Mi, magyarok

Az utcán sétálva jönnek szembe az arcok.
Sokszor van olyan érzésem, hogy egy egy indiai, de akár kínai is hordoz fehér vért, van akinek olyan szabályosan "fehérember" arca van, hogy csak a bőre színéről lehet megállapítani, hogy valójában helyi.
A legszebb embereket még mindig az indiaiak között láttam, gyönyörű nők és férfiak vannak, öröm rájuk nézni. A kínaiak kerek fejét nehezen szokom, bár van köztük is kifejezetten szép. A malájok nagyjából a kettő között helyezhetőek el, kicsit világosabb a bőrük, mint az indiaiaknak, és kicsit kevésbé vágott a szemük és kerek a fejük, mint a kínaiaknak.
Egy dologban azonban nagyon hasonlítanak: mind megnéznek bennünket... és mind mosolyognak, ha a gyerekeket látják. Néha csak az egyiket veszik észre, aztán érkezik a második,és mire a harmadik manónk is előkerül, már biztos a sikerünk. :) Van aki csak szimplán rájuk mosolyog, van aki megsimogatja őket, kevésbé szeretem, amikor az arcukat fogdossák, pedig ez sem ritka. És a legdurvább, amikor olyan helyre megyünk, ami turistalátványosság, mert ott mi magunk is látványossággá válunk, olyannyira, hogy a múltkor a királyi palota kerítésénél nagyon nehezen lehetett lepattintani egy komplett kínai csoportot rólunk, szabályosan elleptek minket, engem átöleltek, és fotózkodni akartak mindenáron. Danira még rá is kiabált az egyikük, amikor a védelmünkre sietve elém állt... A gyerekekkel sem bántak kesztyűs kézzel, simán felemelik, elrángatják őket, csakhogy egy fotót készíthessenek velük együtt...
A játszóházban is inkább ázsiai arcokkal találkoztunk, nem csoda hát, hogy kezd hiányozni mindannyiunknak a mifajtánk látványa, hát még a szó, amit váltani tudunk.
Még az ideérkezésünk előtt felvettem a kapcsolatot két családdal, Ciliék a kis Lilivel nem is laknak tőlünk nagyon távol, de legalábbis egy városban élünk. Velük még nem sikerült találkoznunk, de tervben van, és remélem, hamarosan össze is hozzuk.
A másik család Penangon él, két kisgyerekkel, ez tőlünk nagyjából négy óra autóútra van. Karácsonykor egészen valószínű, hogy meglátogatjuk őket, addig pedig leginkább emailben tartjuk velük a kapcsolatot.
Pár napja derült ki, hogy a hétvégén lejönnek a fővárosba, mi pedig kaptunk az alkalmon, és megbeszéltünk egy találkozót. Ennek holnap lesz a napja, de Hannának már tegnap este meséltem Kristófról és Bogiról, arról, hogy magyarul beszélnek, hogy kicsit idősebbek, mint ő...
Hanna ma délben hajszárítás közben azt mondta: Én Bogival szeretnék iskolába járni!
Azóta pedig már három rajz született Boginak dedikálva... Azt hiszem nagyon vonzó számára, hogy valaki végre a mi nyelvünkön fog szólni hozzá... :) Akármennyire is fejlődik a szókincse, tegnap pl. a let's go-val bővült. :)
Hát így... örülök, hogy ennyire fontosak a kötődések, hogy örül, ha magyar hangot hallhat, és hasonló arcokat lát.
És természetesen mi felnőttek is így vagyunk ezzel. :)