Totally confused

Így szép magyarosan...
Kis szüttyögés következik, előre is elnézést érte...
Mikolt jól van :)
Áron köhög, Daninak tegnap láza volt. Dani jobban van, Áron szegény nehezen viseli az itteni viszonyokat. A foga is kínozza, nagyon sokat sír, és szerintem utálja a kő burkolatot az apartmanban, mert ha odakint a melegben leteszem, szó nélkül és sokat eljátszik, de idebenn egy rémálom.
Nagyon nagy ez a város. Nem vagyok hozzászokva. És nem annyira szeretem, hogy a rengeteg választási lehetőség illúziójában a lényeges dolgok nehezen jönnek szembe. Nem szeretem, hogy az egyetlen normális program, ha bemegyünk egy bevásárlóközpontba, és keresünk valamit a gyerekeknek,a mivel eljátszhatnak... Mert a házban, ahol lakunk nincs játszótér. Kicsi a kertje is, és a medencéken kívül nincs nagyon más opció. Még az utcára sem tudunk nagyon kimenni, mert nincs hova, de erről már írtam.
Nincs kéznél semmi. Vagyis persze a bőröndök tartalma igen, de ez elég csekély ahhoz, hogy lekössön három apróságot.
Nagyon hiányoznak a saját dolgaink, és legfőképpen az a tudat, hogy van "otthonunk".
Két hete folyamatos lakáskeresésben vagyunk, én minden éjjel az éppen aktuálissal álmodom. Most négy olyan van, amiről el tudom képzelni, hogy hosszú távon az életterünk legyen, de ha az egyiket elengedem, azonnal hiányzik. Mintha még mindig azt a kirakóst szeretném, amiben én válogathatom össze, ami számunkra fontos.
Vidéki lány vagyok. Ráadásul négy éve már azon a helyen éltünk, ahol felnőttem. Elképesztő biztonságot adott az ismerősség, és Daninak is könnyű dolga volt, hiszen csak engednie kellett, hogy megismerje azt, ami nekem magától értetődő volt.
Itt, ha megnézünk valamit, akkor azonnal az az érzésem, hogy muszáj látnom a környéket, sétálnom a környező utcákban (már ha van olyan), megnéznem magamnak a boltot, az óvodát, a játszóteret, és elrendezni a fejemben, hogy mihez mi van közel, vagy messze. Autó nélkül ez nem megy. Autónk pedig pillanatnyilag nincs. Taxival mehetnénk, de egy cseppet sem egyszerű a gyerekek napirendjébe egy ilyen programot beiktatni, gyerekülések nélkül, melegben, fogalmam sincs, mikor.
Pedig annyira vágyom rá, hogy megszüljük a döntést, néha úgy érzem, jobb volna, ha valaki azt mondaná, ez az, tessék, be lehet költözni, mert akkor bosszankodhatnánk azon, hogy miért pont ezt, vagy így, de megtanulnánk élni ott, és kész. Így a miénk a felelősség. Méghozzá elég hosszú távon. :)
Egy biztos, ez egy új élet. Rengeteg kihívással, és még mindig a túlélésre hajazva...
Otthonra vágyom... Az átmeneti állapotból egy picit sok volt már az elmúlt három hónapban. :) Persze a biztos pontok, az igazán lényegesek megvannak, de tényleg vágyom a keretekre is. Meg aztán arra, hogy tartalommal tölthessem meg. Még mindig idő... Türelmetlen vagyok?