Természetesen a legnehezebb falat azóta is az átállás.
Ma volt az első olyan este, hogy mind a három fél 11kor már aludt. Áron a legjobb ebből a szempontból, ő csak nap közben sírósabb, mint szokott, szerintem zavarja a klíma, és nem szereti az itteni kosztot. Pedig a babakajája elfogyott, a rizspehely még kitart egy darabig, de nagyon gyorsan rá kell jöjjek arra, hogy mivel tudom pótolni azt, ami otthon természetes volt.
Mikolt a megérkezésünk óta hajnali három körül alszik el, ma pedig ebben a percben érkezett azzal, hogy éhes. Hanna egyel jobban vette az akadályt, ő tegnap a tűzijátékok zajától való félelmében nem aludt el, ma csak egyszer jött ki enni, úgy fél egy körül, de hamar visszaaludt.
Fáradtak, de befogadóak és elfogadóak. A mai nap maratonisága sem hozta ki őket teljesen a béketűrésből, az esti program ennek fényében jól sikerült. Hozzáteszem, azért Hanna részéről több a nyafogás, Mimiénél pedig az akarat lett nagyobb... Jó, hogy a mami itt van, nélküle biztosan több lenne mindenből...
Hiányzik azért az állandóság, Hannának pedig szavakban is mérhetően a saját világa. Minden nap emlegeti az óvodát, és ma először ragyogó arccal mondott egy szerinte angol szót: boti... vagyis bottle. A lényeg, hogy egy csoporttárs nevére emlékeztette...
Reggelente megkérdezi, milyen nap van és megyünk-e már oviba. Remélem, hogy hamarosan igen.
A templomi este elég érdekes élmény volt abból a szempontból is, hogy bár volt sok indiai gyerek, a fehérek társaságát kereste mindkettő...
A legnagyobb dolog még mindig az, hogy nyár van, és lehet fagyizni, no meg medencézni. Élvezik is a vizet, minden percet a medencében töltenének.
Egyébként pedig ha itt vagyunk a szálláson, akkor játszanak, ki-ki megfelelő helyen... A szobák állapota miatt előre is elnézést... :) Nagyjából így...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar