnek, és természetesen templomban is ünnepelnek. A rövid leírás szerint ez az a nap, amikor a leghosszabb az éjszaka, és ezen a napon győzedelmeskedik a világosság a sötét gonosz felett. (Krisztus születését is szokták ekkorra datálni) Kis lámpásokat állítanak fel a lakásokban, amelyek egész éjjel égnek.
Tegnap éjjel a városban mindenhol tűzijátékkal köszöntötték az éjfelet, a 23. emeletről pazar látványt nyújtott a sok kisebb nagyobb fényár. Hanna nem is nagyon tudott aludni, félt a zajtól... nem csodálom. Amikor megmutattuk neki, mi ez a hangzavar, tátott szájjal figyelte a mindenhonnan felbukkanó fényeket.
Vártuk a mai napot, szerettünk volna újra eljutni abba a hindu templomba, ami hat éve annyira nagy hatással volt ránk. A közeg, amit éreztünk, ahogyan feltöltött energiával, a színek, az illatok, mind varázslatosak voltak. Meg akartuk mindezt mutatni a lányoknak és anyukámnak is, ez az alkalom pedig kitűnő volt erre a látogatásra.
Ma egyébként a túlélésre játszottunk, minthogy a kislányok hajnali háromkor aludtak el, azt gondoltuk, ha ma ébren tudjuk tartani őket nappal, akkor este sikerül majd rendes időben ágyba kerülniük. Emiatt estére már megfelelően nyűgösek is voltak, ám amikor beléptünk a templomba, ahol nem volt túl sok ember, viszont akik voltak, azok mind ültek, vagy ácsorogtak, zene szólt és néhol egy egy szertartást végeztek, a gyerekeink lehiggadtak, lelassultak, előbb csak ücsörögtek, aztán sétálgattak, itták magukba a látvány.
A sok száris nő, festett homlok, a félmeztelen papok mind újdonság voltak nekik, mi pedig ugyanazt éreztük, mint először. Nagyszerű.
Sajnálom, hogy nem értjük ezt a vallást, nem tudjuk pontosan, hogy mi történik, ennek ellenére ma is ugyanolyan befogadóak voltak, mint anno. A gyerekeknek almát adtak, többen megsimogatták őket (itt a fehér gyerek szerencsét hoz...), és végül enni is kaptunk. Hatalmas fazekakban álltak a rizsfélék, ezekből kaptunk egy jóadag kóstolót. Áron végre jóllakott az édes rizzsel, sajnos egyelőre még nem találtam meg neki az otthoni ízek alternatíváját, és bárhogy igyekeztem, az volt az érzésem, éhes maradt... Jó volt látni, hogy miközben Mimi egy négygyerekes francia expat család egyik fiúgyerekével kokettál, Áron degeszre tömi a kis pocakot.
Végül a hozzánk legközelebb lévő Vishnu szentélyben volt egy szertartás, amin a kislányaink az első sorban tolongva vettek részt. Kaptak egy egy pöttyöt a homlokukra és egy egy banánt is.
Élményekkel telve jöttünk el, azóta is azon gondolkodom, milyen hihetetlen ez, ahogy a történelem megismétli magát, immár kiegészülve, családként...