Idén az első

Egy lehetetlen gyereksámlin ülök, és 10 perce próbálom rávenni a lehetetlen internetet, hogy kapcsolódjon.
Fizikai fájdalom, hogy nem írhatok, hogy egy csomó nagyon fontos mozzanata az életünknek nem rögzíthető abban a lelkiállapotban, amiben történik. Hogy egymillió örömöt és bánatot nem tudok megosztani azokkal, akik a kapaszkodót, az ablakot jelentik, akiktől (és most ez mennyire igaz) egyedül visszajelzést kaphatok...Nehéz.
Tegnapra ígérték az internetet. De ez Ázsia.
Ami miatt háromnegyed kettőkor nem tudok visszaaludni, az a legkisebb.
Ma voltunk orvosnál másodszor.
Az első látogatásunk nagyon ígéretes volt, részben az odavezető út okán, részben az élmény miatt. Egy külföldi családok egymást segítő szerveződése nyomán találtunk rá az egyetlen orvosra, aki Malajziában a legtermészetesebb módon segíti a szülő nőket, ő az, akinél (Penangon van még egy kollégája) egyedül vízben lehet szülni.
Hogy nekem mennyire meghatározó ez a közeg, azt hiszem mondanom sem kell, így egészen magától értetődő volt, hogy őt kerestük.
azt kaptam, amire számítottam, noha több lehetőség is felmerült szülés ügyben. De nyugodt voltam, hogy ha úgy döntünk, itt szülessen meg a legkisebb, van hova bizalommal fordulni.
Tegnap a csöpp betöltötte pocakban növekvő élete 13. hetét, ami egyben nekem a megnyugvást is hozza általában. Tegnap beszéltünk pár szót Danival a mai vizsgálatról, és mert nem volt senki, akire a többieket hagyhattuk volna, ötpluszegyen érkeztünk a kórházba.
Itt is készül ultrahang ebben a magzati korban, és lehetőség van a kombinált szűrésre is, ami az otthoni árak duplája.
Dani tegnap elbizonytalanított azzal kapcsolatban, hogy kell-e nekünk az a plusz 10%-al több bizonyosság a baba egészségével kapcsolatban, így ma, amikor a nyaki redő és az orrcsont is rendben találtatott, nem kértük a vérvizsgálatot.
És most fogalmam sincs, jól döntöttünk-e...
Valószínűleg semmi nem változna akkor sem, ha egy hét múlva kapnék egy közelítő arányszámot, mert érzem, minden rendben.
Viszont mielőtt eljöttünk, az orvos mutatott egy levelet, amit a főorvos, a kórház igazgatója és még valaki közölt, vagyis július elejéig nincs vízben szülés. Az egyikük szerint a baba megfulladhat amikor megszületik a vízben. No comment.
Nekem viszont kihúzták a lábam alól a talajt. A kettő együtt már megrémített.
Három alternatívát láttam eddig.
Az első, és legtermészetesebb gondolatunk az volt, hogy a gyerekekkel és Danival hazamegyek valamikor a 35. hét tájékán, Dani pár napot otthon marad velünk (kitudja hol laknánk...), majd visszarepül ide, és a szülés időpontja előtt pár nappal újra hazarepülne. Újabb pár nap, majd megint vissza, mi pedig valamikor, valahogy visszajönnénk. Alsó hangon is két hónapról van szó, egészen bizonytalan körülmények között, Dani nélkül, riaszt az újabb hontalanság gondolata, hogy megint semmink nincs, hiszen ebből az állapotból épphogy csak kimászunk, mire az icipici megszületik majd, de tudva, hogy ebben az esetben a legbiztosabb kezekbe kerülök, amikor annak itt az ideje.
A második, hogy itt szülök, a kórházban, vízben, ezzel az orvossal.
A harmadik, hogy itthon szülök. Mármint itthon, Malajziában, az otthonunkban, vagy házunkban... Ez sok helyen bicegős. Egy. A streptococcus fertőzés miatt antibiotikumot kell kapnom szülés közben. Kettő... Nincs kádunk. Még. Három. Senki sem fog kijönni segíteni, itt ez nem szokás. Vagyis doula van itt is, de ő nem igazán a fizikai oldalt támogatja, pedig most arra lenne szükség.
A második lehetőség elúszni látszik, az első nagyon sok nehézséggel jár, az utolsóban millió a kockázat.
Mióta itt élünk (és nincs se internet, se autó, se normálisan működő telefon a birtokomban), egészen erősen érzem a korlátaimat. Erősödöm mitagadás, de lassan ürülnek a készleteim. Mondhatnám, hogy egyre türelmesebb vagyok, ami igaz is, de ha egy kicsit a pszichológus énemmel nézek magamra, akkor inkább tűnik ez kontrollvesztettségnek. Tehetetlennek érzem magam, és ez nem jó. Egyre több hitre van szükségem, mert a tudás nincs a birtokomban (és ez nem pusztán az információ hiányából fakad), egyre inkább kell ráhagyatkoznom valamire, mert a konkrétumok hiányoznak. Nem áll ez messze tőlem, de nagyon vágyom valamiféle biztonságra.
Hogy legyen egy megbízható kapocs a külvilággal. Legalább egy.
A picikéről pedig...
Fantasztikus volt látni, ahogy a csöpp kezét szopizta, a kis fejét fogta. Tökéletes volt, és tudom, az is. Már nem félek. Csak tartok... Szeretném biztonságban tudni. Ez most a legfontosabb.
Elkezdődött az az év, amiben megszületik. Boldog Új Évet! :)