Falramászós

A szombati napot folytatva...
A moziprogram mellett felfedeztünk három helyet, amire álmunkban sem gondoltunk volna.
Pedig egészen kézenfekvő, hogy a hol forróság, hol eső ellen az emberek zárt tereket keresnek szabadidős tevékenységek céljából, bár eddig ez kimerült a vásárlás-evés-némi szórakozás, mint játékterem, mozi egyvelegben. KL valójában egy plázaváros.
Node szombaton nagyot fordult a világ, amikor kiderült, hogy az a nagy bevásárlóközpont, ami mellett már annyiszor elmentünk, egy tetőkertet, egy búvárközpontot és Ázsia legnagyobb mászóhelyét is bennfoglalja. A tetőkertben nyílik a világ legnagyobb vízililioma, ezt sajnos még nem láttuk, de a képek alapján nagyon szép a kert. A búvárhely egy kis promenád végében bújik meg, tulajdonképpen egy apró medence az egész, félig nyitott, de tartanak mazsoláknak úszásoktatást, ami szintén nagyon felvillanyozott bennünket.
A mászófal pedig egyenesen mennyei. Mintha egy teljesen más világba cseppenne az ember, rengeteg a fehér (szerintem a vezetők közül is a legtöbben azok), a staff helyi, de mindannyian sportemberek, ami szívnek, szemnek jóleső.
Dani is, én is nagyon vonzódunk a fal, vagy sziklamászáshoz, bár mindketten elég régen műveltük e műfajt utoljára, és úgy tűnik, Hanna is örökölt valamit a szülők szenvedélyéből, aprócska kora óta folyamatosan mászik.
Mostanában a játszótereken, ha van, akkor a függeszkedős, átcsimpaszkodós alkalmatosságokat keresi, az öt fokot hibátlanul megcsinálja, egészen hihetetlen.
Rákérdeztünk hát, hogy vajon egy aligmúlt négy éves eljöhet-e kipróbálni a falakat, bólintottak. Van egy ún. kipróbáló óra, amin nem túl sok (bár Hannánál lényegesen korosabb) gyerek, szülői kísérettel, és oktatóval próbálkozhat.
Ma délutánra kaptunk időpontot, Hanna már két napja egyfolytában emlegeti, olyannyira, hogy tegnap előtt már jártunk ott, és a kicsiknek fenntartott játszóbarlangon mászott is, és azóta nehezen alszik el, a délutáni alvást is összezsugorította, csak menjünk már. És tény. Tehetséges. Annyira magától értetődően szépek, és kifinomultak a mozdulatai, és annyira az ő testalkatához találták ki ezt a sportot, hogy ma csak néztem, fotóztam, és gyönyörködtem benne.
Kapott egy kis bukósisakot, először egy kisebb falon mászott, mint egy kis gyík...
aztán következett a beülő, és felnőtteket megszégyenítő ügyességgel ment egyre magasabbra, míg el nem érte a csúcsot. Sokszor egymás után, mindig más pályán.
Nem szeretek az elfogult szülő szerepében tetszelegni, látom, ha valamiben nem ügyesek, de ez egészen felkavaróan szép volt.
Egy órán keresztül, kitartóan mászott, egyszer egy kisfiú (olyan nyolc éves korú) aztán ő váltásban, figyelt, küzdött, a végén már remegett a keze lába, de csinálta. Élvezetből. És tényleg nagyon szépen...
Mikor letelt az óra, az oktató azt mondta Daninak, hogy nagyon tehetséges és egy magántanárral nagy eredményeket lehetne vele elérni. Persze, hogy nem ez a cél, és persze, hogy eszünk ágában sincs magánórákra járatni, és természetesen nagyon büszkék voltunk rá.
Miután levette a cipőt, sisakot, beájult a babakocsiba, és azt mondta, kér három virslis perecet és négy simát :):) Azt hiszem, megdolgozott érte :):) a mi nemolyanjólevő gyerekünk... :):)
Íme néhány kép, talán átjön róluk Hanna komolysága, és a mászás szépsége.
Ez itt a kilátás, és a kis középső, aki egészen más technikával, de lelkesen utánozta a nagyot :):) aztán szemlélődött. Közben Peti Áron után rohangált, akinek már a kötelek között rohangálás is kielégítő élményt jelentett.

Egy csokornyi nyár

Ma délelőtt Petinek remek ötlete támadt. A telefonjával minietűdöket rögzített, amihez a lányok lelkes partnerei voltak. A kész alkotásokat majd a nagyszülők kapják, emailen. Ilyen ez a huszonegyedik század...
A telefonozás eltartott vagy fél órát, aztán persze kezdődött újra a mitkezdjünk a háromgyerekkel, amikor már elég késő van ahhoz, hogy elkezdjenek bomolni, de még elég korán ahhoz, hogy ebédeljünk, aludjunk.
Kimentek a kertbe, (ezt megfelelő mennyiségű ellenállás előzte meg a részükről) én pedig kedvet kaptam, és vittem a fotómasinát is, hogy végre rögzítsek.
Miközben a fotelban ülve vártam a jó pillanatokat (ki is a legfáradékonyabb...), arra gondoltam, hogy februárban odahaza már elég depresszív hangulatom volt, torkig a hideggel, sötéttel, latyakkal, sárral, öltöztetéssel. És mert talán a legeslegjobb része az itteni életünknek a zoknimentesség (és az ezzel szorosan együttjáró összes többi meleg ruhadarab negligálása (szerintem a fűzős cipőt megkötni sem fogják tudni a gyerekeim jódarabig...)), arra gondoltam, küldünk egy kis nyarat a télbe, hamár meleget nem sikerül.
Természetesen ment a vizezés, a kavicsozás, a zsebkendőnyi kertben, öröm volt nézni, ahogy az amúgy elég tikkasztó melegben az árnyék és a víz milyen lelkesedést vált ki mindegyikükből. Ebédig a hangjukat sem lehetett hallani...

Update

Feltettem kétszázvalahány képet...
Közben vettem észre, hogy nem írtam sem a karácsonyról, sem arról, hogy Dani volt a Mikulás...
Ami pedig még mindig nagyon fura, hogy a decemberi albumban forró nyár van... Hiányoznak a havas, overálos képek.

Íme a negyedik

Felhagyva azzal a kényszerképzettel, hogy ha kimondom baja eshet, és félretéve a félelmemet is ezügyben, valamint letéve annak a terhét, hogy lett volna, akivel személyesen szerettem volna beszélni erről, de nem sikerült...
Nos szeretném megosztani veletek azt az örömhírt, amit már egy ideje sejtettem, de két hete már biztosan tudok...
Egy újabb kisbabát várunk, júliusra.
Nagyon picike még, ezért a félelem, de nem tudtam tovább magamban tartani, mert ilyen távolságból ha lehet még inkább szükségem van a tudatra, gondolatban velünk vagytok... történjék bármi.
Nem egyszerű az eleje, mint ahogy nekem sosem volt az, állandó az émelygés, és a fáradtság, van bennünk rengeteg kérdés, hogyan legyen most, később, az érkezése körüli időszak... de megtaláltuk a legjobb helyet és orvost (mintha otthon lettem volna, nagyon megnyugtató volt a tapasztalat), és elfogadtuk, hogy a döntést ezúttal sem teljes mértékben mi hoztuk, ma már ízlelgetjük a gondolatát annak, hogy hamarosan két-két gyerekkéz jut majd egy egy felnőttébe...
Addig igyekszem erőt meríteni a gyerekek életöröméből, lelkesedéséből, bepótolni, amit nem tudok leírni, mert folyamatosan alszom, vagy kóválygok, és növesztgetni az amúgy már most letagadhatatlan pocakomat.
Jólesne néhány szeretethullám otthonról... nagyon.
Íme a kis babszemünk...

Mit érzek most?...

Áron születésekor 36 megjegyzés érkezett.
Akkor úgy éreztem, valami láthatatlan, megfoghatatlan dolog történik, mintha rá tudnék feküdni erre, mert megtart...
Egy órája olvasom Áron érkezése utáni egy hónapunkat, és egészen hihetetlenül közeli. Egyben rengeteget ad ahhoz, hogy újra felfogjam, négy gyerek, az nem három, és a negyedik sem fog magától felnőni... sőt.
Még csak délután van, és a háló újrateremtette magát, újra azt érzem, hogy tartotok... a gondolatokkal, azzal a kedvességgel és szeretettel, amivel örültök ennek az apró kis babszemnek. Tudom, hogy sokan vannak, akik csak olvasnak, de nem írtak, és mégis fognak ránk gondolni.
Hálás vagyok a gondolataitokért, azért, hogy olvastok, hogy figyeltek ránk... nem ezért írok. És most mégis úgy érzem, ha nem írnék, lehet, hogy ma nagyon elkeseredtem volna. Ehelyett kaptam... és már megint nem tudom, hogyan adhatnék.
Így aztán "bedobom" ebbe a közös nagy hálóba azt, amim most van, a viszontgondolataimat, és hogy köszönöm!!! Élni jó.

Újabb gyöngyszemek, tegnapról

Míg én a tegnapi napot anyukám jóvoltából szinte teljes egészében a kanapén ülve töltöttem (anyukám ittlétéről eddig nem sok szó esett, pedig erről is kellene írnom... hamarosan), a gyerekek megcsillantottak néhány elsőt, meg egy pár nagyon édes apróságot.
Áron majdnem egész nap nyűgösködött, szerintem a foga jöhet újra, teljesen olyan volt, mint amikor megérkeztünk... bár gyanítom, ő az én lelkiállapotom egyik legjobb kivetítője egyben. Node reggel, először mióta tud járni, felébredt a miágyunkban, lemászott róla, és széles mosollyal kitotyogott a nappaliba. :):) Hallottuk, ahogy csattan a kis lábacska, és szuszog a pici hozzá, de nem hittük, csak amikor megjelent a kis kerekbuksi. :):) Azóta emlegetjük :):)
Délelőtt Gymboreen voltunk, ahová ma kivételesen Mimi Hannával szeretett volna zenefoglalkozásra menni. Hanna az első alkalommal nehezen viselte, hogy egyedül menjen be, most kifejezetten tiltakozott az ellen, hogy bemenjek vele. Megígértem neki, hogy nem ülök mellé, ezzel megköttetett a kompromisszum. És milyen jó, hogy mehettem... Hanna majdnem minden dalt énekel a foglalkozás vezetővel, mellé ül, úgy, mintha otthon lennénk, kis jobbkéz itt is. Bár nem érti, és néha halandzsa angolt beszél, de a good day, how are you már szinte tökéletesen megy neki. Elképesztő öröm látni, ahogy megtalálta a helyét, és ahogy szívja magába ezt a más nyelvet, idegen kultúrát.
Mikolt egyre többet beszél... és nagyon szórakoztató. A legújabb szófordulata az: ajajj... Minden mondatot így kezd, ami kicsit is érzelemteli. Ajjajjj... kifolyt az itatóm. Mára az ajjajj mellé megjelent az oóóó is :):) Oóóó, felébredt Petike, meséli a könyvből. :):)
A foglalkozáson pedig van egy rész, amikor játék mikrofont adnak körbe, ebbe lehet énekelni. Ő is odaállt, de amikor az orra alá dugták a dolgot, megrettent: Kicsike vajok... mondta, és belémbújt. Fordítottam, hát persze, hogy kapott egy adag mosolyt másoktól is. :)
Így telnek a napjaink, Mikolt is fogat növeszt, elég rettenetesen néz ki, de azt állítja nem fáj neki. Dejó! :)

Holnap költözünk

Majd elhiszem, ha ott leszünk, ma még volt néhány bizonytalanság (többek között a költöztető céggel futott Dani pár kört, akik nem akarták holnap kiszállítani a konténerünket, arra hivatkozva, hogy nem fizettük még ki maradéktalanul a számlát, amin egy olyan összeg is szerepel, amit Dani nem gondol jogos követelésnek...), de úgy tűnik az összes akadály elgördült az otthonteremtés utolsó fázisa elől...
Kicsit úgy érzem magam, mintha egy nagyon hosszúra nyúlt sorozat szereplője volnánk, és egyáltalán nem rajtunk múlik a forgatókönyv. Így az az öröm, ami amúgy kíséri az ilyen nagy volumenű eseményeket, most kicsit csökkentett módban van csak jelen, de nagyon bízom benne, hogy holnap elér engem is az a pozitív hangulat, amit úgy várok, mióta nekiálltunk lakást keresni.
Mert abban egészen biztos vagyok, hogy a legjobbat (bár nem a legnagyobbat és legmodernebbet választottuk, az otthoni életünkhöz mégis a legközelebb álló ez, így aztán a legszerethetőbb is) választottuk amit csak lehetett.
Néhány kép máról... A medence és a környéke (kb. 50 méter a kis kertkapunktól), valamint a bejárat felőli közös tér, és a hátsó kapu, ami a kiskertre nyílik...

Végre

Most, hogy összeraktam a gépet, és sokadjára, de sikerült beüzemelnem a mobilinternetet is (rendes kitudja mikorra lesz, lévén monopol helyzetben van a helyi szolgáltató, nekik nem sürgős...), igyekszem mindent pótolni. Nem egyszerű, mert rengeteg mindennel adós vagyok, és rengeteg minden kikívánkozna belőlem, azért igyekszem...
Addig is, kérlek kérdezzetek, miről lenne jó olvasni. A gép a második emeleten van, így csak akkor jutok hozzá, ha alszanak a gyerekek, és akkor többnyire én is alszom :) ezért kevés az idő, de a hiányt érzem, és kell, hogy írjak, de sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, ha lenne némi támpont, miről is kellene. Persze azon kívül, ami nap közben történik...
Mától remélem újra rendszeresen írok, rossz volt ez a kényszerpihenő.

Édesanyámról

Hétfőn hazarepült...
Egész nap figyeltem, őt is, magamat is, hogyan éljük meg ezt az elválást, és egyáltalán, milyen volt ez a hét hét együtt.
Az új helyen csak hat napot laktunk közösen, de ez a hat nap olyan sokkal könnyedebb, jobb volt, mint az előző hetek, hogy ha tehetném itt kezdeném elölről.
Bent a városban, ahol minden ismeretlen volt, a körülöttünk lévő bútorok, a hatalmas ház, az állandó forgalom, a zúgás, amit még a 23. emeleten is lehetett érzékelni, mindannyiunkra rányomta a bélyegét. Nem így szoktunk élni, és ezzel együtt úgy hittük, ez az életünk. Hosszú volt az átmenet, és nagyon hosszú időt vártunk arra, hogy újra otthon lehessünk.
Ettől, meg nyilván attól, hogy az anyukám nem beszél angolul, és egyedül jött (soha még nem volt ennyit és ilyen távol otthonról) neki is, nekem is nehéz volt. Voltak konfliktusaink, zömmel akkor, amikor valamiért feszült voltam a gyerekekkel, rendszeresen éreztem, hogy úgy kellene nevelnem, ahogy ő jónak gondolja. Ez pedig rólam (is) szól... De abban a helyzetben nehezen küzdöttem meg ezzel a vélt elvárással, és nem volt jó.
Pedig mekkora segítség volt, hogy akkor is ott volt. Hogy amikor a legnehezebb volt, lefekhettem, mert volt, aki enni adott Áronnak, olvasott a lányoknak, vagy a taxiban még két kéz volt, hiszen rengeteget mentünk így, három gyerekkel gyerekülések nélkül.
Csak így tudtam megoldani, hogy eljussak velük gymboreera, az egyetlen lehetséges töltődési helyünkre, airől ma már tudom, nem tökéletes, és nem nagyon húz oda a szívem...
Csak így tudtunk Danival néha kettesben eljutni lakást, vagy autót keresni.
Csak így sikerült elmennem orvoshoz gyerekek nélkül.
Főzött, mosogatott, vasalt, gyerekezett, rengeteget segített.
Amikor végül átköltöztünk, minden napra jutott valami szerelni való, ha nincs itt, sosem lettem volna készen semmivel. Egy hete csak pakolok, és még mindig nincs vége...
Hétfőn, amikor a repülőtéren elbúcsúztunk, mindketten sírtunk. Én még akkor is, amikor hazafelé tartottunk az autóval. És most is.
Mert eddig volt egy felnőtt, akihez lehetett beszélni, és nem csak gyerektémákról értekezni egész nap. Mert volt valaki, akiről tudtam, a legjobbat akarja nekem is, a gyerekeknek is, és nem kér cserébe, még akkor sem, ha úgy érzem, azt várja, legyek jobb, türelmesebb, megértőbb. Hiszen Dani csak este ér haza, reggel pedig, amikor ébredünk már nincs itthon. És még mindig nincs senki, akinek fontosak volnánk, akivel lehetne közös programot szervezni, aki szólna hozzánk...
Nagyon kíváncsi voltam, ő hogyan élte meg ezt a pár hetet.
Azt mondta, olyan volt neki, mint egy igazi mesében.
Hogy bármennyire is ismer bennünket, most látott bele igazán az életünkbe. Hogy ennyi időt még egyben sosem töltött az unokáival. Áronnal egészen összenőttek...
Hogy milyen volt ilyen messzire jönni?
Érdekes, hogy ugyanazt mondta, amit mi is éreztünk, mikor először jártunk itt... hogy a világ összezsugorodott. Nincsenek távolságok, hamár egyszer körberepülte valaki a földet.
És hogy itt is ugyanolyan emberek élnek, mint bárhol máshol, legfeljebb kicsit más a bőrük színe...
Amit mindig mondott, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabbak itt az emberek, mennyivel mosolygósabb ez a világ, mint odahaza.
Bánt picit, hogy végül sehova sem jutottunk el KL-en kívül. Neki nem volt hiányérzete. Annyi helyen járt így is, annyi emberrel találkozott, annyira izgalmas volt látni, ahogy elkezdünk egy új életet, hogy az jobb, mint bármilyen utazás.
Izgultam érte hazafelé. Végül KL-ben egy utaskísérő elvitte a kapuig, Amszterdamban pedig összetalálkozott egy magyarral, akivel együtt keresték az utat.
Tegnap este hazaért. Beszéltünk, jó kedve volt, vele voltak a testvéreim is. Szerettem volna kicsit én is velük lenni, osztozni abban az örömben, amit a hazatérés jelent.
Hiányzik... pedig volt olyan, amikor szívesebben lettem volna magam.
Azt ígérte, visszajön...
Mama, köszönök mindent!!!

Karácsony

Dani elvitte a gyerekeket, Bach Karácsonyi Ortóriuma szól, kint 30 fok, én pedig csomagolom az ajándékokat. Előkerültek azon is, amiket a család küldött... és természetesen nem látok a könnyeimtől...
Ha nem nézek ki az ablakon, egészen téli hangulatom van, talán még a havat is el tudom hinni...
Drága nagyCsaládunk, Drága Mama, Feri, Márkus, Matyi, Feri, Dédi, Csilla, Márton, Manó, Sanyi, Blanka, Mari, Pali, Peti, Drága Barátaink, és mind, akik olvassátok ezt. Áldott, békés, szeretetteli Karácsonyt kívánunk mindeteknek.
Nagy nagy szeretettel.
Kinga, Dani, Hanna, Mikolt, Áron és a csöpp

Áron egyéves

Drága kicsi Áron!
Míg a pocakomban voltál, alig hittem, hogy valaha lesz egy kisfiam...
Azóta minden alkalommal, amikor rád nézek, hálás vagyok, hogy minket választottál, hogy a lányok mellé érkezett hozzánk egy fiú is. Egy kis dömper vagy, egészen másképp fedezed fel a világot, mint a kislányok. Mindent szétszedni, mindenbe bemászni, mindent porrá zúzni. Amint elindultál, nincs megállhatnékod, folyamatos mozgásban vagy.
Szeretem ezt a világot, szeretem, hogy ilyen nagyon más vagy, mint amilyennek a lányokat megismertem. Öröm, hogy Daninak lett egy kisfia, és öröm, hogy általad sokszínűbbé lettünk.
Édes Áron, Isten éltessen sokáig!
Köszönöm, hogy vagy, köszönöm, hogy ismerhetlek.
Nagyon nagy szeretettel.
Mama

Áron első születésnapja

Nagyon vártuk a napját, és bár az előző nap még a költözködésről szólt, igyekeztem mindent legalább nagyjából a helyére varázsolni, hogy az ünneplés mégse dobozok között történjen.
A lányok alig bírták kivárni a délutánt, míg Dani hazaért, pedig szükségem volt minden percre, amit mindhárman alvással töltöttek, hogy becsomagoljam, előkészítsem... és közben jusson egy szusszanásnyi időm Áronra figyelni, no meg azokra az érzésekre, gondolatokra, amik az elmúlt évünket jellemezték.
Ahogyan született, épp olyan szépen, természetesen, könnyedén zajlott az első évforduló ünneplése. A becsomagolt ajándékok nem nagyon érdekelték Áronunkat, talán már megszokta, hogy ezeket sosem ő kapja... :) Szépen eljátszott egy kis műanyag aprósággal, közben az egész család köré gyűlt, és biztatták, bontogasson. Elénekeltük neki a születésnaposnak járó összes dalt, de még erre is csak csendesen mosolygott.
Végül a lányok nem bírták tovább, és megmutatták, hogyan is kellene egy születésnaposnak az ajándékokhoz viszonyulni.
Innen már minden sínen volt, bontogattak, Áron pedig kacagott örömében. Annyira édes, ahogy örül, ha kap valamit, sikongat, ölelgeti a játékot, szuszog, hangosan nevet.
A Manka baba (immár a harmadik a családban) ismét nagy sikert aratott, Áron ki sem engedte a kezéből... csak a tűzoltó autó kedvéért, amit viszont a lányok is nagyon szerettek volna tologatni, nyomogatni.
A legnagyobb csomag egy darazsat rejtett, ezt kapta Áron a nagycsaládtól. Mind egyszerre akarták kipróbálni, elképesztő sikere volt, nem is tudnám megmondani, minek örült az ünnepelt a legjobban. Bár Áron öröme minden újabb dolog után határtalan, és valószínűleg ez a lelkesedés mindenkire átragad. :)
Végül volt torta, hála a sokfoknak lehetett félmeztelenül kézzel enni. :) Nem a leggyerekbarátabb verziót választotta Dani, volt rajta tejszínhab, csokikrém... és gondolom rengeteg nemkívánatos dolog is, de ezalkalommal nem tudtam saját készítésű bababarát tortát készíteni, így ennek örültünk. :)
Áront elbűvölte a gyertya, és lelkesen etette Danit, míg ő maga egy kóstolás után nem kért többet a csokis sajttortából... valljuk be az édes csoki, és a kissé savanykás sajttorta nekem is egy kicsit bizarr volt...
Jó, hogy velünk volt anyukám is, nagyon jó kis délután volt, és persze hiányzott a nagycsaládi ünneplés, mégis ez a nap, Áron napja így volt kerek.
Boldog születésnapot Kicsi Áron!

Idén az első

Egy lehetetlen gyereksámlin ülök, és 10 perce próbálom rávenni a lehetetlen internetet, hogy kapcsolódjon.
Fizikai fájdalom, hogy nem írhatok, hogy egy csomó nagyon fontos mozzanata az életünknek nem rögzíthető abban a lelkiállapotban, amiben történik. Hogy egymillió örömöt és bánatot nem tudok megosztani azokkal, akik a kapaszkodót, az ablakot jelentik, akiktől (és most ez mennyire igaz) egyedül visszajelzést kaphatok...Nehéz.
Tegnapra ígérték az internetet. De ez Ázsia.
Ami miatt háromnegyed kettőkor nem tudok visszaaludni, az a legkisebb.
Ma voltunk orvosnál másodszor.
Az első látogatásunk nagyon ígéretes volt, részben az odavezető út okán, részben az élmény miatt. Egy külföldi családok egymást segítő szerveződése nyomán találtunk rá az egyetlen orvosra, aki Malajziában a legtermészetesebb módon segíti a szülő nőket, ő az, akinél (Penangon van még egy kollégája) egyedül vízben lehet szülni.
Hogy nekem mennyire meghatározó ez a közeg, azt hiszem mondanom sem kell, így egészen magától értetődő volt, hogy őt kerestük.
azt kaptam, amire számítottam, noha több lehetőség is felmerült szülés ügyben. De nyugodt voltam, hogy ha úgy döntünk, itt szülessen meg a legkisebb, van hova bizalommal fordulni.
Tegnap a csöpp betöltötte pocakban növekvő élete 13. hetét, ami egyben nekem a megnyugvást is hozza általában. Tegnap beszéltünk pár szót Danival a mai vizsgálatról, és mert nem volt senki, akire a többieket hagyhattuk volna, ötpluszegyen érkeztünk a kórházba.
Itt is készül ultrahang ebben a magzati korban, és lehetőség van a kombinált szűrésre is, ami az otthoni árak duplája.
Dani tegnap elbizonytalanított azzal kapcsolatban, hogy kell-e nekünk az a plusz 10%-al több bizonyosság a baba egészségével kapcsolatban, így ma, amikor a nyaki redő és az orrcsont is rendben találtatott, nem kértük a vérvizsgálatot.
És most fogalmam sincs, jól döntöttünk-e...
Valószínűleg semmi nem változna akkor sem, ha egy hét múlva kapnék egy közelítő arányszámot, mert érzem, minden rendben.
Viszont mielőtt eljöttünk, az orvos mutatott egy levelet, amit a főorvos, a kórház igazgatója és még valaki közölt, vagyis július elejéig nincs vízben szülés. Az egyikük szerint a baba megfulladhat amikor megszületik a vízben. No comment.
Nekem viszont kihúzták a lábam alól a talajt. A kettő együtt már megrémített.
Három alternatívát láttam eddig.
Az első, és legtermészetesebb gondolatunk az volt, hogy a gyerekekkel és Danival hazamegyek valamikor a 35. hét tájékán, Dani pár napot otthon marad velünk (kitudja hol laknánk...), majd visszarepül ide, és a szülés időpontja előtt pár nappal újra hazarepülne. Újabb pár nap, majd megint vissza, mi pedig valamikor, valahogy visszajönnénk. Alsó hangon is két hónapról van szó, egészen bizonytalan körülmények között, Dani nélkül, riaszt az újabb hontalanság gondolata, hogy megint semmink nincs, hiszen ebből az állapotból épphogy csak kimászunk, mire az icipici megszületik majd, de tudva, hogy ebben az esetben a legbiztosabb kezekbe kerülök, amikor annak itt az ideje.
A második, hogy itt szülök, a kórházban, vízben, ezzel az orvossal.
A harmadik, hogy itthon szülök. Mármint itthon, Malajziában, az otthonunkban, vagy házunkban... Ez sok helyen bicegős. Egy. A streptococcus fertőzés miatt antibiotikumot kell kapnom szülés közben. Kettő... Nincs kádunk. Még. Három. Senki sem fog kijönni segíteni, itt ez nem szokás. Vagyis doula van itt is, de ő nem igazán a fizikai oldalt támogatja, pedig most arra lenne szükség.
A második lehetőség elúszni látszik, az első nagyon sok nehézséggel jár, az utolsóban millió a kockázat.
Mióta itt élünk (és nincs se internet, se autó, se normálisan működő telefon a birtokomban), egészen erősen érzem a korlátaimat. Erősödöm mitagadás, de lassan ürülnek a készleteim. Mondhatnám, hogy egyre türelmesebb vagyok, ami igaz is, de ha egy kicsit a pszichológus énemmel nézek magamra, akkor inkább tűnik ez kontrollvesztettségnek. Tehetetlennek érzem magam, és ez nem jó. Egyre több hitre van szükségem, mert a tudás nincs a birtokomban (és ez nem pusztán az információ hiányából fakad), egyre inkább kell ráhagyatkoznom valamire, mert a konkrétumok hiányoznak. Nem áll ez messze tőlem, de nagyon vágyom valamiféle biztonságra.
Hogy legyen egy megbízható kapocs a külvilággal. Legalább egy.
A picikéről pedig...
Fantasztikus volt látni, ahogy a csöpp kezét szopizta, a kis fejét fogta. Tökéletes volt, és tudom, az is. Már nem félek. Csak tartok... Szeretném biztonságban tudni. Ez most a legfontosabb.
Elkezdődött az az év, amiben megszületik. Boldog Új Évet! :)

Velük élünk

Ha valaki eltévedt más magyarok Malajziában vezetett blogjába, biztosan találkozott olyan poszttal, ami az itt élő állatokról szól.
És nem is csak a természetről van szó, hanem arról a szoros szimbiózisról, amiben az emberrel élnek, akarva, akaratlanul.
Régi restanciám ennek a szeletnek a rögzítése, hiszen minden nap mosolygok, vagy bosszankodom miattuk... :)
A megérkezésünk napján a konyhában millió minihangyával vettem fel a küzdelmet, abban a hitben, hogy ki lehet őket kergetni legalább abból a térből, ami a legkényesebb. Mint hosszú távon kiderült, ez a lehetetlennel egyenlő. A minihangyák (méretüket tekintve nem nagyobbak, mint egy otthoni muslica) bárhol megjelennek, eső előtt, után, közben, napszaktól, és tisztaságtól függetlenül. Persze nem segíti a dolgot, ha bármi lecseppen, vagy kint marad, azonnal szagot fognak, és lepik el a konyhát, de volt már nagyobb sereg a lányok szobájában is, ami azért kellemetlen, mert bemásznak az ágyukba sőt a gyerekekre is.
Viszont amúgy ártatlanok, csak bosszantó, hogy bármit, amit előveszek, azonnal el is kell pakolnom, és erre sokszor nincs időm, energiám.
Az egyel nagyobb kategória a szúnyog.
Itt a parkban rendszeresen irtják, mert dingilázat terjeszt, ami egy meglehetősen kellemetlen tünetekkel járó betegség, másodjára pedig komoly következményekkel járhat. Így sok helyen szúnyogháló van (nálunk még nincs...), és a gyerekeket elvileg rendszeresen be kellene kennem. Mikolt a legjobban veszélyeztetett, őt szeretik a szúnyogok a legjobban... sajnos.
A patikában mosolyogtak, amikor Mandy rokonunk megkérdezte, ha ők nem kenik magukat, akkor hogyan védekeznek, hosszúujjút hordanak volt a válasz és tényleg. Az egyik fontos dolog, amit érdemes elkerülni, az álló, állott víz.
Egyfelől örülök, hogy nem a kis halastó mellé költöztünk, másfelől pedig értem a medencénk patyolat-tisztaságát.
Akiket nem szeretek, azok a pókok. Ezen a környéken kevéssel találkoztam, de a hegyekben megtalálható minden féle, fajta, akikkel viszont nem szívesen találkoznék... A nálunk lakókra jellemző, hogy kicsik, rövid lábúak, és ugranak. Brrr.
Következzenek a kicsit nagyobbak...
Gekko.
Én speciel szeretem őket, ma amikor Mikolt ágy amellett elhúztam a függönyt, a karnis mögül rohant egy fedezékbe. Nagyjából 10 cm-s volt, színtelen, kis pöttyökkel az ujjai végén. Megeszi a szúnyogot, volt az első gondolatom. :) Gekkok mindenhol vannak, kint és bent egyaránt, nálunk most került elő az első.
Kígyó.
Deviről egy másik poszt fog szólni, ő az, aki mostantól része az életünknek, egy indiai asszonyról van szó, aki segít főképpen takarítani, de bármiben, ami házimunka, gyerekfelügyelet, egyéb. Nos hétfőn volt itt először, és amikor a teraszról bejött, azt mondta, hogy jó, hogy nálunk ilyen gyér a fű, mert ezt a kígyók kevésbé szeretik. Meglepődtem, hiszen rengeteg ember él itt, azt gondoltam, a kígyók jobb szeretik a nyugalmat. De ezek szerint a hosszú füvet legalább annyira. Így azóta kicsit nyitottabb a szemem is, bár a kertnek nevezett terület minálunk annyira elhanyagolt (már elvileg készen van, csak még a kertész nem érkezett meg, akit egy hete várunk :)), hogy amúgy sem megyünk ki...
Madarak.
Van egy mérges arcú, sárga lábú, sárga csőrű rikkancs, velük tele a környék, és vannak varjak, ők ritkábbak.
Ami még elég gyakori, azok a majmok. Az autópálya mentén a hirdetőtáblákon ücsörögnek, a templomokban laknak, bárhol előfordulnak ők is. Kis termetű makákók, és egészen megszokták már az embert, így meglehetősen szemtelenek is. :) Érdekes ennyi szabadon élőt látni, de barátkozni nem nagyon akarózik velük, és ezt a gyerekek is így vélik.
Itt a parkban van még macska is és kutya is, a kutya alapvetően azért érdekes, mert a helyiek közül sokan nagyon félnek tőlük, így bent a városban nem is igen találkoztam velük. Itt kijjebb van bőven kóbor fajta is, egészen morcos, csúnya külsővel, a háziebek viszont ehhez képest különös figyelmet és törődést kapnak a gazdáiktól. A legtöbb frissen nyírt, csodás nyakörveik vannak, mintha a gyerekeik volnának.
Ezen kívül talán hozzánk a legközelebb a tó található, ami ugyan mesterséges, de nagyon jó, hogy van, és az abban élő állatok érdekesek. Aranyhalak hemzsegnek, amiket a Millenárisban is nagyon szerettek a lányok, ezek itt kiegészülnek teknősökkel is. Csak meg kell állni a hídon, és temérdek sütkérezik a köveken, úszik a halakkal. Bár etetni nem szabad őket, nézni azért így is program. :)

A legkisebbünk 13. hetesen

Mert van róla kép is, és mert jó nézegetni. :)

Holnaptól új időszámítás kezdődik

Hanna óvodába megy. Újra.
Dani egy hete kezdte a beszokást, minden reggel ott kezdett, mert volt egy jóadag adminisztráció, és mert mindig akadt újabb pótolnivaló, péntek lett, mire mindennel készen volt. Vinni kellett születési anyakönyvi kivonatot, oltási könyvet, fényképet Hannáról, meg rólunk is, aztán már csak a regisztrációs díj, meg az egyéb járulékos költségek, mint tandíj, ebédpénz, stb. maradtak.
Már keddtől mehetett volna, de egy kis torokgyulladás miatt nem engedtem. Talán jobb is, mert az első héten 11re érte kellett volna mennem, ami picit macerás lett volna, mert bár gyalog könnyen eljutok, de a 35 fokos árnyék nélküli úton a kicsik hamar elfáradnak, és mitagadás én is. Így időben el kellett volna indulni, nagyjából reggeli után. :)
Hétfőtől viszont Hanna igazi nagy óvodásként már ott is ebédel, Dani viszi, én megyek érte, beszoktatni sajnos nincs mód, de remélem, hogy amennyire várja, nem lesz gond. Tudja, hogy angolul fognak beszélni hozzá, hetek óta gyakorolja a halandzsanyelvet, a hangzás már egészen jó. :) Örülök, mert tudom, nagy szüksége van a gyerektársaságra. És egyben féltem is, nehogy csalódjon, hiszen itt az óvoda egészen más, mint otthon. Bár arra, hogy nincsenek babák, azt felelte, majd ő visz. :)
Mikolt is nagyon szeretne már menni, mondogatja is sokat, hogy ő már nagy, de ami miatt mégis úgy érzem ráérünk még, az az, hogy közben mindig megjegyzi, hogy maradjak ott, mert fél nélkülem. Teljen el még két hónap, és meglátjuk. Ebben az oviban nem mehetnek egy csoportba, ettől még kevésbé érzem, hogy indokolt volna őt is elküldenem.
A hosszabb táv...
Két körrel kijjebb, vagyis 1km-en belül épül a nemzetközi iskola, aminek a vezetője egy zöld iskola igazgatója volt eddig valahol más országban. A tanárokat most toborozzák, így még fogalmam sincs, hogy milyen lesz, de a brossúrájuk nagyon szép, 2011. szeptemberében nyitnak, és Hanna már mehetne, ha anyagilag megtehetnénk, és ha úgy látnánk, érdemes.
De egyelőre a közeljövő miatt van bennem várakozással teli izgalom, szeretném, ha Hanna jó érezné magát, találna társaságot, és egy kicsit ezáltal elindulna valamiféle közösségi élet is minálunk.

Kétségtelenül

Nekünk van a legeslegbátrabb kislányunk...
Aki bár odahaza már rutinos ovisnak számított, de ott volt háttere is a magabiztosságának, hiszen volt mellette egy Csilla, voltak barátai, és nem utolsó sorban az anyanyelvén szólhatott akárkihez.
Ma reggel Dani elvitte Hannát az oviba, majd egy húsz perc múlva elköszönt tőle, és eljött. Fél egyre mentem érte, addigra már megebédelt, nagyon örült, amikor meglátott bennünket, és jól el is fáradt, de úgy láttam rajta, hogy rendben mentek a dolgai.
Hanna igazán komolyan veszi az óvodás létet, tudja, hogy az eleje nem egyszerű, tudja, hogy nem fogja még egy darabig érteni, amit mondanak neki, és mégis örömmel megy, és teszi a dolgát.
Nehezen húztam ki belőle az élményeket, jó éhes volt, hiszen idehaza nem reggelizett, aztán bent is csak kekszet kaptak (???), ebédre pedig levest (???) csak, és azt állítja, hogy nem játszott senkivel, és egy kisfiú lelocsolta a mosdóban a haját, de összességében jól érezte magát, és holnap is szeretne menni.
Ebédelt itthon, aztán aludt egy hatalmasat. Hogy megdolgozzák az élmények, azt azon látom, hogy Mikolttal, aki amúgy egy tündér Hannával ma..., furdancskodik, és sokat van magában, gondolkodik.
Az óvónénije helyes, bár egy cseppet sem érzem, hogy Hannával különösebben foglalkozott volna... Kollektivista a hozzáállás, ez amúgy is elég jellemző, hát persze, hiszen ez Ázsia.
Freddyvel, a szomszéd kisfiúval végül egy csoportba kerültek, Hanna szerint volt némi kontaktus köztük... legalábbis őt is lelocsolta a zöld kisfiú, aki nem kínai, mert olyan a szeme, mint Hannának, de nem is indiai, mert nem olyan sötét a bőre színe, mint Devinek. :) Szépen osztályoz már.
azt hiszem, a héten csak három napot megy, rettentően fárasztó lehet, és bár ismeri a bűvös Call Mama hívószót, Daninak délután azzal kezdte, hogy nem kérte, hogy hívjanak fel.
Még mindig nagyon drukkolok neki, de a mai napjára nagyon büszke vagyok.

Beteges

A gyerekek már jól vannak, volt egy pici átrohanó vírus, de a sort megint én zárom.
Dani munkahelyén is sokan betegek, gyanítom hasonló, mint ami nálunk is van, volt...
Áron hányt és hasmenése volt, Mikoltnak egy ideig folydogált az orra, Hanna torka begyulladt, és volt némi hőemelkedése is a rekedtes hangja mellé.
Nekem amolyan influenza szerű érzésem van, hol melegem van, hol nincs, fáj a fejem, a torkomról a tüdőm felé masírozott ez a vacakság, és most köhögök, meg jó rekedt vagyok... és mindezzel meglennék, ha nem lenne amúgy nagyon vacak a közérzetem, és nem érezném magam harmatosan gyengének.
Úgy tűnik ezen is át kell esni, pár nap és jobb lesz.
Viszont, hogy jót is írjak egyben, tegnap Dani egy hosszabb usb kábellel tért haza, így a mobilinternet az ablakon kívülre került, konkrétan lóg. (milyen jó is ez a folyamatos jóidő) Így most végre végre elkezdem pótolni a rengeteg lemaradást, és remélem képeket is sikerül majd feltenni. (Áron szülinapos bejegyzésénél már vannak... )

Penang

Mégsem múlt el a 2010-es év tengerpartozás nélkül...
2004 decemberében a karácsonyt Penangon töltöttük, hátizsákkal, napi 7000 forintból, amiben a szállás, az étkezés, az utazás, és minden extra benne volt. Ez volt az első olyan karácsonyunk, amit a családtól távol, nagy melegben ünnepeltünk, igyekeztünk megadni a módját, és leginkább lelkileg sikerült, mert készülni rá az akkori lehetőségeink mellett nem nagyon tudtunk.
Szívesen emlékeszem vissza arra a Szentestére, meghitt volt, és fájdalmakkal teli, de ettől lettünk többek.
December 26-án Penangon éltük át azt a földrengést, amit a cunamit is hozta, bár nekünk aznap még sejtésünk sem volt róla, hogy az, ami minket csak megrémített és a sziget azonnali elhagyása melletti döntésünk felé sodort, az emberéleteket is követelt...
Még ma is úgy gondolok a Penangot körbeölelő tengerre, mint egy barátságtalan nagy vízhullámra...
Pedig milyen szép ez a sziget, és mennyi mindent tartogatott nekünk még!
Egy magyar család kedves meghívásának tettünk eleget, amikor december 29-én felkerekedtünk, és hat órát utaztunk három gyerekkel, csomagokkal, és nagy örömmel.
Ákos a két gyerekükkel, Bogival és Kristóffal várt bennünket, Szilvi, a ház asszonya Magyarországról tartott hazafelé, de Frankfurtban az időjárás miatt elakadt. Nagyon sajnáltuk, hiszen vele együtt volt teljes a csapat. Szilvi végül 31-én reggel megérkezett, így a szilvesztert együtt töltöttük, és remélem, lesz még folytatás is!
A négy napba sokminden belefért, kiderült, hogy Áron irtózik mezítláb a homoktól, majd az is, hogy cipőben viszont visítva masírozik be a tengerbe.
Voltunk csúszdás és csúszda nélküli medencés szállodában pancsolni, ettünk indiait és thait (azon kívül, amit a vendéglátóink nap mint nap elénk tettek) és újra megbizonyosodtam, hogy Penangon nagyon jól főznek. Találkoztunk az ausztrál is egy délelőtt erejéig, a lányokat a nagyfiúkra hagyva Mandyvel és Áronnal (kettesben :)) megjártuk a trópusi fűszerkertet, visszamentünk George Townba, a cunami számunkra emlékezetes helyszínére, bejártuk a hátizsákos turisták utcáját (kevésbé éreztem most nyüzsgőnek, mint anno, viszont az egész szigetet sokkal inkább, mint anno), és lezárásként hajókáztunk egyet a teknősök szigetére.
Képek a teljesség igénye nélkül, valamint egy pocakfotó és egy kakukktojás...
Úton...
A tenger, Ákosék háza szomszédságában.
A Hard Rock Hotel és ami benne, meg mögötte van...
2004. december 25-én, ahogy Hanna mondja, szívemben a gyerekekkel...
... és a lányok ugyanitt hat évvel később... :)
2011. január elsején, melegben, pocakkal...

Turtle Island
Nagyon nagyon jó volt, Ákos, Szilvi köszönjük a meghívást!
Részemről úgy jöttem el, hogy ha tehetném, holnap költöznék Penangra. (KL-ről készül a fejemben egy hosszabb értekezés)

Mindennapi kenyér... és sütemény

Hogy miket eszünk?
Az egyik legfontosabb, minőségi ugrás a házba költözésünket követően, hogy végre végre tudtam rendes kenyeret sütni!!!
Az alapanyagok egyenlőre hazaiak, vagyis magyar élesztő, és sikér, valamint magyar liszt kerül bele, várakozással nézegetem a fogyatkozó készleteket... ugyanis a palacsintasütés az itteni liszt okán már egyszer meghiúsult...
Node addig is sül a kenyér.
Házi baracklekvárral mennyei...
És van meggyünk is, még néhány üveggel, így készült meggyes süti is, amit egy perc alatt evett meg a kis társaság. Dejó is egy kis csukott szemes, székben hátradőlős hazai!!!
És hogy az amúgy már lejárt, de számomra teljesen élvezhető túró rudiról se felejtkezzem meg... Mari, Pali köszönjük... Peti, nehogy elfelejsd!!! :)
És ha valaki a kenyérsütőben dagasztott kakaós csiga receptjét is elküldené, akkor aztán teljes lenne az öröm. :)

Mikolt beteg

Mert a január itt sem múlhat el betegség nélkül, és úgy tűnik, mégsem én zárom a sort...
Mimi éjjel sírva kereste a cumiját, sejtettem, hogy valami nem stimmel. Reggel hőemelkedése volt, mostanra már melegebb. Kapott minden félét, leginkább belladonnát, ferrumot, occillot, itatom, bár nem könnyű, sőt Mikolt egyáltalán nem kooperatív beteg...
Dani itthon hagyta az autót, hogy Hannáért el tudjak menni, és szükség esetére.
Jajj de szeretném, ha már jobban volna. Kicsit félek a szunyogcsípésektől, de elhessegetem, és egy szimpla vírusnak tudom be. Egyelőre.

Lassan vége az esős évszaknak

Ma reggel, amikor Danival beszéltünk, lelkesen ecsetelte, hogy milyen szépen süt a nap, mint amikor nálunk kezdődik az igazi nyár.
Délben Hannáért mentünk, és megértettem, mire gondolt.
Lassan vége az esőzéseknek, jutott belőle nálunk minden napra az elmúlt hetekben. Ezzel együtt pedig érezhetően szárazabb a levegő, és a nap perzselő. Érzésre nincs melegebb, csak kevesebb a felhő az égen, ettől alig lehet nyitva tartani a szemünket, és egészen óvatosan lehet csak a napra menni... délben leginkább sehogy.
A tóparti sétányon hatalmas lukakat ástak, pár napja már a pálmafák is megérkeztek beléjük... talán nem is véletlen. A játszótér felett még így sincs árnyék... Nálunk viszont rengeteg a növény, minden reggel söprögetik a leveleket a járdán a kertészek (...), és a ház is kellemes, leszámítva a legfelső szintet.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz a nagyon meleg, egyelőre tér vissza az erőm, és egy kicsit talán jobban viselem a hőséget. A gyerekek csak a direkt napot nem szeretik, amúgy remekül elvannak akár légkondi nélkül is.
Mindent összegezve azért minden nap eszembe jut, milyen volna hármat öltöztetni nap mint nap, overálba és még kitudjamibe... A nagy hőség is sokszor kifog rajtam, de a nagy hidegre mégsem vágyom...

Visszatérés

Pár napja, mintha könnyebben viselném ezt a pocakosodást.
Volt már gondolatom, hogy írjak arról, milyen érzés most, itt, és terveink szerint utoljára várandósnak lenni, de mert csak panaszkodni tudtam volna, inkább nem írtam.
Most is szétválasztódik bennem a baba iránt érzett rész, és a fizikai állapot okozta nehézségek megélése.
Dani pár napja kérdezte, hogy örülök-e ennek a babának... nem tudtam rá válaszolni. Mint ahogy arra sem tudok soha, amikor megszületnek, boldog vagyok-e. Mert ez nem ilyesfajta érzés... Hiszen szerettem volna, hiszen természetes, hogy a pocakomban van, hiszen nem az első eset, és persze a félelem is bennem van minden alkalommal... Nos, nem öröm amit érzek, hanem inkább kíváncsiság.
Hogy milyen egy negyedik. Hogy milyen egy legkisebb. Hogy miben lesz más, mint a többiek. És miben hasonló.
Aztán kíváncsi vagyok, kisfiú-e vagy kislány. Hogy hol és hogyan fog születni.
És ahogy mindezt írom, olyan hihetetlenül filmszerű, mintha nem is velem, velünk történne.
Pedig a pocakom biztosan nő (kilóra egészen biztosan nyomon követhető), mert már sikerül újra hason aludnom, ami egy hete még lehetetlen lett volna.
A közérzetem is javult, most érzem csak igazán, mennyire nem voltam jól. Már van erőm azon gondolkodni, mit együnk, és képes vagyok eltölteni a konyhában egyben fél-háromnegyed órát, csak a gyerekek igénye szab határt.
Sőt, fel tudom emelni Mikoltot is, Áront is gond nélkül, pedig ez is mekkora erőlködéssel járt...
Elérkezett a könnyebb időszak, hogy majd a vége újra nyűgös és hosszú legyen, de ezt a részét igyekszem élvezni, tudatosítani, hogy (bár soha nem mondd, hogy soha... mégis egészen biztos vagyok benne, hogy mi négygyerekes család vagyunk) minden elmúló perc a múlté, és nem lesz megint.
Neveken gondolkodunk, a kislányé már megvan, a kisfiú alakulóban. Február 9-ére van újabb időpontom, akkorra terveztük Danival a 4d-s ultrahangot is, amikor majd kiderülhet a neme is.
Közben pedig szalad az idő, múlnak a hetek, messze még a július, de mégis olyan közeli már...

Az a drága kenyér

Ma elmentünk megnézni a gymboree-classes nevű helyet Bangsarban. Erről egy saját posztban részletesebben majd...
Bangsar az igazi expat közeg, ahol a supermarketben Hungarian!!! édes paprikát is lehet kapni. És mert pörköltre vágyunk, vettünk is. 500 forint volt, ami itt nem olcsó, de ezen a helyen egy bébiétel is 1000 foritn körül van átszámítva. Dani nem is szeret idejönni. Nem csodálom, de ha csak itt lehet kapni pl. paprikát?...
Anyukám kenyeret keresett, de nem talált. Azután felfedeztünk egy svájci pékséget a boltotn belül, avová belépve meglepő módon nem az az édes illat fogadott, ami oly jellemző a helyi pékárukra. Volt rendes chiabatta, és kenyér is, meg croassont. Vettünk.
Négy pici buci, egy félkilós kenyér és három croassant.
Fizettem ezekért összesen 72 pénzt, vagyis nagyjából 4700 forintot.
Ó bárcsak már megérkezne a kenyérsütőőőnk!!!!!
Update... nem hagyott nyugodni ez az összeg, előkerestem a blokkot. 24.20 az a 72 píz... vagyis "csak" kb. 1500 forint volt az, nem 4700... mégse vagyok olyan fanatikus. Azért a meggyes táska elég jó volna ;)

Lepkefarm

A Lake Gardens a játszóterei mellett azért is jó hely, mert rengeteg programlehetőség közül lehet válogatni. Van itt őzfarm, madárpark.... hogy csak a felsorolás elejét írjam, és van lepkefarm is.
Ez utóbbit (is) szívesen terveztük be az egyik hétvégi napba, Hanna természetesen nagyon várta. :)
Még mindig nincs autónk, így taxival járunk, ami azért nagyon megkönnyíti az életet, az amúgy elég sok kompromisszum mellett, pl. a taxis általában nem téved el, és házig visz. :)
A ház bejárata épp azt sejteti, amilyen a hely, kicsit remote, de nagyon kellemes.
A belépő nagyjából 700Ft/felnőtt, a gyerekjegy természetesen kevesebb.
Babakocsikkal érkeztünk, a jegyárus kisasszony azonnal mondta, hogy hány a lépcső lefelé, majd fel, és tényleg. Ha a lépcsőkön túljut az ember, nagyon kellemes sétaút következik.
Egy kis oázis ez a hely, millió pillangóval, rengeteg trópusi virággal, kis tavakkal, aranyhalakkal, teknősökkel, majd a kijárat felé vezető úton egy kis tárlattal Malajzia ízelt lábúiról... Sokkal nem szívesen találkoznék. A sáskák nem zavarnak, a pókok és a skorpiók viszont igen.
A kijáratnál szuvenírsop, a megszokott minőségben, bár ha nagyon szemfülesek vagyunk, a sok hanyagolható tárgy között szép hűtőmágnest, és villogó tüsilabdát is találhatunk.
Összességében az egyik legkellemesebb szombat délelőtti elfoglaltságunk volt ez.